„Könyvírás közben elsikkadhat egy-két érdekes dolog”

„Összeegyeztethető a család, a hivatás, mindkét fél előrehaladása, a gyermeknevelés és a közösségi munka” – summázza életének tapasztalatait Erdei László, a növénybiológia professzora, akinek a minap jelent meg Kóborlásaim története című, önéletrajzi kötete a Személyes Történelem kiadónál. A szerző az interjúban egyebek mellett beszél arról, milyen forrásokat használt emlékei felidézésére a naplóin és levelein kívül, milyen trükkel kerülte el, hogy annak idején beszervezze a belügy, és hogyan szerkesztette egybe családjának történetét, illetve egyéni és szakmai életútját is bemutató írását. 

Családtörténet, önéletrajz, korrajz, szakmai életút, útikalauz… Sokféle műfaj keveredik a könyvében. Mennyire volt nehéz stilisztikailag, az anyaggyűjtés vagy a megírás szempontjából összeegyeztetni ezeket? Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munka során, és hogyan oldotta meg?

Könyvem megírását 2 év időtartamra terveztem, ez szinte napra pontosan meg is történt. Az első fejezet valóban családtörténet, aminek adatait több éves anyakönyvi, levéltári munkával találtam meg. Önálló könyvnek terveztem, de nem jött össze annyi – nem-adatszerű – történet, hogy kiadjon egy kötetet. Ezért itt egy lerövidített változatot adtam közre, aminek indoka, hogy a saját életem innen sarjadt, az egész életútra rányomta bélyegét a nehéz körülmények közül való indulás, mint több helyen is említettem. De az is kiolvasható a korai élettörténetből, hogy akkor nem éreztem én ezt nehéz körülménynek, éltük az életünket, ahogy lehetett.

Nem változtattam az ifjúkor életérzéseiről beszámoló naplórészleteken – így írtam és gondolkodtam 16-18 éves és pár évvel idősebb koromban. Vonzódtam a természethez, ez a fejezetrész valószínűleg hosszúnak és unalmasnak tűnik. De hát egész könyvek foglalkoznak csupán természetjárással, vadászattal, horgászattal. Naplómban részletesen, a friss emlékezet és benyomások alapján, rendszerint még aznap írtam le az eseményeket, most az anyaggyűjtéssel tehát nem kellett foglalkoznom, annál inkább a szelekcióval.

Könyvemben a fejezetek önállóan is olvashatóak, bár a dolog természeténél fogva a történések helyenként átfednek, vagy akár – más kontextusban – ismétlődhetnek. A stílus és a „hozzáállás” fejezetenként változhat és változik is, ahogyan a szubjektum viszonyult az éppen kérdéses időszakhoz. Külföldi útjaim alatt levelezéssel tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal, ezek a levelek, mint a leírásokból látható, részletes, hosszú levelek voltak. Hál’ Istennek még nem volt e-mail és sms, ami rövid időn belül elvész. Itt sem kellett különösebben anyaggyűjtéssel foglalkoznom. „Útikalauz” jellegű bekezdéseimben megfelelő irodalomra, esetleg útikönyvre támaszkodtam, ezeket hivatkozás nélkül közlöm, néhány esetet, például Kuvaitot kivéve.

Szakmai munkámmal kapcsolatban csak olyan mértékben írtam, amilyen mértékben elkerülhetetlen volt, hogy kitűnjék, az egyes periódusok alatt nem csak „kóboroltam” – lévén, hogy vendégkutatóként és nem turistaként voltam jelen az illető országban. Azonban érdeklődési köröm a növénybiológián túl messze kiterjedt a történelem, régészet stb. területeire, ezért az Olvasó számára érdekesnek vélt, általános érdeklődésre számot tarható különlegességeket az én „szemüvegemen” keresztül próbáltam megjeleníteni. Egyetemi oktatói (már emeritus vagyok) munkám, és egyéb családi, közösségi tevékenységem mellett írtam a könyv fejezeteit, saját kezemmel gépelve és szerkesztve. Különösebb nehézséget nem éreztem, hacsak azt nem, hogy gyakran kétségeim támadtak a mű használhatóságát, olvashatóságát illetően, egy-egy fejezetet ezért „előolvasásra” átadtam kritikus személyeknek, akitől leginkább bátorítást kaptam.

