Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 5. fejezet
Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című könyvének negyedik fejezetében Tamásék egy titkosírással teleírt jegyzetfüzetre bukkannak Juliska néni lakásában, amely reményeik szerint közelebb viszi őket a rejtély megoldásához.
A folytatásban a botcsinálta nyomozó és felesége Csontváry egyik leszármazottjának segítségével nyomoz tovább az ügyben…
5. fejezet
‒ Indulhatsz apa! Már zöld van – figyelmeztette Tamást a nagyobbik fia, s ugyanezt tette még négy vagy öt autós mögöttük. Szóltak az autódudák, s a város másik végében csuklani kezdett Tomi és Máté nagymamája. Néhányan emlegették szegényt a sorban hátrébb álló, türelmetlen sofőrök közül. Természetesen nem név szerint, csak általánosságban és szaftosan alpári stílusban. Ilyen egy szép tavaszi hétfő reggel a pécsi csúcsforgalomban.
‒ Jó, jó. Csak elbambultam egy kicsit – magyarázkodott fiainak Tamás, pedig valójában a nyitott szemmel való alvás állt közelebb az igazsághoz. A hosszúra nyúlt esti expedíció és a köpeny dekódolása miatt későn került ágyba, és az álom is csak nehezen jött a szemére. A fáradság ellenére már az ébresztős rádió bekapcsolódása előtt fent volt, tízórait készített Tominak, napi túlélőcsomagot a nagyszülők gondjaira bízott Máténak, kávét Angélának, s egy konzervet még Szultánnak is felbontott. A reggelit a gyerekek ma kihagyták, Tomi kapott egy kis pénzt, hogy az iskolai büfében vehessen magának valamit, Máté száját pedig néhány szelet nápolyival mindig be lehetett tömni. Gyors öltözködés után az autóban volt az egész társaság, a csemeték hátul a gyerekülésekben, a házaspár elöl. Angéla kiszállt a szalon közelében, hogy egy pékségben vásároljon magának néhány teljes kiőrlésű gabonából készült kiflit. Menet közben azért még megjegyzett valamit a helyes étkezési szokásokról, de Tamás ezt már rutinosan elengedte a füle mellett. Szerette volna mihamarább célba juttatni valamennyi családtagját, hogy Juliska néni férjének, Bakos elvtársnak a titkos feljegyzéseit tanulmányozhassa. Tervbe vette még, hogy aznap mindenképp felhívja Csontváry Amerikába szakadt leszármazottját, Taylor asszonyt, hátha tőle is megtud valami érdekeset az üggyel vagy legalább a hölgy festő elődjével kapcsolatban.
‒ Apa! Mondanom kell valamit – bátorkodott előhozakodni Tomi egy, a lelkét sanyargató dologgal.
‒ Ajjaj, ez nem hangzik valami szívderítően – félt már előre Tamás. – Halljuk! Ne kímélj!
‒ Tudom, hogy tegnap kellett volna szólnom, de az a füzet annyira érdekes volt, hogy elterelte a figyelmemet – húzta az időt Tomi.
‒ Elképesztő, hogy milyen vadul vezetnek egyesek! – szörnyülködött Tamás, és visszavágásként most ő váltott hirtelen sávot. – Hol is tartottunk? – tért vissza a témára, miután újra eseménytelen forgalmi helyzetbe, vagyis dugóba kerültek.
‒ A tegnap esténél, meg, hogy valamit mondani szeretnék – emlékeztette türelmesen Tomi az apját.
‒ Persze, persze. Tehát, mi bánt? – próbált a fiára koncentrálni Tamás, miközben ismét meglódult a kocsisor.
‒ Juliska néninél észrevettem, hogy nincs meg az egyik Csontváry-kép – hangzott a közlekedésbiztonságra veszélyes kijelentés a kocsi hátuljából.
‒ Bocsánat! Bocsánat! – intett az útról a csaknem leszorított Trabant halálra rémült vezetőjének Tamás, és ismét egyenesbe hozta az autót. – Ez a hét is jól kezdődik. Szóval, mégis kereskedett Juliska mama a festményekkel? Lehet, hogy épp el akarta adni, amikor az orgazda úgy döntött, hogy nem fizet, de az árut Juliska nénivel együtt megtartja. Melyik kép hiányzik?
