Történelemszemlélő / Amiről nem lehet hallgatni
Csepeli György: A meg nem gondolt gondolat – A zsidóellenességtől a népirtásig
Ferenczi Borbála*
Csepeli György azon kevés társadalomkutatók egyike, akik több évtizede foglalkoznak a magyar nemzeti identitás, nemzeti érzés- és tudatvilág kérdéseivel. A téma iránti elkötelezettséget a szerzőként jegyzett könyvek számán túl Csepeli publicisztikái, médianyilatkozatai, blogbejegyzései is jól bizonyítják.
Ha rövid szemlét tartunk azok között a tárgykörébe tartozó írások között, ahol az idén 70 éves kutató szerzőként vagy társszerzőként megjelent (1990 – Az antiszemitizmus társadalomlélektana; 1992 – Nemzet által homályosan; 1998 – Előítélet és antiszemitizmus; 2000 – Antiszemita előítélet; 2002 – A nagyvilágon e kívül … Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon 1970-2002; 2011 – Új tekintélyelvűség Magyarországon: társadalmi csoportok hierarchiájának látásviszonyai; 2016 – A meg nem gondolt gondolat) könnyen észrevehetjük a hangsúlyeltolódást. Az 1990-es évektől a nemzeti identitás mellett, annak részeként egyre erőteljesebben megjelenik, majd élőtérbe kerül az antiszemitizmus, idegengyűlölet. Többről van-e itt szó, mint a kutatói érdeklődés fókuszpontjának változásáról?
Csepeli György először Antiszemita előítélet címen publikált, majd az idei könyvhétre A meg nem gondolt gondolattá átdolgozott válasza alapján, igen. Az „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni” kell Wittgensteini gondolattal bevezetett vizsgálódás szerint, az antiszemitizmus esetében fenti állítás fordítva működik: Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell.
„A hallgatás is szólás lett volna. A cinkos, sunyi egyetértés jele, ahol a fajtalan szavak felhangzó kórusa elől megfutamodik a kutató,
mondván, hogy neki csak az a feladata: megmutatni, mi ez a világ; nem beszélhet arról, hogy milyennek tartja, mit helyesel, s mit vet el benne.” (10.o.) A „meg kellett írnom” (10. o.) erőteljes, szinte drámai hangvételére és reklámértékére a Kossuth Kiadó fülszövegírója is ráérzett. Összegzése és ajánlója A meg nem gondolt gondolat hátlapjáról átkerülve a könyvesboltok online felületeire, a könyvet a csend megtörésére tett kísérletként, egyfajta „vallomásos” írásként mutatja be.
Ha az elmúlt néhány év „kultúra piaci” termékeit nézzük, a csend korántsem mondaható megtörhetetlennek. A társadalomtudományok területén (néhány példát kiemelve: Gyáni Gábor: Nép, nemzet, zsidó; Gerő András: A magyar másik; Braham R.L, Kovács András szerk.: A holokauszt Magyarországon hetven év múltán; Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon), ahogy a szépirodalom, memoárkötetek és a filmek között is szép számmal találhatunk zsidó népirtással, zsidógyűlölettel foglalkozó műveket. Az antiszemitizmus tematizálva és sematizálva van a magyar közvélemény számára. Csepeli könyvében jól kidolgozott politikatörténeti és szociálpszichológiai bevezető után azt állítja, hogy hazánkban a Trianon- és holokauszttrauma komplexusos, súlyosan terhelt együttélése lehetetlenné teszi a témáról való értelmes párbeszédet, kommunikációs zsákutcába tereli a vitát. A Trianon- és holokauszt-narratíva két egymással ellentétben álló, sőt egymással versengő értelmezésként működik, ahol az előbbi tábor képviselői képtelenek elfogadni a holokauszt-narratívát, míg az utóbbi érintettjei nem tudnak megbocsátani és a „keresztény nemzeti” oldalt hibáztatják.
Friss illusztrációként hozza Csepeli a Saul fia nemzetközi sikerei nyomán megjelenő sajtóvisszhangot, ahol a „hazai társadalmi médiában megszólalók azt követelték, hogy készüljön Trianonról is hasonló sikerű film” (218. o.). Az antiszemitizmus történetének példákkal és hivatkozásokkal gazdagon illusztrált bemutatásához „újonnan íródott”, utolsó hét fejezetben áttekintést kapunk a témában 2000 óta végzett hazai kutatási eredményekről. Ezek társadalmi kontextusba helyezésekor Csepeli kitér a számok mögött rejlő aktuálpolitikai döntések (pl.: június 4-ei emléknap, a Nemzeti Hitvallás beemelése az Alkotmányba) következményeire és hatásaira, rendszerkritikát gyakorol. Az olvasó a jelenlegi politikai és állami berendezkedéssel kapcsolatos szerzői vélemény sommázatát találhatja meg Az új autoritarianizmushoz vezető magyar út című fejezetben. Ha Csepeli munkásságában a könyvként megjelent anyagokon túl (is) tájékozódunk, legfrissebb, 2015-2016-os írásai között az antiszemitizmus mellett a magyar demokrácia válsága, a demokratikus szabadságjogok féltése válik bejárandó kutatói és retorikai iránnyá.
