„Mindig a fantázia szülte történetre hiszik azt, hogy megtörtént”
Beszélgetés Mester Györgyivel íróvá válásról, ihletről és a skandináv krimikről
Mesék és kriminovellák egyaránt születtek már a nyugdíjas korára íróvá vált Mester Györgyi tollából, aki rövid történeteihez nem egyszer a buszon elcsípett beszélgetésmorzsákból merít ihletet. Az interjú során azt is elárulta, hogy szívesen bújik a férfi szereplők bőrébe, és hogy olvasói sokszor a kitalált történeteit hiszik valóságosnak.
Fel tudja idézni, hogy mi volt az első irodalmi élménye?
A gyerekkoromból megmaradt egyik első, különleges irodalmi élmény, amikor le kellett kapcsolni este 9-kor a villanyt, de én még a takaró alatt zseblámpával is olvastam Móricz Zsigmond kötetét Rózsa Sándorról: Rózsa Sándor összevonja szemöldökét.
És mikor jutott eszébe először, hogy írnia kellene?
Soha nem akartam író lenni, de mindig nagyon szerettem olvasni. Amikor aztán 2005-ben elmentem nyugdíjba, itthon ragadtam, nyugdíj mellett szívesen elmentem volna dolgozni, de nem találtam semmilyen értelmes elfoglaltságot, és ekkor jött szórakozásként, hasznos és értelmes elfoglaltságnak, egyfajta kommunikációnak az írás.
Életrajzában említi, hogy szereti a krimiket, „már csak a munkám miatt is”. Az élettapasztalata és a korábbi foglalkozása mennyire látta el írói munícióval, témaötletekkel?
Inkább az élettapasztalatot mondanám. Az életem egy időszakában rendőrségen dolgoztam, bűnügyi területen, és nagyon élveztem a munkát, most is nagyon szeretem a krimiket, sőt, talán két tucat kriminovellát én is írtam, de nem ezek a meghatározók az írásaimban. Inkább az a sok minden, amit megéltem, megtapasztaltam, vagy amit a baráti-ismeretségi körben hallottam. De rengeteget utazom tömegközlekedéssel, és ez is nagyon sok témát ad, előfordul például, hogy olyan érdekes történetet írtam meg, amiről az utasok hangosan beszélgettek egymással vagy telefonon mondtak el.
Melyik írása volt ilyen?
Le a kalappal lett a címe a történetnek, és arról szól, hogy egy nagy kalapgyárban egy kisinas azzal áll elő, szeretné a selejt kalapokat elvinni, mert a kisöccse színielőadásán kellékként tudnák azokat használni. Az évek során aztán viszi haza a selejt kalapokat, otthon pedig az édesanyjával szalagot varrat rájuk, és elkezdik árusítani. Ebből annyi jövedelme lesz, hogy előbb egy kis üzletet nyit, majd végül olyan jól megy neki, hogy megveszi az időközben tönkrement gyárat, ahol annak idején ő kezdett. Tehát egy ilyen, „hogy lesz a kisinasból kis- vagy inkább nagytőkés” történetet hallottam egyszer a buszon, és már akkor is megmosolyogtam, és mondtam magamban, hogy meg kellene ezt írni.
Az ön számára hol a határ a valóság, a saját élete, illetve a fikció és az írás között? Mi az, amit írás közben mindenképpen megváltoztat?
Arra mindig odafigyelek, hogy egy az egyben ne azt a történetet vessem papírra, ami a valóságban megtörtént. Hiszen ezek lehetnek olyan személyes dolgok, amik nem tartoznak másra. De ha egy kicsit fel van tupírozva a történet, van egy kis körítése a fantáziámból, akkor én sem érzem úgy, hogy annyira kiadtam magam, mégis megmarad az érdekessége. Furcsa egyébként, hogy szinte mindig a fantázia szülte történetre hiszik az olvasók azt, hogy a valóságban is megtörtént. Ilyen például az egyik kedves novellám, amelyik több pályázaton is elhozta az első díjat, A háncsszatyor. Ez úgy kezdődik, hogy „Gyermekkoromban emlékezetes nyarakat töltöttem falun, a dédinél”, és az olvasó végig azt hiheti, hogy ez egy családi történet, amit nekem egy dédszülő vagy a nagyszülő mesélt, én pedig kicsit kiszínezve megírtam. A novella azzal zárul, hogy a háncsszatyor azóta is megvan, megőriztem és néha szeretettel ránézek vagy csak megsimítom. Egy olvasó erre azt írta egy irodalmi honlapon, hogy olyan szép ez, „jól tedd el azt a háncsszatyrot, őrizd meg, mert tényleg érdemes”. Pedig ezt a történetet teljes mértékben a fantázia szülte.
És általában mennyire van benne a valóság, illetve a saját élete a novelláiban?
