Történelemszemlélő / Mi döntött a muhi csatában?
Szabó János: A tatárjárás – A mongol hódítás és Magyarország
Farkas Péter*
Már az a tény is hatásosan jelzi B. Szabó János hadtörténész tatárjárásról írott tudományos-ismeretterjesztő könyvének népszerűségét, hogy immáron a harmadik kiadását éli meg. A kötet ezek szerint a szélesebb, történelem iránt érdeklődést mutató olvasóközönség számára is hasznosan forgatható. A kiadvány szakmai sikerét pedig egyebek mellett az is jelzi, hogy időközben már francia nyelven is megjelenésre érdemesnek tartották.
A tatárjárás első tematikus egységét a mongol birodalom felemelkedésének szenteli a szerző, kiemelve elsősorban a kínai hódításokat, és a korabeli egyéb tudósítások felhasználásával mutatja be azt a félelmetes hadigépezetet, mellyel a Magyar Királyságnak is szembe kellett néznie. B. Szabó János elsősorban kínai forrásokra hivatkozva mutatja be a mongolok hadi erejét (az itáliai ferences szerzetes, Plano Carpini hazánkban is jobban ismert tudósításai helyett), aminek alapját természetesen a steppei könnyűlovas harcmodor jelentette. A korabeli kínai tudósítások szólnak a mongolok kiváló lovagló- és íjásztudásáról, kiválóan szervezett, fegyelmezett és kiképzett hadseregükről, valamint arról is, hogy nagy gondot fordítanak haderejük élelmezésére is: lehetőség szerint az ellenségtől veszik el azt idegen területen. A hadjáratokat mindig a legnagyobb gondossággal készítik elő, csak a terepviszonyok kellő ismerete mellett bocsátkoznak harcba, így a felderítő tevékenysége is nagy gondot fordítanak. A mongolok hadereje a korabeli európai seregeknél mindenképp nagyobb létszámúnak mondható, még akkor is, ha a középkori híradások túlzó, akár „félmilliós” tatár seregről szóló adatai valószínűtlennek is tűnnek. A mongolok – szemben a steppei népekkel kapcsolatos sztereotípiákkal – az ostromokban is jeleskedtek: magyarországi hadjáratukban is szerepet kaptak a „középkor nehéztüzérségének” számító kővetőgépek, melyeknek nagy jelentősége lehetett a Sajó-híd magyar őrségének megtörésében is. A mongolok haderejének bemutatását követi a XIII. századi Magyarország viszonyainak felvázolása. Szorosan a tatárjárással a 3. és 4. fejezet foglalkozik, amelyben az 1235-ben mongóliai Karakorumban tartott kurultájjal veszi fel a történet fonalát, ugyanis ezen a gyűlésen határoztak a nyugati hadjáratról. A kötet végén pedig a tatárjárás következményeiről, Kelet-Európa mongol hódítások utáni sorsáról olvashatunk, például Magyarországról, amely 1285 folyamán már sikerrel veri vissza a mongolok újabb (bár a korábbinál kisebb jelentőségű) támadását.
Magyarország bemutatásával kapcsolatban a szerző érzékletesen írja le a magyar uralkodó tekintélyét a korabeli Európa színterén, említve III. Bélát, aki a nyugat-európai szépirodalom soraiban is megjelenő szereplővé vált (például a francia területen született Rigodius II. Fülöp életrajzában), vagy II. András keresztes hadjáratát, ami egyszersmind rámutatott az ország nem csekély erőforrásaira és a keresztes vállalkozások korlátaira. B. Szabó kellő részletességgel mutatja be az olvasó számára a Magyar Királyság haderejét is: a hadszervezet alapját adó vármegyei csapatok zöme ekkor is könnyűfegyverzetű íjász lovasokból állt, míg leginkább csak a királyi zászlóaljban számolhatunk nagyobb számban nyugati típusú nehézlovasokkal.
A Magyar Királyság mozgósítási lehetőségei is kiemelkedőek voltak, ebben az időszakban Európa kevés uralkodója tudott volna 10 000 főnél nagyobb haderőt egyszerre felvonultatni,
1241-ben is minden bizonnyal számolhatunk ilyen nagyságú magyar erővel a Muhi síkon.