Meddő és kudarcra ítélt kísérletnek tartom, hogy egy recenzióban zanzásítva és nyirbálva igyekezzem visszaadni az antiszemitizmus gyökerét és működését feltáró szerzői gondolatmenetet. Ez részleteiben megismerhető a 3-15. fejezetből, ami érthető és élvezetes nyelven íródott ismertetés, „küzdelem a jó szavakért” (9. o.) azoknak a fogalmaknak és „szavaknak” tisztába tételére (pl: ressentiment, etnocentrizmus, tekintélyelvűség, stb.), melyek nélkül nem lenne szabad értékítéletekre hivatkoznia és hagyatkoznia senkinek. Az érdeklődőknek ezeknél a fejezeteknél könnyű dolga lesz, hiszen a szöveg olvastatja magát. A szerzői stíluson érződik az előadói és publicisztikai rutin, ami a témában való jártasság mellett a könyv egyik erénye. Csepeli magabiztosan, széleskörű tájékozottságáról meggyőzve vezeti az olvasókat a közelmúlt társadalomtörténetén át egészen a jelenig.
Így azoknak sem kell csalódniuk, akik kifejezetten egy mérvadó kritikai hang reményében vásárolják majd meg a könyvet. Ízelítőül egy kiemelés: „Az igazságra és igazságosságra vágyakozó szavazók egy olyan alaptörvény megalkotásához nyújtottak segédkezet, amely figyelmen kívül hagyja a jogállami elveket, a hatalmi ágak szétválasztását, nem védi a szólás, a gyülekezés, a vallás és a tulajdon szabadságát.” Ehhez hasonló észrevételek és következtetések találhatók a 16- 23. fejezetben, amelyeknek hatását a riasztó kutatási eredmények csak fokozzák. Olyan országban élünk, ahol egy 2013-as felmérés eredményei szerint a társadalom az alábbi négy csoportra bontható: liberálisok 22%-ék; szelektív (osztálypontú) tekintélyelvűek 31%-ék; tekintélyelvűek 24%-ék; szélsőséges tekintélyelvűek 23%-ék. Azaz a liberálisok 22 % – ával szemben egy tekintélyelvű, antiszemita nézeteket is elfogadó 78%-os többség áll. Társadalmi megosztottságunk a liberális és tekintélyelvű csoportok szembenállásként tételeződik!
Csepeli szerint egy megkeseredett, sértett, bizalmatlan, „szenvedő” típusú nemzet (177. o.) darálja mindennapjait abban a taposómalomban, ahol együtt őrlődik Trianon nemzetei traumája, a zsidó népirtás és a rendszerváltás sikertelensége. A 89-től remélt fordulat – az államszocializmusból a liberális demokráciába és piacgazdaságba való átmenet – Magyarországon tömeges elégedetlenségbe torkollott. Az okok megértéshez nem elég a szegény és gazdag rétegek között kialakult különbséget, az egzisztenciális nehézségeket feltérképezni, ahogy azt a társadalmi rétegződéskutatások tették és teszik! Úgy tűnik ugyanis, hogy az emberek nem olvasnak szociológiai cikkeket. Nem tudják, hogy „az összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei egyáltalán nem támasztják alá a társadalmi egyenlőtlenségek drámai megnövekedésének tapasztalatát.” (198.o.) Ehelyett megdöbbenti őket a szegénységnek és gazdagságnak egyszerre látható jelei. Széleskörű a társadalmi igazságtalanságérzet, ahol a különféle ideológiák szabad versenyében, az emberek elveszítik biztos orientációs pontjaikat. Egy 2010-es országos reprezentatív minta eredményeire hivatkozva, Csepeli kiemeli: az országban élők 67%-a az átmenet „veszteseként” határozza meg magát. Ez az önmeghatározás számos magyarázati lehetőséget enged meg, melyek mindegyike önfelmentést ad a kudarcért. „A saját kudarcok okozói közt találjuk a zsidókat, a kapitalistákat, a vállalkozókat, a kommunistákat.
A vesztesek kudarcaik magyarázatakor önmagukra nem gondolnak.” (199. o.)
Csepeli György új könyve a kutató jól felépített, következetes életművének újabb darabja. A szerzőt nem vakították el a „trendi” és könnyed kutatási témák lehetőségei. Következetesen kiállt és kiáll amellett, hogy „a nemzeti problematikáról lehet és kell, hogy legyen mondandója a filozófusnak, közgazdásznak, a történésznek, a nyelvésznek, pszichológusnak, szociológusnak” (Csepeli Gy.: A nagyvilágon e kívül …, 2002, Jószöveg, 9.). Az empirikus társadalomkutatások jelenlegi irányával és szerepével kapcsolatban némi csalódottságot lehet kiolvasni a sorokból, amit a szerző – tiszteletre méltó szándékkal – a kutatói tényfeltáráson túllépve a véleményformálás felelősségével igyekszik felülírni. Reményeim szerint a szerzőtől idővel olyan könyv is napvilágot lát, amiben igyekszik megoldási lehetőségeket keresni a Trianon-Holokauszt ellentét feloldására, és bemutatja azokat a „cselekvő” nemzeti karakterjegyeket, melyek előmozdíthatják az annyira várt társadalmi változást.
József Attila sorainak címmé emelése a felelőtlen gondolatok, súlytalan szavak veszélyére hívja fel a figyelmet. A magyar társadalom az „Őspatkánnyal” harcol szüntelen. Kérdés az, hogy valóban ott bújik-e meg, ahol azt sejteni véljük vagy sejtetik velünk. Ajánljuk ezt a könyvet az előítélet téma iránt érdeklődőknek valamint azoknak, akik eddig még nem és a jövőben sem szeretnének belefulladni a Trianon-Holokauszt harcba.
* A szerző szociológus.