‒ A Fohászkodó Üdvözítő. Biztos vagyok benne, hogy nem akarta eladni, az volt a kedvence – tudott meg Tamás a fiától egy újabb részletet Juliska néni Csontváry-képeihez való viszonyáról.
‒ Szerintem, annál van a kép, aki Juliska mamát eltüntette – jelentette ki magabiztosan Tamás, aki ismét közel merészkedett az igazsághoz, de a keresett illető nem orgazda, és nem a festmény számára a legfontosabb.
* * *
Goldlocks Fodrászszalon! Angi vagyok! – szólt bele Angéla a telefonba, ami a délutáni hajtás kellős közepén csörrent meg.
‒ Szia! Én vagyok az – közölte bemutatkozás helyett Tamás. – Ugye, nem zavarlak? A bevásárlólista miatt hívlak, most írom, és meg akarlak kérdezni, hogy neked mit vegyek. Ha majd megyek a gyerekekért, akkor beugrok valahol egy boltba.
‒ Semmi extra nem kell, csak a szokásos – válaszolta gondolkodás nélkül Angéla a vállával a fülére szorított telefonba, miközben épp melírozott egy idegesítően bőbeszédű plázacicát. – De, tudod mit, mehetünk együtt is vásárolni, a fél négyes és az ötórás kuncsaftom is lemondta, ma hamarabb szabadulok.
‒ Ez nem fog menni – szabadkozott Tamás ‒, négyre beszéltem meg az amerikai hölggyel egy találkozót a Csontváry Múzeum földszintjén lévő kávézóba.
‒ Remek, addigra én is odaérek – érkezett a kellemetlen válasz.
‒ Nem mondtam neki, hogy te is ott leszel, inkább menj el a gyerekekért, így legalább tanulhatsz Tomival! – vetett fel egy alternatív lehetőséget Tamás.
‒ Azt már nem! – tiltakozott Angéla. – Nem hagyom, hogy mindenféle nőkkel randevúzz, én meg küzdjek a matekházival. Megyek veled, és kész. Különben is, évek óta nem voltunk már kávéházban. Nekem is jár egy kis luxus, ha már ebédelni nem vittél el tegnap – vitt be egy újabb övön aluli ütést kíméletlenül az asszony. – Mellesleg, most már engem is nagyon érdekel ez az ügy, tudni szeretnék minden apró részletet.
‒ Ne hagyd magad Angi! – biztatta a székből a szőkülő hajtincsű nőcske a férjét leckéztető Angélát. – Így kell ezekkel beszélni. Az én pasim is folyton le akar rázni, de már csak ritkán sikerül neki. Most is, amikor el akart menni tíz napra a haverjaival szezon előtti búvárkodásra, csak azután engedtem el, hogy kaptam tőle egy Peugeot-t. Éreznie kell, hogy ára van annak, ha engem unatkozni hagy.
‒ Rendben, majd érted megyek – törődött bele a sorsába Tamás. – De ha érdekelnek a részletek, akkor most figyelj! Ma egész nap azt a füzetet fordítottam, amit tegnap találtunk. Egészen érdekes. Ezt hallgasd meg! – vágott bele büszkén a felolvasásba Tamás a vonal túlsó végén. – Így kezdődik: „Kötelességemnek érzem, hogy számot adjak az utókornak a rám bízott feladat végrehajtásáról, az eredményeimről, a nép vagyonának megőrzéséért tett lépéseimről. Mindezek mellett a nehézségeket sem hallgathatom el, hiszen a minket követő nemzedékek sokat tanulhatnak küzdelmeinkből, kijavíthatják esetleges hibáinkat. Meggyőződésem, hogy a problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hanem tudásunkat folyamatosan bővítve megoldást kell találnunk rájuk. Sajnos országunk és pártunk vezetőségében még a mai napig vannak olyanok, akik részeredményekkel is megelégednek, és nem törekednek az igazság teljes körű feltárására. Lelkiismeretemhez hűen, én, dr. Bakos Sándor, ebben a füzetben összefoglalom mindazon ismerteket, melyek a festő, Csontváry Kosztka Tivadar hagyatékával kapcsolatban a tudomásomra jutottak az évek során.”
‒ Ebből nem sokat értek – vetette közbe Angéla, és fintorgott egyet az előtte lévő tükörbe, jelezve aktuális vendégének, hogy nehéz eset a férje.