A magyarországi hadjárat előzményét a mongolok kelet-európai térnyerése adja: a kun törzsszövetségre mért döntő vereség után az orosz fejedelemségek, többek között Kijev elfoglalása voltak a legfontosabb mérföldkövek. A mongolok magyarországi hadjáratának okaként szokás emlegetni a Kötöny kán vezette kunok befogadását is, amely egyes vélemények szerint magával hozta a mongolok támadását. Ezt az újszerű gondolatot elsősorban az amerikai történész, Thomas Allsen képviseli a modern történettudomány soraiban. A mongolok úgynevezett „kun-hadjáratainak” sorába emeli a Közép-Európa elleni támadásokat, amelyeket az amerikai történész szerint az motivált a mongolok részéről, hogy a nyugati területek felé is elismertessék a korában a kun törzsszövetség legyőzése után megszerzett steppei területek feletti uralmukat. Ez az újszerű gondolat azonban csak egy a lehetséges megoldások közül, hiszen a nagy birodalmak természetéhez mindig hozzátartozott a hódítás és a terjeszkedés logikája, és nagy valószínűséggel megállapítható az is, hogy a mongolok érdekszférájába amúgy is beletartozott a kun törzsszövetség szétverése után a megtámadott közép-európai térség.
A kunok befogadása, illetve azok vélhető létszáma szintén régóta vitatott kérdése a hazai történettudománynak: a szerző felhívja arra a szempontra is a figyelmet, ha a kunok hatalmas létszámban érkeztek volna az országba, akkor az udvari körök minden bizonnyal ellenálltak volna befogadásuknak. Legutóbb Pálóczi Horváth András értekezett arról, hogy a tatárjárás előtt befogadott kunok lélekszáma nem lehetett túl magas, inkább a második beköltözésükkor számolhattunk nagyobb arányban velük, ekkor az elpusztított országban már valóban örülhettek érkezésüknek, és a későbbi hadjáratok is azt bizonyítják, hogy a magyar hadvezetés sikeresen integrálta őket és tudta hasznosítani a bennük rejlő valós katonai potenciált. Ahogy a kunok azt bizonyították is a Babenbergek örökségért vívott magyar-cseh harcok során, kiváltképp az azt eldöntő 1278-as morvamezei összecsapásban.
A korábbi, némiképp túlzó megállapításokkal szemben helyesnek tűnik B. Szabó János amelletti érvelése, hogy IV. Béla és a korabeli Magyar Királyság előrelátóan és gondosan készült az akkori világ talán legütőképesebb hadereje ellen felvenni a harcot. Valószínűleg a korszak egyik legütőképesebb és legnagyobb létszámú magyar serege jelent meg az ütközet helyszínéül egyébként gondosan megválasztott Muhi síkra.
A Muhi síkon szemben álló erők létszámát sajnos nem ismerjük pontosan. A keleti források vélekedése szerint a magyar sereget a mongolok erősnek találták, talán még a magukénál nagyobb létszámúnak is. Itt kell azonban megjegyezni azt a tényt, hogy bármekkora létszámú haderő is állt a Muhi síkon IV. Béla rendelkezésére, az nem volt azonos az ország teljes katonai potenciáljával. A korabeli viszonyok mellett amúgy sem lehetett azt egy ütközetre vagy hadjáratra mozgósítani, és azt se feledjük el, hogy a Vereckei-hágónál a határvédelemre kirendelt egységek már vívtak (és el is vesztettek) egy ütközetet a mongol támadókkal szemben. Mindezen túl a szerző cáfolja azt a korábbi vélekedést is, miszerint a magyarok számára ismeretlenül és meglepően hatott volna a mongolok hadművészete. A legújabb kutatások fényében érdemes arra utalni, hogy a korábbiakban csak a steppei népeknek tulajdonított színlelt megfutamodás taktikai eleme jelen volt a nyugati hadviselésben is, és ahogy arról már Veszprémy László is értekezett, a 933–as merseburgi ütközetben épp a kalandozó magyarok ellen alkalmazták azt!
