10 ötlet, hogy túl tudjunk lépni a „regényközepi válságon”

Sok szó esik arról, hogyan kell megtervezni, hogyan kell elkezdeni vagy hogyan kell befejezni egy regényt, de azt már kevesebben tárgyalják, hogy milyen nehézségekkel néz szembe egy író, amikor már alaposan benne jár a történetben, de még messze a vége. Pedig ilyenkor sokan elbizonytalanodnak, különösen, ha több szálon kellene futtatni a cselekményt, vagy nem tervezték el előre a sztori alakulását és kifogytak az ötletekből, netán csak túl nagy falatnak tűnik az írás, és emiatt elvesztették a kedvüket. Mi a teendő, ha elbizonytalanodunk az „út felén”; ha úgy érezzük, nem tudjuk végigcsinálni a vállalt feladatot és nem tudjuk az olvasóknak a regény elejént tett „ígéretünket” beváltani; ha hirtelen elfogyni látszik a muníciónk a történet folytatásához; ha túlságosan bonyolulttá vált a cselekmény? Ezúttal ahhoz adunk tippeket, hogy biztonsággal meg tudjuk oldani az akár „regényközepi válságnak” is nevezhető nehéz időszakot.

1. Kérdezzük meg, mi lehet a legrosszabb, ami a hőseinkkel történhet

Ha kicsit leült a sztori, és nehéz folytatni, érdemes valami nagyobb, nehezebb, talán kilátástalannak tűnő feladat elé állítani a szereplőket. A „legrosszabbal” való szembesülés akkor is segíthet, ha nem is ezt terveztük előre. És talán még valami váratlan jó is származhat belőle Hiszen nagy nehézségek közepette mutatkoznak meg az igazi jellemvonások. Leküzdhetetlennek tűnő akadályok leküzdése során kerülhet például közel(ebb) egymáshoz a főhős és választottja. Olyan képességekre derülhet ilyenkor fény, amik új lehetőségeket teremtenek, vagy növelik az olvasók szimpátiáját a karakter irányába.

2. Vegyük elő a főhőshöz legközelebb álló három szereplőt, és nézzük meg, hogyan bonyolíthatnánk meg az életüket

Az ilyen csavarok adhatnak ötleteket például érdekes és fontos mellékszálak nyitásához, de arra is jók lehetnek, hogy új témákat és motívumokat, motivációkat vessenek fel. Az újonnan felmerülő bonyodalmak pedig a főhősre – az ő útjára – is hatással lehetnek. Kiderülhet például, hogy hová fordul, vagy mit tesz, ha egy megbízható jó barát hirtelen nincs mellette, hogy segítsen?

3. Keressünk mintázatokat a cselekményben

Hasznos lehet ismétlődéseket, analógiákat keresni a történet korábbi szakaszaiban, mert az emberi elme szereti az ilyesmiket. Gondoljunk csak a népmesék építkezésére! Általában is igaz, hogy sokszor „hármasával” történnek dolgok – nagyon hasonlóan, de mégis egy kicsit másképp. Nézzük meg, hogy nem volt-e már korábban a regényünkben olyasmi, ami – némileg megváltoztatva, más kimenetellel, más téttel – megismétlődhet. Ez sajátos ritmust adhat a történetnek, és alkalmat adhat például fokozásra minden tekintetben. Persze arra vigyázzunk, hogy ne önmagunkat ismételjük, hanem mindig tudjunk biztosítani a cselekmény továbblépését, a karakterfejlődést, és ne maradjon el a meglepetés sem.

4. Írjunk egy kicsit „forró tollal”

Ha tényleg úgy érezzük, hogy „besültünk”, és semmi értelmes ötletünk nincs, akkor vegyünk elő egy üres papírt, és kezdjünk írni rá, különösebb felkészülés, tervezés nélkül. Például kezdjük vévigvenni, hol tartunk most a történetben, miért érezzük úgy, hogy elakadtunk, minek kellene következnie, vagy minek nem stb. A lényeg, hogy minél szabadabban vessük papírra a gondolatainkat, hagyjuk, hogy a tudattalan részünk vezesse a kezünket. Ez a módszer sokszor működik (és nem csak regényírás közben, hanem más elakadások idején is), új ötletek, váratlan fordulatok, szabad asszociációk tudnak beugrani, inspirálva a folytatást.

