Krisz ötletei / Agatha Christie 12 titka (2. rész)
Regényt írni nehéz. A szakmának van jó pár trükkje, fogása, amelyek közül az információadagolás az egyik legnagyobb mumus. Hogy mit, mikor, hogyan mondjunk el az olvasónak? Mert ha nem mondunk el elég tényt, érthetetlen lesz a helyzet, ha sokat mondunk el, érdektelenné válik a cselekmény. Ha az olvasó előbb találja meg a rejtvény kulcsát, mint a főszereplő, akkor butának fogja tartani a hőst. Ha viszont az egyik szereplő túl okos, az olvasó előtt jön rá mindenre, akkor az olvasó csalónak fogja tartani a hőst is, az írót is.
Hogyan kell tehát adagolni az információt, elhelyezni a könyvben a megoldásra utaló nyomokat? Hívjuk segítségül Agatha Christie-t, a krimi koronázatlan királynőjét!
Múlt héten kezdtünk a titok elemzésébe, és máris láttuk, hogy háromféleképpen lehet az olvasónak egyszerre megmutatni is a kirakós egyik darabját, meg nem is. Ha a leírásban átsiklunk egy fontos momentum felett, ha csupán részben mondjuk el az információt és nem utalunk a fontosságára, vagy ha kifejezetten elrejtjük legalább egy hasonló tényező mellett.
Háromrészes sorozatunk mai részében az írónő által használt utalások újabb hat fajtáját vizsgáljuk meg Az órák című regény segítségével. Érdekes csemege ez nemcsak rejtélyes történetek íróinak, hanem Agatha Christie-rajongóknak is!
Vigyázat, e cikkekben a teljes regényt elemezzük, tehát esik szó a gyilkos kilétéről és indítékáról is. Vágjunk is bele, nézzük meg, milyen fogásokkal él Christie! (Megadom, hogy az egyes információk az általam olvasott, 221 oldalas könyv hányadik oldalán találhatóak – illetve az említett rész hol kezdődik –, ha Ön esetleg utánanézne a pontos fogalmazásnak, szövegkörnyezetnek. Az idézetek az Hunga-Print Nyomda és Kiadó gondozásában 1990-ben megjelent, Dr. Vincze Ferenc által fordított könyvből származnak.)
1) Az író bizonyos tényeket, előzményeket, háttérinformációt, időközben bekövetkező eseményeket a tisztánlátás végett megfelelő mélységben elmagyaráz.
Azt hinnénk, Christie regényeiben nincs is ilyen, pedig Az órákban 6 alkalommal is előfordult. Mert fontos, hogy az olvasó az alapokkal tisztában legyen, hogy értse, mi történik – csak azt ne lássa, hogy mi okból. Rögtön a regény elején megtudjuk például, hogy Colin azért sétált az utcában, mert a 61-es számot keresi, és Hardcastle azonnal el is árulja neki, hogy ott a Bland házaspár lakik, a feleség kanadai, és nemrég iszonyatos mennyiségű pénzt örököltek.
„– Nem tudod véletlenül, ki lakik ott?
– Hatvanegy? Lássuk csak… Igen, ez Bland, az építész lesz.
– Jaj-haj – mondtam. – Ez nem jó.
– Nem építészt keresel?
– Nem. Nem gondolnék építészre. Hacsak… nem mostanában jött ide és kezdte a munkáját.
– Bland, azt hiszem, itt született. Mindenesetre jócskán idevalósi. És régóta dolgozik. Olyan házakat húz fel, amik többé-kevésbé elfogadhatónak látszanak, amíg valaki lakik bennük és gondozza, de egy idő után minden elkezd szétmállani. Éppen csak hogy egyensúlyoz a tisztesség legkülső mezsgyéjén. Végsősoron szédelgés – de valahogy még mindig megúszta.
– Ne kísérts, Dick. Annak az embernek, akit én keresek, a tisztesség pillérének kell lennie.
– Bland néhány évvel ezelőtt egy csomó pénzhez jutott – pontosabban a felesége. Kanadai az asszony, a háború alatt jött át és találkozott Blanddal. A családja ellenezte a házasságát, és később nagyjából meg is szakították vele a kapcsolatot, tavaly azután egy nagybácsi elköltözött az élők sorából, egyetlen fia repülőbaleset során előzte meg, mások a háborúnak estek áldozatul, elég az hozzá, hogy Mrs. Bland maradt a család egyetlen élő tagja. A nagybácsi tehát őrá hagyta a vagyonát. Hitem szerint éppen időben ahhoz, hogy megmentse Blandot a teljes csődtől.
– Úgy látom, elég sokat tudsz erről a Mr. Blandról.