‒ Ilyenek ezek a férfiak, összevissza beszélnek, ahogy a párom is – tört elő a női szolidaritás az Angéla kezei alatt szépülő, önérzetes nőcskéből, aki folytatta magánéletének közhírré tételét, immár a szalon vendégeit és alkalmazottait tekintve közönségének. – Azt hiszik, ha bonyolultan fejezik ki magukat, okosabbnak tűnnek. Az én Mackóm is folyton mellébeszél, de én mindig mindenre többször is rákérdezek, így nem tud átejteni. A múltkor is mondom neki, hogy: „Mackóm, hogy is van ez? A legutóbb, amikor esti csónakázásra vittél, tisztára tengeri beteg lettél, most meg búvárkodni akarsz? Nekem kellett kievezni a partra, mert annyira forgott a gyomrod attól a kis imbolygástól. Én azt hittem, hogy romantikusan összebújva figyeljük, ahogyan feljön a Hold, ehelyett attól kellett tartani, hogy a vacsorád jön fel. Az Adria nem hullámzik annyira, mint az Orfűi tó?” Erre megmagyarázta, hogy a hullámzást csak a felszínen lehet érezni, a búvárok viszont a víz alatt úsznak. Na, hittem is neki, meg nem is.
‒ Mit nem értesz ezen? – kérdezett vissza Tamás a telefonban. – Juliska néni férje foglalkozott Csontváry hagyatékával, és leírta ebbe a füzetbe, amit megtudott. De, ez csak a bevezető volt, így van tovább: „Még csak egy éve dolgoztam a párt kulturális osztályán, amikor megtisztelő, és szigorúan titkos feladatot kaptam, nem mástól, mint a minisztertől. Egy műkincsek csempészésével foglalkozó bűnözőnél tartott házkutatás során számos irat került elő, melyek korábban Csontváry Kosztka Tivadar tulajdonát képezték. Az anyagban néhány olyan, a festőnek írott levél is volt, amikből arra lehetett következtetni, hogy egy svájci bank hatalmas összegű betétet őriz, mellyel Csontváry rendelkezhet. Ez azért volt különös, mert Csontváry a halála előtt rendkívül szerény körülmények között élt, és örököseinek sem hagyott hátra sok pénzt. A papírok között egy titkosírással teli könyvecskét is találtak a nyomozó elvtársak, melyet nekem kellett megfejtenem. Azért esett rám a választás, mert az egyetemen művészettörténetből doktoráltam, a katonaság alatt a kódfeltörőknél teljesítettem szolgálatot, és közismert volt diszkrécióm, valamint ideológiai megingathatatlanságom. A bizalmat megháláltam, és egy hónap megfeszített munkával a szöveget, ami egy napló volt, teljes egészében lefordítottam. Mindezek után jelentést készítettem a megtudott dolgokról, melyet a festő eredeti naplójával és annak általam fordított változatával egyenesen a párt központjába vittem. Hónapok múlva kerülő utakon jutott a tudomásomra, hogy a teljes iratanyag az én hozzácsatolt megjegyzéseimmel együtt Moszkvába került. Az indoklás szerint, nemzetbiztonsági kockázat miatt, valamint a haladó világérdekekre hivatkozva, őrzését a szovjet elvtársakra bízták, ezt ők nagyobb biztonsággal tudják ellátni. Engem néhány évvel később, érdemeim elismerése mellett, Pécsre helyeztek. Névleg a tanács kulturális bizottságában tevékenykedtem, valójában azonban figyelnem kellett a Csontváry-hagyaték körül zajló dolgokat, hátha felbukkannak újabb adalékok a festő elrejtett vagyonával kapcsolatban. Sajnos csak néhány kisebb összefüggésre sikerült rájönnöm, így a fő feladatom a politikusok cserélődése, később pedig a társadalmi rendszerben bekövetkező változások miatt feledésbe merült. Végül már senki sem maradt, akinek beszámolhattam volna a tevékenységemről, akik értékelték volna a kutatásaim eredményei. Ebben a füzetben a Csontváry által kitalált és használt titkosírást alkalmazom, amikor rögzítem a tényeket és az eseményeket. Bízom benne, hogy aki veszi a fáradságot a kód megfejtésére és a visszaemlékezéseim elolvasására, az felelősségteljesen jár el a megszerzett tudással. Nem szabad veszni hagyni a festő vagyonát, nem szabad a kapitalisták kezére játszani azt, amit a dolgozó nép fiainak és leányainak fejlesztésére szánt maga, az örökhagyó is! Legfontosabb feladatunk, hogy…”
‒ Igen? És? Itt vagy még? Hogyan van tovább? – kérdezte Angéla, aki annyira beleélte magát a hallottakba, hogy már egy ideje mozdulatlanul állt a folyamatosan affektáló páciense háta mögött.