Miért tartotta fontosnak, hogy ennyi minden kerüljön egyetlen könyvbe? Jelezte is az előszóban, hogy az átlagolvasót talán nem fogja minden része ugyanúgy lekötni. Pénzügyi vagy egyéb, szerkesztési szempontból döntött úgy, hogy nem választja ketté a családtörténetet és „kóborlásai” történetét?

Röviden is válaszolhatnék: az élet szép, sokszínű és sokrétű, így ad ki egy egészet, teljességet.

Korábban az első, családtörténeti részt, mint írom is a bevezetőben, külön könyvként képzeltem, de kétségeim támadtak, hogy meg lehet-e valósítani. Ezért a meglévő anyagot rövidítettem és a közelebbi felmenőkre korlátoztam. Ennyivel bővült a könyvem. Eredetileg a könyv szerkezetét olyan ívben képzeltem el, hogy az utolsó két-három fejezet a tudományos és oktatói munkámat tudománytörténeti mátrixba helyezve írta volna le, ezeket azonban kiadói vélemény alapján elhagytam, majd egy korábbi fejezetet kétfelé osztva a „Törteltől Törtelig” keretbe foglaltam az egészet.

A rendkívül gazdag emlékanyag felidézése során mennyiben tudott a naplóira hagyatkozni, és milyen más forrásokkal egészítette ki? Összesen hány kötet naplója maradt fenn a korábbi évtizedekből?

Naplót, természetjárásról, kirándulásokról ifjúkoromban vezettem, ezek mai napig megvannak. Később, amikor már a kutatóintézetben dolgoztam, családot alapítottam, naplót nem vezettem Külföldi útjaim alkalmával részletes, heti levelezést folytattam, ezek szintén megmaradtak, és alkalmanként 3-4-vagy több oldalon keresztül, híven számolnak be a napi eseményekről. Természetesen olvastam az illető ország történelméről, szokásairól, melyeket magam is tapasztalhattam, követtem a hazai és a helyi napi sajtón az eseményeket. Időnként történelmi jelentőségű események értek külföldön. Így például Bulgáriában az 1968-as bevonulás Csehszlovákiába, Japánban az itthoni rendszerváltás előzményei, a császár halála és a magyar „államelnök”, az Elnöki Tanács Elnöke, intézetem igazgatója, Straub F. Brunó részvétele a temetésen, vagy Kuvaitban az iraki háború utáni évek. Egyéb, jól alkalmazható, megbízható források voltak a nemzetközi együttműködésekről, pályázatokról, a NATO munkámról szóló jelentések és azokkal összefüggő dokumentumok (Brüsszeltől Brüsszelig című fejezet). Nagy részük a tanszéki irattárban vagy a dolgozószobám polcain rendelkezésre álltak/állnak. Több naplóm nincs, csak amiből szemezgettem, a munkám, család mellett már nem vezettem naplót. A levelezés talán még van.

Hogy látja, mennyire megbízható az emberi emlékezet? Mire kell egy önéletrajzírónak a leginkább figyelnie az emlékei felidézése közben?

Vannak dolgok, melyek feledésbe merülnek, ezek nagy része előhívható, ha van írásos nyoma, mint napló, levelezés. Ezek olvasása közben bennem is felmerült, hogy „nahát, ez vagy az valóban így történt”. Vannak adatok, melyek teljesen tévesen maradhatnak meg, évek cserélődhetnek fel. Családi fényképeknél ma már nehezen kibogozható, ha egyáltalán, hogy hol, mikor készültek. Jó szokás volt nem írni semmit a kép hátuljára azzal, hogy „ezt soha nem felejtjük el!”.

Könyvírás közben mégis elsikkadhat egy-két érdekes dolog. Teljesen megfeledkeztem például NDK-beli kapcsolatomról. Két hely utal erre a relációra, az egyik egy német kolléga említése a Japánban töltött karácsony alkalmával, a másik, Hirosimával kapcsolatban Buchenwald említése. Az Olvasó nem értheti ezt a kontextust, hiszen nem írtam ottani „látogatásomról”.

Ír arról is, hogy külföldi tanulmányútjai során a magyar belügy kémkedésre is szerette volna beszervezni, ám Ön kibújt a feladat alól. Mit gondol, volt olyan lehetőség, amitől emiatt esett el?