– Na igen. Tudod, az adóhivatal érdeklődését mindig felkelti, ha valaki máról-holnapra meggazdagodik. Kíváncsiak, nincs-e valami susmus a dologban, ezért utánanéznek egynek s másnak. Ez esetben is utánanéztek és mindent O. K.-nak találtak.
– Mindenesetre – mondtam –, olyan ember semmiképp sem érdekel, aki hirtelen meggazdagodásával hívja fel magára a közfigyelmet. Nem ezt a fajta összeállítást keresem.” (28.o.)
Ezt a tényt egyébként mindenki tudja, és Blandék kihallgatása során is beszélnek róla eleget. Ha az olvasó itt letenné a könyvet, és végiggondolná, mit tud, már illene jól tippelnie a gyilkosság indítékára. Hiszen ha az áldozatot nem ismeri senki és a ruhacímkéi is hiányoznak, akkor valószínű, hogy külföldről jött. Hiszen mi másért vágnák ki a címkét? Nyilván megkülönbözteti az áldozatot az átlagembertől, tehát ritka címkéről van szó. Ha azért ritka, mert drága márka, akkor egy híres, de legalábbis gazdag emberről lenne szó, akinek a fényképét a sajtóban hamar felismernék akkor is, ha a Rendőrség számára ismeretlen. Tehát azért ritka, mert nem brit. Ezek után már csak azt kell néznünk, hogy az író által eddig felsorakoztatott gárdában kinek van külföldi kapcsolata. Egyből Blandék nevét hozná fel ez az olvasó, már csak azért is, mert sok pénz van a dologban. De az olvasó nem nyomozni akar, hanem szórakozni, és az író ezt nagyon jól tudja.
2) Az író bizonyos apróságokat gyanússá tesz.
Mutat fontos részleteket, felkelti az olvasó gyanakvását, megállítja az olvasásban, hogy igenis találgasson. Ez azért fontos, mert az olvasó büszke lesz magára, ha egy-egy részletet maga illeszt a helyére. A regényben 4 ilyen nyom szerepel. Az első az, hogy Sheila, rögtön a gyilkosság után, amikor Colin felajánlja, hogy hazakíséri, visszamegy a nappaliba a kesztyűjéért.
„Sheila Colinnal a nyomában kiment. Lassan sétáltak a kerti kapu felé, amikor a lány hirtelen megtorpant.
– A kesztyűm… odabent felejtettem…
– Azonnal idehozom.
– Nem kell, tudom, hol hagytam, köszönöm. Már nem bánom, ha be kell oda mennem, mert elvitték onnan… azt. ” (26.o.)
Hiszen előtte sírt és sikoltozott a holttest megtalálásakor – miért nem kap Colin felajánlásán, hogy megkeresi ő a kesztyűt? Amikor nem sokkal később kiderül, hogy eltűnt a „Rosemary” óra, szerintem az olvasók egy része bizonyosan összeköti ezt Sheila furcsa kesztyűs akciójával.
3) Az író kifejezetten sejtet egy titkot.
Megmutatja, hogy a szereplő (esetleg a narrátor) valószínűleg többet tud annál, mint amit elmond. Öt ilyen jellegű utalás is szerepelt Az órákban. Tipikusan Poirot szólal meg így, ingerelve a beszélgetőpartnerét, de sejtetéssel találkozunk például akkor is, amikor Hardcastle felügyelő először látja meg Mrs. Blandot.
„Hardcastle-ben felötlött a gondolat, mintha már látta volna valahol. Valakire emlékeztette. Törte a fejét, de eredménytelenül.” (65.o.)
Ez az utalás később akkor juthat az olvasó eszébe, amikor a regény vége felé kiderül, hogy Mrs. Bland és Miss Martindale testvérek.
4) Az író rejtvényt ad fel a szereplőinek (és az olvasónak).
Ez a rejtvény mindig nehéz, gyakorlatilag megfejthetetlen, és általában csak a regény végén derül rá fény, miről is van szó. Az órákban is szerepelt egy ilyen jellegű nyom, mégpedig az a cetli, amit egy Hanbury nevű halott ügynöknél találtak Colin emberei. (42.o.)
5) Elhangzik egy olyan információ, ami a bennfentesnek mond valamit.
Ő kideríti, miről van szó, aztán később elmondja az olvasónak is. Az órákban az egyik szomszéd, Mrs. Ramsay kihallgatásakor gyanús lesz Colinnak a család, és hogy a férj állítólag Svédországban dolgozik mérnökként. (Erről az olvasó mit sem tud, az író nem sejtet semmit, pusztán a tényeket közli.) Megkérdezik a Ramsay gyerekeket, át szoktak-e lógni a szomszéd kertekbe kincset keresni.
„Ted futva érkezett vissza hozzájuk. Gyűrött zsebkendőben összecsendülő csomagocskát nyújtott át.