5. Vezessünk be érdekes, új szereplőket

Elakadások idején működhet az is, hogy új, kisebb jelentőségű, ám valamilyen szempontból fontos karaktereket vezetünk be a történetbe. Ugyanaz lehet a funkciójuk, mint az áthághatatlannak tűnő akadályoknak, vagyis új minőséget hoznak be (mivel vicces, félelmetes, valamilyen téren különleges képességekkel rendelkező alakok lehetnek), új kapcsolati formákat, valamilyen szempontból új reakciókat váltanak ki a főszereplőből, ezáltal pedig „vérfrissítést” jelentenek a cselekmény számára is. Vigyázat: az új karakterek nyakló nélküli szerepeltetése nem helyettesíti az írói koncepciót, tehát bánjunk óvatosan ezzel az eszközzel, mert ha túl sok ilyen figurát hozunk be, elnehezítheti a történetet a követésük, vagy elvarratlan szálak maradhatnak utánuk!

6. Koncentráljunk a lényegre

Mármint a regényünk lényegére. Merthogy az is segíthet bennünk a regényközepi válság idején, ha igyekszünk a történéseket kötni ahhoz, ami a sztori lényege lenne. Nem elég, ha vicces párbeszédek születnek ilyenkor, nem elég, ha félelmetes helyzetekben találják magukat a hősök, nem elég, ha nagy érzelmi kilengéseket élnek meg, hacsak nincs ezeknek valamilyen formában közük a végső kimenetelhez. Ezek a mégoly apró utalások nemcsak az olvasót segítik, hogy fennmaradjon az érdeklődése, hanem nekünk is jót tesz, hogy ne bonyolódjunk bele a cselekmény bonyolításába.

7. Egy kis csúcspont jól jöhet

Minden történetnek van egy csúcspontja, általában a befejezés közelében. Jót tehet azonban az események továbbgördítéséhez, ha menet közben, valamikor a sztori közepe táján beillesztünk egy kisebb, de szintén valamilyen szempontból komoly izgalmakat, feszültséget, az elbukás lehetőségét magában hordozó jelenetet. Például, ha a főgonosszal való leszámolás kerül a könyv végére, ide egy az ő táborába tartozó, kisebb jelentőségű figurával való küzdelem kerülhet. Vagy eljátszhatunk valami hasonlóval az érzelmi hullámzások terén is. A lényeg, hogy egy ilyen jelenetsor új dinamikát tud adni a kifáradni készülő történetnek.

8. Jegyzeteljünk klasszikusokat

Az is mindig adhat új ötleteket, ha megfigyeljük, hogyan oldottak meg hasonló helyzeteket a legnagyobbak. Olvassunk híres regényeket, és készítsünk jegyzeteket kifejezetten ilyen szemmel, a történet közepe táján, hogy épp kivel mi történik, milyen eszközökkel próbálta az író továbbgördíteni a cselekményt és fenntartani az érdeklődést. Nagyon hasznos ez a módszer, mert általában egészében emlékszünk egy-egy olvasott könyvre, az eleje, a fő konfliktus meg a vége szokott megmaradni, de az ilyen finomságokra általában olvasás közben nem szoktunk figyelni.

9. Olvassuk újra az elejét

Sokat segíthet, ha egyszerűen felütjük a regényünk elejét. Honnan indultunk ki? Mit ígértünk az olvasóknak? Milyen eszközökkel, lehetőségekkel, konfliktusokkal, félelmekkel, feladattal bocsátottuk útjára a főhősünket? Mi az, amire az olvasók számítanak, és mire nincsenek felkészülve? Kik állnak a főszereplő mellett és kik vannak ellene? Mi az, aminek menet közben kellene kiderülnie a főbb karakterekről? Ilyen és hasonló kérdéseket végigelemezve könnyen kiderülhet, merre kellene folytatnunk a történetet, hogy koherensek maradjunk eredeti vállalásunkhoz. És még akkor is segíthet ez a fajta gondolkodás, ha írtunk előre vázlatot, mivel gyakran menet közben így is (másképp) alakul a cselekmény, ezért néha jó újra tisztázni az alapokat.

10. Ugorjunk előre a végére

Végül azzal is megoldást találhatunk az elakadásunkra, ha kicsit előretekintünk. Vagyis végiggondoljuk, hová is akarunk eljutni a regény végére. Akár meg is írhatunk ebből valamit (ennek még úgyis hasznát vesszük később), vagy egy részletesebb vázlatot készíthetünk a befejezésről, a csúcspontról. Ha ezt látjuk, akkor azt is észrevehetjük, hogy a történet jelenlegi állapotában mire van szükség, hogy odáig eljussanak a szereplők. Merre kell haladniuk; mit nem szabad kihagyniuk; mi az, ami félrevisz erről az útról? Ez a számvetés arra is jó, hogy megszabaduljunk felesleges ballasztoktól, vagyis olyan szálaktól, amelyek csak bonyolítják a regényt, de nem visznek előre. Ne féljünk kicsit egyszerűsíteni, mert egy feszesebb cselekmény sokszor jobban leköti az olvasókat, mint egy dagályos, túlbonyolított sztori.