Regényújság / Álomtalanítás ÷ 1. rész
Könyv Guru ezentúl mesél is! A folytatásokban közölt regények közül az első Robin O’Wrightly lélektani krimije.
Zúgott a feje, ahogy nekitámaszkodott a tűzfalnak. Még a sokk hatása alatt állt. Gondolatok cikáztak az agyában, hogy lecserélte-e a koszos ruhát, otthagyta-e „azokat”, amikre gondolni sem bírt, elhozta-e a kesztyűket, és nem hagyott-e akár egy hajszálnyi nyomot… Nem, azt biztos nem. Rövidre vágatta a haját és szoros sapkát húzott: hónapok óta készült az akcióra.
„Hát megtettem” – gondolta. Elcsodálkozott rajta, milyen könnyű volt, és mégis milyen visszavonhatatlan. Innentől kezdve már nem lesz ugyanaz az ember. Kinyírt legalább tizenöt ártatlant és egy bűnöst. Vagy többet, egy idő után nem számolta. Sikolyok, vér, lőporszag, lelassult idő. A saját szívverésével egy ütemben lőtt. Egy hangtompítós 44-es Magnumot és egy üres, összecsukható válltámaszú AK–47SZ-t hagyott hátra, számtalan töltényhüvellyel, de ujjnyomok nélkül. Emlékezni sem bírt rájuk. Nem tudta még, mit tegyen ezután, de világosan látta, hogy a nyomokat nullára kellett redukálnia. A ruhát, bakancsot, kesztyűt lecserélte, mind véres és lőpornyomos lett, ezeket el kell égetni. „Nem hagytam túlélőket” – szólt zsibongó fejében a hang. Lassan lecsúszott magzati pózba a fal mellé. „Nem hagytam szemtanúkat sem. Kivégeztem az összes rohadékot!”
◆ ◆ ◆
– Gagarin? Ugyan már. Az a fickó sosem járt az űrben. Csak szeretett volna… De az utolsó pillanatban begyulladt valamelyik foga. Ez annyira kínos volt a nagymedvéknek, hogy valami huszadrangú csinovnyikot lőttek fel földkörüli pályára, amíg Jurka a fogásznál csücsült. Többet aztán nem is űrhajózhatott…
Idegesítő volt ez a pasi. Ősz hajú, nyurga, mitugrász. Öregnek látszott, és még büszke is volt rá. És ő, a független, a szabadelvű, de igazságszerető nyomozónő itt ül vele szemben egy menő étteremben, és időt pazarol rá… Ebédidőt!
– Na, persze – kuncogott bele a borospohárba Shauni. – És ezt te honnan veszed?
Ebben a pillanatban, mintegy mentsvárként, megszólalt a zsebében a mobil. Azonnal benyúlt oda, a füléhez kapta a telefont és megnyomta a hívásfogadás gombot.
– Shauni.
A kollégája hívta, a hangjában megdöbbenéssel vegyes harag ült:
– Nem tudom, hol vagy és mit csinálsz, de azonnal gyere a Rausmann utca 27-be! Esemény van, ezt látnod kell.
– Ebédelek, de persze, máris ott vagyok – bólintott rá a csinos nő, és sietősen eltette a mobilt, majd bocsánatkérő szavakkal felállt az asztaltól.
– Sajnálom, de most mennem kell. Egy élmény volt veled találkozni ennyi év után – hazudta kezét nyújtva az idegesítő pasinak, akinek még elköszönni sem hagyott időt.
Pillanatok alatt az utcán találta magát, amint épp taxit fog, mivel a találkozón reménykedett benne, hogy partnere sokkal elviselhetőbb lesz, és esetleg visszaviszi kocsival az irodába.
Megfogadta, hogy többet nem hallgat az anyjára, aki már kirágta a lelkét is, hogy találjon egy rendes férfit magának. De ez a pasi valami ártalom volt, hogy lehetett bele szerelmes anno tizenévesen?