Hardcastle kibogozta az összekötött zsebkendősarkokat, és két oldalán a fiúkkal előszedte a benne talált holmikat. Letört csészefül került elő, egy szomorúfűzmintás porcelándarab, egy törött gyomvágó penge, rozsdás villa, egy pénzérme, egy ruhaakasztó, egy fénytörő üvegdarab és egy fél olló.
– Érdekes gyűjtemény – jelentette ki ünnepélyesen a felügyelő.
Megszánta a két gyereket, mikor várakozástól égő arcukra pillantott, ezért felemelte az üvegdarabot.
– Ezt elviszem. Lehet, hogy odaillik majd valamihez.
Colin a pénzdarabot emelte fel és nézegette.
– Nem angol – mondta neki Ted.
– Nem – felelte Colin –, nem angol. – Hardcastle-ra pillantott. – Talán ezt is elvihetnénk – javasolta.” (76.o.)
Csak később számol be róla Colin, hogy Mr. Ramsayt lenyomozták és ő bizony kommunista, most éppen Romániában dolgozik. (140.o. és később)
„Mihelyt Londonba érkeztem, azonnal jelentkeztem Becknél.
– Lehet, hogy van valami a maga sületlen félhold elméletében – jelentette ki, miközben felém bökött a szivarjával.
– Csak sikerült valamit felszínre hoznom?
– Ez még egyáltalán nem bizonyos, csak azt mondtam, „lehet”. Ez a mi mérnökünk, az a Mr. Ramsay a Wilbraham Crescent hatvankettőből nem teljesen az, aminek látszik. Néhány furcsa megbízást szedett össze az utóbbi időben. A cégek valóságosak, de létezésük nagyon is friss keletű, s múltjuk, amennyiben van, eléggé sajátságos. Ramsay körülbelül öt héttel ezelőtt utazott el, egyik percről a másikra. Romániába.
– A feleségének nem éppen ezt mondta.
– Talán nem, mindenesetre oda utazott. S mindmáig ott is tartózkodik. Jó lenne kissé többet tudni róla.”
6) Az író negáló nyomot is elhelyez a történetben.
Leírja, amikor kiderül valakiről, hogy nem bűnös, nem volt egy adott helyszínen, alibije van stb. Ezek a negáló (tagadó) nyomok általában arra jók, hogy az olvasót segítsék egy-egy gyanúsított kizárásában, a kör szűkítésében. Éppen annyira hasznos lehet, mint egy pozitív nyom. Az órákban ilyen negáló nyom például, hogy mindenki úgy nyilatkozik, nem ismeri a halottat. Érdekes, hogy az olvasó hajlamos nem hinni az írónak, azt latolgatni, ki hazudik: hiszen a gyilkos minden bizonnyal ismeri az áldozatot. De ettől még igaz, hogy a gyilkoson kívül mások valószínűleg tényleg nem ismerték a férfit, amiből lehet például arra következtetni, hogy nem lehetett gyakori látogató a környéken.
A ma tárgyalt hatféle eszközt bátran használjuk munkánkban íróként is:
1) A fontos nyomokat, előzményeket, háttérinformációt, időközben bekövetkező eseményeket magyarázzuk el alaposan, a megfelelő mélységben.
2) Bizonyos apróságokat tegyünk egyértelművé, hívjuk fel rá az olvasó figyelmét. Keltsük fel az olvasó gyanakvását, állítsuk meg az olvasásban, hogy igenis találgasson. Ez azért fontos, mert az olvasó büszke lesz magára, ha egy-egy részletet maga illeszt a helyére.
3) Sejtessünk egy-egy titkot. Mutassuk, hogy a szereplő (illetve a narrátor) többet tud annál, amit elmond.
4) Adjunk fel rejtvényt a szereplőknek (és ezáltal az olvasónak is). Ez a rejtvény legyen nehéz, gyakorlatilag megfejthetetlen, és csak a regény végén derüljön rá fény, miről is van szó.
5) Legyenek olyan részek, amelyek joggal keltik fel a bennfentes figyelmét. Így alapozzuk meg, hogy a szereplő ne csodával határos módon jöjjön rá valamire, hanem a hallottak alapján gondolkodjon, nyomozzon, és az eredményt később mondjuk el az olvasónak is.
6) Negáló nyomot is helyezzünk el a történetben.
Jövő héten további három típusú utalást nézünk meg, és összefoglaljuk a 12 titkot. Akkor elárulom a rejtély megoldását is, és közlünk egy színes infografikát a rejtélyes utalások formáiról.
Tartsanak velünk legközelebb is, és ha kérdésük vagy megjegyzésük van, mindenképpen írják meg nekünk!
Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
Olvasói levél a könyvcímekről
Egy olyan olvasói visszajelzést kaptunk az egyik könyvcímekkel kapcsolatos írásunkról, amely többeket is érdekelhet, így nyilvánosan válaszoljuk meg.
Kedves olvasónk azt kifogásolta, hogy cikkünk szerint „A szürke ötven árnyalata” képzavar lenne. Adrienn ezt írja:
„A színtan szerint a színárnyalatok legegyértelműbben a szürkénél követhetők. Merthogy „a szürke az szürke” – ez így igaz, akkor is szürke marad, ha világosítjuk, vagy ha sötétítjük, de ez még nem azt jelenti, hogy nincsenek árnyalatai, ugyanis pontosan így jönnek létre az árnyalatai. A számítógépes színkeverő programok a szürke 256 árnyalatát különböztetik meg. Ofszet nyomásban körülbelül 100 árnyalata érhető el. A természetben pedig szinte végtelen számú.”
Ami természetesen igaz – csak épp az átlagolvasót nem érdekli. Még amikor ruhát vásárolunk vagy házat festünk, akkor is legfeljebb a világosszürke/sötétszürke megnevezésig jutunk el. Az életben nem veszünk figyelembe 50 különböző szürkés árnyalatot, hacsak nem dolgozunk nyomdában, festőként vagy egyéb, színekkel dolgozó munkahelyen. Ezért érezzük figyelemfelkeltőnek, új ötletnek, képzavarnak, hogy a szürke szín ilyen sok árnyalatával foglalkozzon egy könyv.
Adrienn azt is írja:
„És mi az, hogy a szivárványnak sok árnyalata van?! A szivárványnak ugyanis nem árnyalatai vannak, hanem színei, mégpedig jól elkülöníthető, önálló színei. Vörös, sárga, ibolya. Alapszínek. Nem árnyalatok. Az árnyalat egészen más. Az alapszíneknek, illetve a másodlagos és harmadlagos színeknek vannak árnyalataik. Az árnyalatok úgy érhetők el, hogy az adott színhez feketét vagy fehéret adunk, ily módon világosítjuk vagy sötétítjük.”
Valóban régen tanultam színtant, ám abban biztos vagyok, hogy ha máshol nem, akkor a szivárvány egyes színeinek találkozásánál vannak olyan pontok, amelyek például a narancs és a sárga keveredéséből adódnak, tehát nem alapszínek. Azon is meglepődnék, ha nem lehetne a zöld szín árnyalatának nevezni mondjuk a fűzöldet, ami nem fehérebb az őszöldnél, hanem fehérebb és sárgább. De nem is ez a lényeg: hanem az, hogy a szivárvány a sokszínűség jelképe, ez az, amire asszociálunk, amikor sok színről, sok árnyalatról van szó. Ha egy könyvcím a szivárvány sokszínűségéről szólna, az bizony nem ragadná meg az olvasó figyelmét.
Adrienn a „Veszélyes gazdagság”-ot sem tartotta ellentétes értelműnek:
„[a gazdagság] már hogy ne lenne veszélyes! A világ hemzseg a példáktól, melyek mind azt támasztják alá, hogy a pénz vagy a gazdagságra való törekvés milyen veszélyeket rejt(het) magában. Ennek a könyvcímnek az ereje valójában pont abban van, hogy nagyon is tudjuk, értjük, mit jelent. Az egyetlen ellentmondás, amit magában hordoz, az, hogy míg maga a gazdagság kívánatos, a vele járó veszély már annál kevésbé, ám az embert mégis folyton furdalja a kíváncsiság, hogy vajon megszerezhetné-e valahogyan az előbbit az utóbbi nélkül.”
Igen, vannak rá példák, miért lehet veszélyes a gazdagság – mint például ebben a könyvben. De már Adrienn is feltételes módban fogalmaz: veszélyeket rejt(het). A gazdagsággal nem jár veszély. Ez nem egyenes következménye. A gazdagságnak pontosan egy egyenes következménye van: a pénz. Megmondom őszintén, nem is értem az érvelést: tényleg van olyan, aki azon gondolkodik, hogyan lehetne gazdag veszély nélkül? Tapasztalatom szerint az emberek inkább arról szeretnek álmodozni, hogyan lehetnének gazdagok varázsütésre, munka nélkül.
Köszönjük Adriennek az észrevételeket és a jókívánságokat is!
Mindazonáltal azt leszögezhetjük, hogy a nem mindennapi, szokatlan, lehetetlen, ellentétes hangulatú vagy értelmű, egymással össze nem függő, képzavarnak tekinthető szóösszetételek alkalmazása könyvcímként az egyik legjobb ötlet, még akkor is, ha megoszlanak a vélemények, mennyire szokatlan is pontosan az adott szóösszetétel.