‒ Na, igen, ha már nem tudnak mit mondani, lecsapják a kagylót – értékelte az erősebb nem kommunikációs szokásait a szószátyár hölgyike. – Ezt tette velem is a Mackóm, amikor én aggódva hívtam Horvátországban. Igaz, napjában többször is hallani szeretném a hangját, csak, hogy tudjam, jól van-e. De velem nem játszhat ilyen játékot, hogy megszakítja a vonalat, aztán meg kikapcsolja a mobilját! Kiderítem, mivel is tölti ott az idejét, személyesen fogok beszélni vele, ezért is jöttem most szépítkezni. Holnap hajnalban indulok a kis autómmal, és délre már a tengerparton leszek. Este elmegyünk valahová vacsorázni, majd táncolni, aztán turbékolunk reggelig. Ez mégiscsak jobb program, mint a sós vízben úszkálni napestig.
‒ Nincs tovább – felelte Tamás a feleségének. – Idáig jutottam a fordításban, majd holnap folytatom.
* * *
Angéla és Tamás négy óra előtt pár perccel találkozott a Csontváry Múzeum bejárata előtt. Még be sem léptek a kapun, amikor egy nagy, fekete autó állt meg mellettük. A vezetőülésből egy alacsony, de kisportolt alkatú, teljesen kopasz, egyenruhás férfi pattant ki, megkerülte a kocsit, és kinyitotta a hátsó ajtót.
‒ Parancsoljon, asszonyom! – szólt a sofőr, és a kezét nyújtotta az utasának. Egy ötven év körüli, elegáns, világoskék kiskosztümöt viselő, szőke nő lépett ki az autóból.
‒ Egy óra múlva jöjjön értem, Botond! – adta ki az utasítást arisztokratikus fensőbbséggel a hölgy, aki közel kétméteres magasságával valóban felülről szemlélte a világot. Most éppen alkalmazottjának tar koponyáját. – És kérem, amikor este vendégségbe megyünk, vegye fel az egyenruhájához tartozó sapkát! Ez hozzátartozik a tökéletes megjelenéséhez.
‒ Igenis, asszonyom! – válaszolta a férfi, meghajolt, visszaugrott a kormány mögé, és máris továbbhajtott.
‒ Mrs. Taylor? – kérdezte a most érkezett dámához lépve Tamás.
‒ Igen. Üdvözlöm! – nyújtotta a kezét az úrnő, de szerencsére nem kézcsókot, csak kézfogást vár el.
‒ Zalai Tamás vagyok – mutatkozott be hősünk. – A feleségem is elkísért, éppen ráért. Kerüljünk beljebb!
A társaság a kávéház egyik belső helyiségében talál füstmentes helyet magának. Taylor asszony gyümölcsteát, Angéla kávét, Tamás kapucsínót rendelt. Az amerikai vendég egy halványsárga mappát tett le maga mellé a székre, melyen nagy betűkkel ez állt: „Csontváry”. Tamást majd megette a kíváncsiság a csomag iránt, de nem mert azonnal rákérdezni a tartalmára.
‒ Hogy érzi magát Pécsett? – kezdte távolról a faggatózást Tamás. – Meddig marad Magyarországon?
‒ Remekül! – érkezett a kötelezően udvarias válasz. – A város csodálatos, rengeteg hangulatos utcácska és érdekes múzeum van itt. A helyiek nagyon vendégszeretők, egészen sok művészetkedvelő emberrel sikerült megismerkednem. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak két hétig maradok, de aztán elhatároztam, hogy egészen nyár végéig itt leszek. A galériámat rábíztam az alkalmazottamra, nagyon jó munkaerő, ügyesebben ad el, mint én. Most kibontakozhat, kapott néhány hónap függetlenséget.