◆ ◆ ◆
Megvolt az oka rá, hogy megtette. Képek villantak be az agyába, amikor a főnöke halálra rémült arcába nézett, mielőtt lőtt. Hangok, kacajok, zörejek, zene – az a bizonyos munkahelyi buli. Fél évvel ezelőtt… Borzalom-kaleidoszkóp. A zene elhalkult, halk nevetés, ajtónyikorgás, hotelszobaszag, sötét, suttogás, nyögdécselés, sóhajok… „Engedd, hogy megtörténjen!” „Én ezt most nem akarom!” „Ó, dehogynem akarod… Majd én akarom helyetted is…”
Felkapta a fejét, összerezzent egy zörejtől a csatornában, ahova bújt. Hamarosan egy patkánykölyök sasszézott el a lábai előtt. „A szívbajt hoztad rám, basszus” – gondolta, mintha számított volna annak a kis párának, mi járt a nagy kétlábú fejében… Ő pedig tudta, itt sem maradhat sokáig. Körülbelül ötpercenként haladt a csatornahálózatban, ahova lemenekült – arra, amerre éppen nem volt mozgás.
Szóval képes volt megtenni. Persze nem akármilyen okból. A füstös-ginás buli csak a kezdet volt. Mindig is sejthette volna, hogy a főnöke minden 2-essel kezdődő személyi számjegyű entitásra utazik. „A guruló almát is, csak legyen rajta lyuk”, ahogy a mondás tartja, ez pedig valóságos tény volt a cégvezető életében. Talán az egész kisvállalat nőtársasága megfordult az ölében – mindeközben otthon egy példás és szerető család várta.
Szakszervezet, dolgozóvédelem, zaklatási perek? Ugyan már! Megvoltak az eszközei a megerőszakolt alkalmazottak és lépre csalt asszisztensek elhallgattatására. Akinek nem volt elég a pénz, annak fenyegetéssel és terrorral tömte ki a lelkét.
Ő terhes maradt tőle – nem zöldhasút kapott, csak egy ígéretet, hogy ha elveteti a gyereket és hallgat róla, megtarthatja a munkáját és egzisztenciáját, még talán középvezető is lehet. De ha megszüli, vagy eljár a szája, vége a karrierjének… Nem akarta elvetetni, világra akarta hozni, hiszen egy ártatlan gyermek nem tehet egy szörny gaztettéről… Meg aztán, ki tudja, talán addigra sikerül olyan helyzetbe kerülnie, hogy DNS-vizsgálattal bebizonyíthassa az apaságot, és vastag tartásdíjat akasszon annak a szemétládának a nyakába…?
Az ügynökség, amely a fiatal nőt fotós-retusőrnek alkalmazta, igen szépen fizetett minden hónapban, ám így, megejtve magára maradt. Minden bírósági kapu becsukódott előtte, minden ügyvéd elzárkózott a védelmétől. Egy irgalmatlan nagy polipnak látszott az a rohadék, aki megerőszakolta és kisemmizte, akinek a karjai mindenhova elértek… Egyetlen reménye maradt: a magzat. Ha megszüli, talán marad még esélye a normális életre. De az élet beintett neki: egy reggel borzalmas hasgörcsökre ébredt. Mikor felkelt, meleg folyadékot érzett kiáramlani a lábai között. Lenézve látta, hogy vérzik… Aznap este megint egyedül volt, mint azelőtt mindig, és akkor, az ágyban fekve felébredt benne gyilkos társként a bosszú, mintegy pótolva az elvesztettek hiányát.
◆ ◆ ◆
Kint volt a város majdnem teljes rendőri egysége, gondolhatta az ember, és mind egy helyen. „Rossz érzésem van” – gondolta Shauni, ahogy a taxiból két utcányira kiszállt, majd útját vette a megadott cím felé. Ahogy közeledett, a lába egyre gyorsult, a szíve egyre nehezebb lett.