Mindezek mellett a Muhinál felállított szekérvár szerepével kapcsolatban a kutatás arra a megállapításra jutott, hogy az adott esetben korszerű taktikai elemnek nevezhető és a vereség kizárólagos okaként semmiképp sem fogható fel. A kunok és a mongolok 1223. évi Kalka menti ütközete bizonyítja, hogy a szekérvár pajzsokkal megerősítve sikeres védelmi funkciót tudott ellátni, más steppei analógiák pedig pont arra mutatnak rá, hogy a szekérvár alkalmazása mind az úgynevezett nyugati, mind a keleti hadviselésben egyaránt lehetséges védelmi opció volt. Ami a Muhi összecsapásban és a magyarországi hadjáratban a mongolok javára döntötte el a mérleg nyelvét, az leginkább az őket mind taktikai, mind stratégiai szinten jellemző professzionalizmus volt. A begyakorlott hadműveletek fegyelmezett alkalmazása mellett kitűnően használtak pirotechnikai eszközeiket (például gyújtónyilakat), ezeket sok esetben pszichológiai hatást elérő elemekkel bővítve, valamint az adott terepviszonyokat maximális ismerték. A Muhi sík által kínált terepviszonyokhoz jobban alkalmazkodtak a mongol csapatok, mint az azt minden bizonnyal, vagy legalábbis elméletben mindenképp alaposabban ismerő magyarok. Ezt kihasználva hajtották végre átkarolási és átkelési hadműveleteiket a csata folyamán, amire a magyar félnek nem volt hatékony válasza. A muhi csatának azonban akadt egy pontja, ahol a magyarok kemény ellenállása és Szübütej késedelmes Sajón való átkelése miatt Batu kán már a visszavonulás lehetőségét fontolgatta! A már említett Szübütej vezette mongol seregtest megérkezése a csatatérre azonban végül döntő hatással bizonyult a csata menetére.
A mongol csapatok taktikájának leginkább vitatott kérdése az a kegyetlen viselkedés és pusztítás volt, ami a korabeli nyugaton – legalábbis a tatárok által űzött formában – ismeretlennek számított. Ez azonban minden valószínűség szerint a steppei taktikán alapult, amely a félelemkeltést hatékony eszköznek tekintette, és a hatalmas eurázsiai térségekben mozgó seregek számára elkerülhetetlen elemnek bizonyult. Ezen keresztül a támadó fél „híre” jóval megelőzte az első nyílvesszők kilövését. Mindez nyugaton, már csak a sűrűbb város- és várhálózat, valamint a privilégiumokon alapuló, némi öntudattal bíró közösségek miatt nem válhatott be oly mértékben, mint a steppei régióban, ahogy ezt a Dunántúli területek ellenállása is mutatja. A dunántúli települések sikeres valamint sikertelen védekezésének példáit említi a kötet is.
A tatárjárás leginkább vitatott, homályos fejezete a tatárok kivonulásának kérdése. A kutatók mindössze abban értenek egyet, hogy Ögödej nagykán 1241-es haláláról már 1242 elején értesülést szerezhettek a magyar területeken harcolók, hiszen a mongolok kiváló postahálózattal rendelkeztek. Az a tény azonban, hogy 1246-ban Batu nem vesz részt a nagykánt megválasztó kurultájon, arra utal, hogy a kánválasztás kérdése nem feltétlenül játszott olyan döntő szerepet a kivonulásban, mint korábban gondolták. Ráadásul azt is tudjuk, hogy Batu kán még 1243 folyamán is a Balkánon tartózkodott. A mongolok döntésében több tényező is szerepet játszott. Talán ezek közé sorolható a korábban túlságosan lebecsült magyar ellenállás is , és az ezzel járó nem várt arányú veszteségek (melyről Plano Carpini ferences szerzetes is tudósít minket Karakorumig történő utazásainak kezdetén) is, de emellett a mongol hódítási mechanizmus, a legeltetési nehézségek, egyfajta túlterjeszkedés is egyformán szerepet játszhatott a kissé hirtelennek tűnő kivonulásnak.