‒ Melyik szállodában lakik? – tette fel az újabb közömbös kérdését Tamás.
‒ Csak az első héten voltam szállodában, aztán kibéreltem egy isteni házat a Mecsekben – áradozott tovább Taylor asszony pécsi tapasztalatairól. – Tágas, napfényes, ódon épület. Valamikor egy polgárcsalád nyaralója lehetett. Az alagsorból nyílik a borospince, ami akkora, hogy még nem is sikerült teljesen bejárnom. Évszázados boroshordók állnak a falak mentén, sajnos, már üresen.
‒ Ha igazán jó bort szeretne inni, látogasson el Villányba! – kapcsolódott be a semmitmondó társalgásba Angéla is. – Nincs messze innen.
‒ Ó, igen, már jártam ott – lelkendezett az amerikai úrhölgy. – Béreltem egy autót, és sofőrt is hozzá, így körbe tudtam szaladni a környéken. Harkányban a gyógyfürdőt próbáltam ki, Siklóson pedig a várat néztem meg. Budapesten is eltöltöttem egy napot, igaz, főként üzleti tárgyalásokkal, de tervbe vettem, hogy alaposabban megismerem az ország fővárosát. Egészen sok galéria és aukció van ott, lehet, hogy én is vásárolok néhány dolgot. Önök is gyűjtők, vagy kifejezetten Csontváryt kutatják?
‒ Engem mindenekelőtt Csontváry érdekel – derült fel Tamás arca, hogy végre közelít a csevegés a neki tetsző irányba. – Róla írok egy tanulmányt, és amikor megtudtam, hogy egy leszármazottja Pécsett van, szerettem volna önnel találkozni. Érdekelne, hogy a családi legendán kívül van-e még valami más bizonyítéka arra, hogy a festő az ön őse.
‒ Sajnos nincs – hűtötte le Tamás reményeit Taylor asszony. – Hacsak az nem, hogy engem is érdekel a művészet, és kifejezetten a festmények. De, mintha azt mondta volna, amikor telefonon beszéltünk, hogy találkozott valakivel, aki szintén Csontváryt tartja elődjének. Ő tudott valami papírt mutatni erről?
‒ Nem, nem tudott – kedvtelenítette el Tamást a tények teljes hiánya. – Náluk is csak szájhagyomány útján terjedt generációról generációra a történet.
‒ Szívesen beszélnék vele, hátha ketten találunk valami biztos pontot a múltban, ami közelebb vihet származásunk titkaihoz – fogalmazott előkelő légiességgel Taylor asszony.
Tamás előkereste a soproni gyógyszerész névjegykártyáját, és feldiktálta a rajta lévő telefonszámot Taylor asszonynak, aki azt a kis noteszébe jegyezte be. Közben megérkezett a rendelésük, így mindenki a saját kevergetnivalójával volt elfoglalva.
‒ Látták mostanában a kiállítást? – törte meg a csendet, és mutatott felfelé a teáját kortyolgató hölgy, utalva a felettük, az első emeleten lévő múzeumra.
‒ I-igen, tegnap – felelte a traumatikus emlékek miatt bizonytalankodva Tamás, s nem tudta, helyes volt-e ezt bevallania.
‒ És? Mit szólnak hozzá? Káprázatos alkotások, ugye? – emelte ismét a szájához a csészét Taylor asszony, miközben átható tekintettel fürkészte beszélgetőtársai arcát.
‒ Egyedülállóak – felelte Angéla. – De, szerintem, van közöttük néhány hamis is.
Tamás csaknem magára borította a bögréjét, amit gyorsan le kellett tennie, mert félő volt, hogy kihullik a kezéből. Döbbenten bámult Angélára, és már nagyon bánta, hogy magával hozta élete párját is. „Nem tud csendben megülni a helyén, folyton kikotyog mindent, ami másokra nem tartozik. Miért nem foglalkozik inkább a gyerekekkel? Ha így folytatja, még a végén lebuktat minket, én mehetek a börtönbe, Tomit meg meghúzzák pár tantárgyból” – siránkozott magában.