Ötven százalékban, vagy akár még nagyobb részben is. Sok esetben a családtagjaim rá is ismernek a családi vonatkozású mozzanatokra, ami akár velük történt meg.
Legutóbbi kötetében, A pillangófában van egy novella, Az igazi ajándék, amiben egy ötéves kislány első szám, első személyen meséli el, hogyan várt hosszú időn át egy játékbabára karácsonykor, ám helyette végül egy igazi kistestvérkét kapott. Ennek például mennyi a valóságalapja?
A szomszédasszonyommal nagyon jó barátságban vagyunk, ismerjük egymás családját is, és amikor ezt a történetet elolvasta, megjegyezte:
„Nem is tudtam, hogy neked van testvéred”.
Mire mondtam neki, hogy nincs, mert ez a történet is teljes mértékben a fantázia szüleménye. Talán annyi igazság van benne, hogy én is nagyon szerettem a mackót gyerekkoromban, volt babám is, testvérem viszont nem.
Meséket is, gyerekkönyveket is írt. A Zizi naplójának főszereplőjében kit formált meg?
A Zizi naplójának 2011-ben jelent meg az első része, és három folytatásból álló ifjúsági napló, tehát nem mese, hanem valóságos történet, illetve megtörténhetne az életben. Bár az én gyerekeim már felnőttek, azért
mondtam a lányomnak, hogy „te azért sok ötletet adtál az életeddel meg a viselkedéseddel”.
És persze ebben is van néhány olyan, családi vonatkozású dolog, ami talán nem is egészen úgy történt, de a családom felismeri.
Miként dolgozza föl a férfi-nő kapcsolatot az írásaiban?
Nagyon sok női témájú írásom, sok női főszereplőm van, és a novellákban sok minden megjelenik, például a kezdődő szerelem, a fiatalok szerelme, de például a megcsalás kérdése is.
És ilyenkor kinek a pártján van?
Ez változó. Lehet, hogy kicsit furcsán hat, de szívesen írok férfiként, a férfiak szemszögéből. Hogy mennyire tudom jól beleélni magam… nem tudom. De egy másik kedves novellám, a Kolompszó – egy erdélyi családi utazás nyomán született – történetét egy férfi meséli el. Erre az egyik olvasóm internetes hozzászólásban azt írta nekem:
„Én mindig azt hittem, hogy te nő vagy!”.
Nem ismertük egymást személyesen, csak az egyes szám első személyben írt novella alapján gondolta ezt…
Kit tart írói példaképének?
Példaképet talán nem mondanék, azt sokkal inkább, hogy kiket szeretek: elsősorban a Móra, Móricz, Mikszáth novellákat, elbeszéléseket. Érdekes, de én is szívesen írok olyan történeteket, amelyek a régi világban, a cselédvilágban játszódnak, akárcsak Móricz, Mikszáth, Móra jó pár regénye-elbeszélése. Talán innen is ered, hogy kicsit hasonlókat próbáltam írni, mint a kedvenceim.
Mostanában kit vagy mit olvas szívesen?
Egyrészt újraolvasom a régi kedvenceket, mert amikor ezt a könyvet a kezembe veszem, akkor tudom, hogy olyan élményben lesz részem, ami örömet okoz”. Például a régiek közül Steinbeck Érik a gyümölcse, Zolától a Patkányfogó, a Germinal, a Nana, de Maupassant, Somerset Maugham művei is. Az újabbak közül Merle a nagy kedvenc, főleg a Malevil, a még modernebb dolgok közül pedig a svéd krimik. Sokszor mondja a lányom:
„Anya, ebben annyi vér van, gyilkosság, drasztikus dolgok – te ezt szereted?”.
Hát nem ezt szeretem, hanem – talán a valamikori foglalkozásom miatt – a bűnügyi történeteket, és az dolgozik bennem, hogy van egy bűncselekmény, a történet során pedig logikai úton az ember eljut a tetteshez, és a végén megvan az igazságszolgáltatás. Tehát a bűn elnyeri méltó büntetését.
Mennyire ismeri az olvasóit? Milyen visszajelzéseket szokott kapni?
Nagyon sok könyvemet a baráti, ismeretségi körben ajándékként osztottam szét, olyanoknak, akikről tudom, hogy szeretnek olvasni, és szívesen elolvassák ezeket a történeteket is. De
akkor is kíváncsi vagyok a véleményre, ha az negatív,
hiszen abból is lehet okulni. Ha valamelyik történetben valami nem tetszett az egyik olvasónak, akkor elgondolkodom rajta, hogy legközelebb esetleg ilyen témát nem dolgozok fel. De általában elég pozitívak a visszajelzések. Körülbelül 300 novellám van, és két-három tucat mese. És nincsenek visszaköszönő témák: majdnem minden történet más. Úgyhogy ezt szokták kérdezni, hogy honnan jut ennyi minden az eszembe, honnan szedem ezeket? Azt válaszolom, hogy az életből és a fantáziámból.