A kötet a mongol birodalom tatárjárást követő történetének hasznos összefoglalásával zárul, bemutatja a későbbi Aranyhorda kialakulásának útját, majd a Kubiláj kán hatalomra kerülését követő belharcokig vezeti az események fonalát. Magyarország tatárjárást követő történetét és a vereséget követő reakciókat is vázolja a szerző. B. Szabó János ismerteti azt a kutatói álláspontot, amely szerint
a tatárjárás során az ország pusztulása korántsem volt olyan mértékű, mint azt a kortársak gondolták.
Természetesen a veszteségek leginkább a lakosságot érintették. Érdemes azonban megjegyezni, hogy IV. Béla már 1242 folyamán, nem sokkal a tatárok kivonulását követően már II. Frigyes osztrák hercegtől visszafoglalja az általa elfoglalt várakat. Tehát egy – még ha korlátozott – hadjáratra is képes volt az ország fegyveres ereje. A tatárjárást követően IV. Béla mind házassági politikájának, mind hadjáratainak köszönhetően helyreállította a Magyar Királyság megtépázott tekintélyét, és stabilizálta politikai helyzetét a térségben. Az ország újjászervezése, a hatékony várvédelmi rendszer kiépítése és a hadszervezeti reformok is sikeresnek bizonyultak, amit jól mutat Nogaj kán csapatainak 1285.-ös téli betörése. Bár a mongol csapatok akkor egészen Pestig hatolnak, a magyar haderő sikeresen vette fel a küzdelmet a rettegett ellenféllel, még akkor is, ha ezt a hadjáratot sem céljai, sem előkészítettsége, sem a résztvevő mongol csapatok létszáma tekintetében nem lehet az 1241-42-es pusztító csapáshoz hasonlítani.
A tatárjárás nagy előnye az is, hogy a szerzőtől már megszokott könnyed, világos stílusban íródott, így könnyen tudja kalauzolni az olvasót egy tőle minden bizonnyal idegen korszak rejtelmeibe, érzékletesen bemutatva a XIII. századi politika- és hadtörténet jelenségeit. A kiadványt igényes rekonstrukciós rajzok és térképek színesítik. B. Szabó János munkája mindenképpen hiánypótlónak mondható, könyve megjelenése előtt e témában a Nagy Balázs szerkesztésében 2003-ban napvilágot látott kötetet tudjuk a közelmúltból felidézni. Utóbbi jelentőségét elsősorban az adja, hogy a tatárjárás történetével kapcsolatos belső és külső keletkezési forrásokat gyűjti össze, valamint a korra vonatkozó jelentősebb – elsősorban művészettörténeti és régészeti témájú – tanulmányokat adja közre, ám – már csak a nem elhanyagolható szempontként említhető vaskos terjedelme miatt is – inkább a szakmai, kutató közönségnek szól, mint B. Szabó sokkal könnyedebb írása, amely bőséggel merít idézeteket a korszak forrásanyagaiból is.
Mindezek mellett kijelenthető, hogy a magyar történettudomány még mindig adós egy a tatárjárással kapcsolatos lábjegyzetelt, tudományos igényű, összegző igényű szintézissel. A tatárjárást követő nagy konfliktus a térségben a Babenberg – örökségért vívott hosszas háborúskodás volt: az 1246-ban II. Frigyes osztrák herceg magyarok elleni, Lajta-mentén vívott csatában való halálával induló konfliktus volt a magyar és a cseh királyság között, mely lényegében Ausztria területéért vívott harc volt, és csak az 1278-as morvamezei ütközet vetett véget ennek a küzdelemnek. Sajnálatos módon ez esetben sem születtek meg hasonló jellegű írások, sem a magyar, sem a cseh, sem pedig a szintén „érintett” osztrák történettudomány részéről. Mindenesetre B. Szabó János újból megjelent kötetét nagy örömmel ajánlhatjuk mind az egyetemi hallgatók, mind pedig fiatal történészek számára, akik kézikönyvként is hasznosíthatják. De hasznos lehet a korszak vagy általában a magyar hadtörténet iránt érdeklődő széles közönség számára is, akik egy tudományos igénnyel megírt, de szórakoztató kötetet kapnak. A kiadványt jól szerkesztett, pontos bibliográfia zárja.
* A szerző a Pécsi Tudományegyetem történész doktorandusza