‒ Észrevették? – halkította le a hangját a műkereskedő nő, és közelebb hajolt Angélához. – Nekem azonnal feltűnt, hogy néhány festmény másolat, de önök az elsők, akik szintén így gondolják. Nem szóltam erről senkinek, nem akarok bajba keveredni. Számtalan Csontváry-szakértővel beszéltem az elmúlt napokban, de egyikőjük sem említette a hamis képeket. Még a múzeum igazgatója is fogadott az egyik nap, de rajta sem látszott, hogy bármi gond lenne a képek körül. Fogalma sincs róla, hogy nem az eredeti alkotások lógnak az általa irányított intézmény falain.
‒ Elképzelhető – suttogta immár Angéla is. – Rendkívül jó minőségű hamisítványok – állapította meg, és észre sem vette, hogy élete során most először büszke igazán a fiára.
‒ Valóban kitűnő munka valamennyi – helyeselt Taylor asszony is. – Ha az a fekete szőrmók nem lenne rajta, még engem is be tudott volna csapni. Ki nem állhatom a macskákat.
‒ Én sem – jegyezte meg Angéla.
‒ Egyébként éppen azért jöttem Magyarországra, hogy szakvéleményt kérjek néhány festményről – folytatta normál hangon, felegyenesedve Taylor asszony, és elővette a sárga irattartót. – Hoztam pár fotót három olyan festményről, melyek a közelmúltban kerültek hozzám. Hatalmas vásznak, de olcsón jutottam hozzájuk, mert az eladó örökölte, és nem tudta, kit takarhat a képek sarkában olvasható Csontváry név. Korábban nem hallottam róluk, de elképzelhetőnek tartom, hogy az én legendás ősöm keze munkáját dicsérik. Sajnos csak annyit tudok a képekről, ami a keretükre erősített kis réztáblán olvasható, vagyis a címüket és a keletkezési idejüket. Ez itt a Magyar jövendő címet viseli 1914-ből, és egy eléggé mozgalmas jelenetet ábrázol – adta körbe a mappából kivett fényképeket a hölgy. – Mintha egy város főtere látszódna valamilyen ünnep alkalmával, katonazenekar, fiatal lányok kórusa, oldalt állatvásár, elöl gyerekek játszanak, kergetőznek, a bal szélen egy festő dolgozik, modellje egy anya, karján kisgyerekkel. A második a Csata közben, és a felirat szerint 1917-ben készült. Az előtérben démoni alakok vívnak egymással véres ütközetet, eltorzult arcok, levágott végtagok a földön, tűz a háttérben. Jobb oldalt egy dombtetőn áll egy szakállas, kopaszodó lovas, az arcvonásai Csontváryra hasonlítanak. Jobb kezével kardot tart a magasba, bal vállán egy madár, valószínűleg turul ül. A harmadik festménynek a Zseni álma címet adta a készítője, vélhetően 1918-ban. Ez a tájkép az előbbiektől eltérően nyugalmasabb, bár a legrejtélyesebb is egyben. A távolban hegyek láthatók, melyek lábánál egy város házai állnak. Az épületek eléggé elnagyoltak, de én felismerni vélem a székesegyház tornyait és a dzsámit is, ezért szerintem Pécset ábrázolhatja. A városon kívül áll a festmény középső részét szinte teljesen kitöltő hatalmas épület. A kastély felett szivárvány ékesíti az eget, és a parkjában, a kép előterében, festők dolgoznak az állványaik előtt. Még soha nem számoltam meg őket, lehetnek százan is. Az alakok nekünk háttal állnak, így láthatjuk, hogy valamennyi vásznon a nekik szemben található épületet mintázták meg. A csodálatos az, hogy nincs két egyforma kicsi festmény sem, mindegyik abból a szemszögből mutatja az építményt, ahogyan az adott helyen álló festő láthatja. Még a színek sem ugyanolyanok, hiszen a fény is másként világíthatja meg az objektumot attól függően, hogy honnan nézik. És ezzel még nincs vége a kép furcsaságainak. Ha jobban megfigyeljük a távoli hegyeket, egy alvó férfi arcát láthatjuk kibontakozni a tájban. A völgyek, a szerpentinek, a növényzet változatos színei Csontváry ábrázatát rajzolják a Mecsekre.
‒ Fantasztikus! – borzongott Angéla, ahogyan a festmény részleteit ábrázoló, színes fotókat nézegette. – Nézd csak! Egészen aprólékosan kidolgozta a kis piktorok képeit Csontváry – adta tovább az egyik felvételt Tamásnak.
‒ Valóban. Sokat bíbelődhetett vele – nyugtázta a látottakat Tamás.