A helyszínen már mindenki sürgött-forgott, aki oda hivatalos volt, aki meg nem, azt nagyon gyorsan kizavarták. Keresztülhúzták már a sárga lezáró szalagot, csak a nyomozati egység és a helyszínelők tartózkodhattak bent. Shaunit kollégája, Frank DiMarco már a kapuban várta, hogy felvezesse a bűncselekményt.
– Az irodavezető egy nap szabadság után bejött reggel kinyitni, és ezt találta. Likvidálták az egész irodát. Készülj fel, hogy ez egy mészárszék. Legalább 15 halott és mindenütt rengeteg vér.
Shauni szeme megrebbent.
– Kibírom – hazudta. – Láttam már rosszabbat is – most igazat mondott.
Belépett a tetthelyre, és saját szemével láthatta, mi történt. Rátelepedett retinájára a vörös szín, a rombolás, a földi pokol látványa. Próbálta gyors szemmozgásokkal, mégis alaposan feltérképezni a helyet, ahogy az akadémián tanulta, és ahogy már évek óta alkalmazta sikerrel ezt a módszert.
– Itt tegnap valaki nagyon kiborult – hallotta meg Frank hangját maga mellett. – A tettes a helyszínen hagyta a fegyvereket, amelyekkel gyilkolt. A cégvezetőt külön pisztollyal ölte meg, szemből, fejbe, kivégzésszerűen. Ott nincs sok vér, az irodája tiszta. A dolgozókkal már géppisztoly végzett, szinte háborús mennyiségű kapszlit lőtt ki, mindenhova. Tele a fal lőnyomokkal, vérrel, testmaradványokkal.
– Vérbosszú? – Shauni jobbra nézett, be a recepciós pult alá. A halott asszisztensnő a földön feküdt kiterítve, egyik kezével a pult alá installált riasztógombért nyúlt, de már nem érte el. – Nem tudták értesíteni a rendőrséget. Nem számítottak rá, hogy jön, mert az elkövető gond nélkül bejuthatott. Talán ismerték. Túlélők?
– Az irodavezető az egyetlen, aki rátalált a helyszínre, ő tegnap nem volt bent, mert családi eseményre ment. Rajta kívül nem találtunk mást. A cég létszáma 17 fő, ez egy kisvállalkozás, de elég ismert. Reklámmal, marketinggel foglalkoztak, tehát bőven lehetett haragos, rivális…
A nyomozónő a sarokban észrevette a holtsápadtan gubbasztó irodavezetőt egy rendőr társaságában, és láthatóan feldúlták az események. Katatón pillantással bámult maga elé, és mikor Shauni odaért, és megkérdezte, hogy mi történt, azt felelte színtelen hangsúllyal:
– Megölték mind… Ha én nem megyek el a temetésre, akkor én is meghaltam volna… Most mindenki halott… Ezt nem hiszem el…
Majd hirtelen felnézett a nőre, és ennyit kérdezett hidegen:
– Kér egy kávét?
Shauni megérintette az ott intézkedő kollégája vállát, súgva: – Sokkot kapott. Vidd ki ebből a pokolból, légy szíves, és gondoskodj róla, hogy kint valaki vigyázzon rá.
A fiatal afroamerikai rendőr szelíden felsegítette a megroppant asszonyt, és kérlelő szavakkal átölelve a vállát, kikísérte a tetthelyről, olyan messzire a vértől, a fájdalomtól és a nemlét gyötrelmétől, amennyire csak lehetett.
Shauni Hullivan beletúrta tenyerét az arcába, és végigsimította gondterhelt sóhajjal:
– Ó, baszki, de jól esne most tényleg egy kurva kávé. Kérlek szépen – fordult oda Frankhez. Lehet, hogy mocskos volt a szája, de tiszta volt a lelke.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 2. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.