Mint írtam a könyvben, intézetünket alig érintette a pártpolitika, raktárosunk volt a párttitkár, és tőle kellett formailag engedélyt kérnünk a kandidátusi disszertáció benyújtásához. Mindenki tudta ennek pehelykönnyű jelentőségét. A kérdéses beszervezési kísérlet sikertelen volt részükről, az egész dolgot kiváltottam egy elméleti kurzussal. Részemről egy érdekes próbálkozásnak tekintettem, amin könnyedén átláttam. Emiatt nem estem el semmiféle lehetőségtől a továbbiakban.

Melyik külföldi útját tartja mai fejjel a legszemlélet- és jellemformálóbbnak?

A maga idejében mindegyik út a kornak, koromnak és szituációmnak megfelelően tette meg hatásait. Hollandiában szembesültem a Nyugattal, korábbi Szovjetunióbeli és hazai tapasztalatokkal a hátam mögött. Az ösztöndíjamból kellett megalapozni a család anyagi hátterét, egyébként pedig egész szakmai karrieremet. Tapasztaltam a magyar emigráció hazaszeretetét, tárgyilagosságát, segítőkészségét.

Japánban élveztem az általam nagyrabecsült japán kultúrát, környezetet, szokásokat, lelki rezdüléseiket. Azonosulni tudtam velük, bár lényegében analfabéta voltam, mégsem ért „kulturális sokk”, mint ottani főnököm kérdezte.

Kuvaitban igyekeztem megérteni és elviselni az idegen kultúrát, ahol „civil” közösséggel – kivéve talán a teveügető alkalmát – nem kerültem kapcsolatba. Rendszeresen olvastam az Arab Times napilapot. Az egyetemen elvégeztem a munkámat nemzetközi környezetben, és sokat segített a magyar kolónia baráti jelenléte, beleértve a nagykövet urat is. Megbeszéltük a világ- és magyar politikát, amikor 1994-ben ismét kormányváltás volt itthon.

Az előszó végén azt írja, reméli, hogy az olvasó is le fog vonni „némi tanulságot egy életút tapasztalataiból”. Ön hogyan foglalná össze 2-3 mondatban igen gazdag, és a világ nagy részét bejáró életének legfőbb tapasztalatát?

Megfelelő példákkal bíró, biztos családi háttérből indulva munkával, kitartással, a feladatot és célt szem előtt tartva lehet előre haladni. Összeegyeztethető a család, a hivatás, mindkét fél előrehaladása (nejem is az MTA Doktora, és festőművész) a gyermeknevelés (3 gyermek), a közösségi munka. Megértés, elfogadás, segítségnyújtás, hit, szeretet.

Milyen munkamódszerrel, időbeosztással dolgozott? Van-e, amit, ha egy újabb könyvet írna, már másképp csinálna?

Írtam, amikor volt időm és kedvet is éreztem. Említettem már, hogy az egyetemen előadások, vizsgák, a szakirodalmi kiadóktól kéziratok bírálata, itthonról pályázatok értékelése a feladataim. Koránkelő vagyok, általában 5 óra körül ébredek, felkelek, napi sajtó, reggeli, és 7-8 között az egyetemen vagyok délután 5-6-ig. Este fél 10-kor, 10-kor nálam takarodó van, valamilyen történelmi könyv ringat álomba. Hétvégeken is, legalább egyik napján, dolgozom, újabban Törtelen is a régi családi háznál. Most már több időm lenne könyvvel foglalkozni, de egyelőre nincs témám. Csak az ilyen realista, fél-tudományos írásba kezdenék.

Hogyan keresett kiadót a kötetének, és milyen tapasztalatai vannak e téren, amit megosztana a hasonló köteteket írókkal is?

Több kiadót is felkerestem, de nem tartottak igényt ilyen műre. Végül, szerencsésen, könyvem hátszövegének írója ajánlotta az Ad Librum Kiadót. Az anyagi hozzájárulás mindenütt jelentős, ez esetben a gondozással, terjesztéssel együtt elfogadhatónak tartottam. Korábbi könyveimet (Hazámhoz híven…, A mi falunk Törtel) magánkiadásként, minden munkát magam végezve csak nyomdaköltségen adattam ki, az utóbbit önkormányzati támogatással.