‒ A művészettörténészek úgy tartják – folytatja Taylor asszony a kiselőadását ‒, hogy Csontváry az utolsó festményét 1910-ben készítette el, és haláláig, vagyis 1919-ig már nem festett többet. Ezt én több okból is kétségbe vonom. Egyrészt, egy ilyen termékeny, megszállott művész nem hagyja csak úgy abba az alkotást, hiszen erre tette fel az életét. Másrészt, számos, nagyméretű vázlata maradt ránk ebből a korszakból. Miért készítette volna el ezeket, ha nem akarta volna vászonra vinni őket? Többen azt mondják, hogy meghasonlott, amiért itthon nem értékelték a művészetét. Kortársai kinevették, kigúnyolták, ezért nem nyúlt többet ecsethez, inkább röpiratokat gyártott. Én azt feltételezem, hogy a hazai kitaszítottság miatt titokban dolgozott, és külföldre adta el a képeit. Egy helyen az írásai között találtam is arra utalást, hogy egy meg nem nevezett amerikai gyűjtő egymillió dollárt ajánlott fel neki a képeiért. Igaz, Kovács professzor úr felhívta a figyelmemet arra, hogy Csontváry nagy hazafi volt, azt is leírta, hogy ő nem adja el egyetlen képét sem. Csakhogy időközben kitört a világháború, így elképzelhetőnek tartom, hogy változtatott az elvein.
‒ Kovács úr szerint ezek nem lehetnek Csontváry képei? – kérdezte Angéla hitetlenkedve.
‒ Szerinte nem, de én miért adjak valakinek a véleményére, aki hetente többször is felkeres egy olyan múzeumot, ahol hamisított képek lógnak a falakon? – tette fel a költői kérdést fennhéjázva az amerikai dáma.
‒ Hol vannak most ezek a képek? – érdeklődött ártatlan arcot magára erőltetve Angéla.
‒ Amerikában. Biztos helyen – titokzatoskodott Taylor asszony. – Mostanában mintha forrásba jött volna valami Csontváry körül, nem árt az óvatosság, erre int többek között az itteni kiállításon eredetiként mutogatott másolatok esete is. Az újságok pedig nemrégiben arról írtak, hogy ismeretlenek ellopták a festő földi maradványait. A hab a tortán viszont az, amit a múzeum igazgatója mesélt, vagyis, hogy az évek óta megbízhatóként ismert takarítónőjük egyik napról a másikra eltűnt. Ezekről hallottak? Furcsa históriák.
‒ Igen, igen – fontoskodott Tamás, mert feltűnt neki, hogy a két nő egészen jól megérti egymás, és kezdik levegőnek nézni. – Juliska néni, a takarítónő, velünk szemben lakott, szomorú, ami vele történt.
‒ Ismerik az eltűnt asszonyságot? – kapta fel a fejét a hölgy. – Valóban annyira becsületes, ahogyan az igazgató úr beszélt róla, vagy esetleg összejátszhatott a képhamisítókkal? Én gyanúsnak találom, hogy most veszett nyoma.
‒ Nagyon rendes volt velünk mindig – igyekezett Juliska néni becsületét védeni Tamás, miközben Angéla szeme villámokat szórt felé. – Nem is értem, mi történhetett vele, mi is komolyan aggódunk érte – préselte ki magából a szavakat hősünk, mert érezte, hogy valamit most végzetesen elrontott. – Sokszor vigyázott a nagyobbik fiamra, amikor én a kisebbikkel voltam elfoglalva, a feleségem ugyanis sokat dolgozik – rontott minden egyes szavával tovább a helyzetén Tamás.
‒ Mi az ön foglalkozása? – váltott témát Tamás megkönnyebbülésére Taylor asszony, aki Angéla hivatása után érdeklődött.
‒ Egy fodrászszalonban dolgozom – felelte Angéla, aki úgy gondolta, mindezek után az őszinteségből lehet a legkisebb baja.
‒ Ez remek! – csapta össze finoman a tenyerét az úrhölgy. – Régóta tervezem, hogy rendbe hozatom a frizurámat. Vállal magánházaknál is munkát? Nem szeretem, ha sokan látnak zilált hajjal, csak a végeredményt akarom a világnak megmutatni.
‒ Megoldható a dolog, csak egy időpontot kell egyeztetnünk – felelte Angéla, és bízott benne, hogy mégis lesz valami haszna ennek a kínossá vált találkozónak.
‒ Nekem a szombat délelőtt lenne a legjobb, mert délután megnézek egy magángyűjteményt Siófokon, és szeretnék megújulva odautazni – indokolta az időpontválasztását Taylor asszony.
‒ Rendben, ez nekem is megfelel, épp nem kell a szalonban lennem, szabadnapom lesz – nyugtázta a dolgot Angéla.
‒ Legyen, mondjuk fél tíz – javasolta Taylor asszony. – Itt a névjegyem, most készíttettem magyarországi használatra. Ezen rajta van a címem, ide kellene jönnie.
‒ Ott leszek – jelentette ki Angéla, és ő is átadott egy névjegykártyát. – Ha esetleg valami közbejönne, és mégsem lenne jó az időpont, ezen a számon elérhet. Megbeszélhetünk más alkalmat is.
‒ Nagyszerű! – mondta az amerikai hölgy, és az órájára nézett. – Most már elköszönök, hamarosan itt van a kocsi értem. Sok sikert az íráshoz! – fogott kezet a felálló Tamással. – Önt pedig várom a megbeszélt időben – köszönt el Angélától is. – Viszontlátásra!
* * *
‒ Meg vagy buggyanva? – támadt Angéla Tamásra, amikor ismét kettesben maradnak. – Miért kellett elárulni neki, hogy ismerjük Juliska nénit? Ez egy okos asszony, rájött, hogy összefüggés van a hamis képek és az eltűnt takarítónő között. Szerintem azt is gyorsan kikalkulálja, hogy mi is sárosak vagyunk benne, talán már tudja is. Nagyon ravasz, biztosan azért hívott magához frizurát készíttetni, hogy jobban kifaggasson.
‒ Elszóltam magam, van ilyen – ismerte be vöröslő arccal Tamás a hibáját. – De te hoztad szóba a hamis képeket – próbált valamennyi felelősséget a feleségére hárítani.
‒ Látszott rajta, hogy ő is észrevette, és arra kíváncsi, mi mennyire vagyunk szakértők – magyarázta tettét Angéla. – Bizalmat akartam benne kelteni, hogy egyenrangú partnernek tekintsen minket. Ez sikerült is mindaddig, amíg te nem szúrtad el.
‒ Elrontottam, belátom. Ezen már nem tudunk változtatni – igyekezett a további szemrehányásoknak elejét venni Tamás. – Nem muszáj odamenned, nyugodtan lemondhatod, hivatkozz arra, hogy lázas lett a gyerek, az mindig be szokott válni.
‒ A fotók miatt mindenképp el kell oda mennem – jelentette ki Angéla.
‒ Mik miatt? – értetlenkedett Tamás.
‒ Te jó ég! Hát ezt sem vetted észre? – szörnyülködött Angéla. – Pedig direkt az orrod alá dugtam a fényképet. A kis festők vásznán az épület ablakait érdemes lett volna alaposabban megfigyelned. Olyan elrendezésben voltak, mint a titkosírás pontjai, amikkel az egész délelőttödet töltötted. Szerintem minden kicsi vásznon Csontváry egy-egy betűt ábrázolt. Biztosan valamilyen szöveg olvasható össze belőlük, nem véletlenül vannak olyan sokan a csöpp festők azon a képen. Nincs más lehetőségünk, el kell lopnunk a fényképeket, hogy megfejthessük a rajta lévő írást! – ragadta magával a rejtélykergetés sodra Angélát.
Tamás tehetetlenül állt, és bambán meredt maga elé, még visszaülni sem volt ereje, annyira lebénította párja harcias lendülete. Az ablakon kipillantva látta, ahogyan megérkezett a nagy, fekete autó, kiugrott belőle a kis, kopasz fickó, hátraszaladt, és kinyitotta Taylor asszony előtt az ajtót. Az amerikai hölgy nem mozdult, csípőre tett kézzel állt a sofőrrel szemben, aki visszaszaladt a vezetőüléshez, fejébe csapta a sapkáját, majd újra ott termett a hátsó ajtónál, hogy besegítse a kocsiba a főnökasszonyát.
Rend a lelke mindennek.
A regény 4. fejezete ITT olvasható.