„A felnőtté váláshoz nem csak elhatározás szükséges, hanem nagyon nagy bátorság is”

„Hosszú éveken át írtam, de már várja az érdeklődő olvasókat, hogy felfedje magát” – mesél új regénye születési körülményeiről Hodászi Lili, akinek most kerül a könyvesboltokba A Csillaghercegnő című kötete. A Könyv Guru kiadó Sztorimondó programjában publikált regény szerzője mesél arról, hogy adta a szereplők különleges neveit, miként inspirálja egy-egy idegen nyelvű zeneszám, és hogyan küzdött meg szokatlanul hosszú története terjedelmével, hogy kiadható legyen.

Misztikus, sci-fi, fantasy… Ilyen és hasonló műfaji megjelölések juthatnak az olvasó eszébe A Csillaghercegnő című regényét olvasva. Valójában milyen műfajba sorolná a történetet? És mi ihlette a sztoriját?

Ezek közül mindegyik igaz lehet rá, de műfaját tekintve én inkább azt mondanám: beavatás történet. Adott egy kamaszlány, aki az én történetem esetében igazán nem mindennapi feladatok elé néz. A történet benne a fantázia.

Ami pedig a valóság-vetület szemszögéből releváns, hogy ez a lány mégis csak ember. Egy kamasz, akinek épp ettől a korosztálytól megszokott terhek roskasztják a vállát: identitás-keresés, kapcsolati krízisek, nem találja a helyét, ebből következően elvágyódik az ismert közegből az ismeretlen felé, és a legfontosabb emberi kérdésre keresi a választ: „ki vagyok én?”.
Ezek az érzések minden kamasz éveit végigkísérik. Valóságos, emberi ez a lány, akit mindenki ismer mégis, hiszen a szerep, ami az övé, korántsem hétköznapi. Ám ő ebben a szerepben sehol sem látja önmagát, mert emlékei szerint ő más. Saját maga megismerése a legnagyobb feladat, valamint az: fel kell nőnie. Másképp nem tud problémákat megoldani, nem tud szembenézni nehézségekkel, és nem lehetnek előbb-utóbb megvalósítandó tervei, vágyai, álmai. A saját, veleszületett világa megismerése sem lehetséges másként.

Ezért nevezem beavatás-történetnek: a felnőtté válás és élni az életünk egy nagyon-nagyon hosszú, nehéz és hányattatással teli út, és sokszor felpofoz. Így indul ez a történet is. Kirah rögtön a mélyvízbe pottyan az egyik legnagyobb kihívás miatt: kiszabadítani egykori nevelőit, a Zodiákusokat.

Az ihlet egy rendkívül pocsékul sikerült középiskolai napom után szállt meg, amikor pontosan ugyanúgy éreztem magam, mint Kirah az első fejezetben.

S aztán hosszú időre meg is álltam ezen a ponton, mert nem tudtam, hogyan tovább. Pár hónappal később Édesanyám nagyon beteg lett, és otthoni ápolásra szorult. Én tudtam mellette lenni a legtöbbet. Csendes órákon pedig csak azon gondolkodtam: „mi lenne velem nélküle, ha nem gyógyulna meg? Te jó ég, most nekem kell rajta segítenem, mert ő számít énrám!”

Ezután jött a többi ihlet: elsősorban a szüleim értem hozott áldozatai (magától értetődően Édesapámat is beleértem ebbe) ihlették a továbbiakat. A szülői önfeláldozás, és a szülői szeretet sokrétű arca, amik olyan áldozatokra képesek értünk, gyerekekért, amiket mindaddig nem értünk meg, míg magunk is szülőkké nem válunk, vagy ránk nem szorulnak. A Csillagképek karakter-ábrázolása ebből eredt. Mindannyian szülők, akik számára egyetlen fontos mozgatórugó létezik: a gyermekükként kezelt Hercegnő. Ezenfelül imádom az univerzummal kapcsolatos tudományt, még ha ezúttal fizikai törvényszerűségeket meseként is torzítok el. A többi meg már bombaként robbant a fejemben, és egyszer csak láttam a végét. S tudtam, hogy az lesz. Amíg el nem jutok az utolsó képig, amit a lelki szemeim maguk előtt látnak.

Mik azok a főbb tanulságok és emberi értékek, amelyeket a regény közvetít olvasói számára?

Nem érzem úgy, hogy az én tisztem lenne megnevezni a tanulságokat. Úgy vélem, a tanulság mindenki számára szubjektíven szűrhető le, miután elolvasta. Emberi értéket már annál inkább meg tudok nevezni: visszautalva előző válaszomra, a felnőtté váláshoz nem csak elhatározás szükséges, hanem nagyon nagy bátorság is. Mindenekelőtt abban, hogy saját magunk hibáival és hiányosságaival szembenézzünk, hiszen csak azokon tudunk változtatni, hogy jobbak legyünk. Ezenfelül ahhoz is nagyon merésznek kell lenni, hogy elkezdjünk felvállalni olyan kaliberű feladatokat – ha úgy tetszik, áldozatokat -, amiket szüleink hoznak miértünk – legyenek ők vér szerinti, vagy nevelésünkre vállalkozó szülők.

Fel kell ismernünk, hogy náluk jobb tanítómesterek nem léteznek. A tőlük tanultakból, a tőlük tapasztaltakból pedig tovább építkezünk, lassan kiforr a személyiségünk, mígnem önállósodunk. Továbbá értékek, amik szerintem a legfontosabbak, azok az önzetlen szeretet és hűség: szülőtől, gyerektől, barátoktól. Nem azért, mert klisésen és olyan megszokottan szépen hangzik. Hanem azért, mert ezek adnak nekünk határtalan erőt. Nem varázserőt, nem különleges, kozmikus képességeket. Vagy éppenséggel mondhatjuk, hogy de: azt adnak. Csak hétköznapi szóval embert próbáló erőként ismerjük, és amikor túlszárnyaljuk önmagunk, nagy dolgokat viszünk véghez. Soha, de soha nem is szabad feladni.

Ha becsukódik az ajtó, nem kinyitunk egy másikat, hanem igenis bemegyünk azon, ami bezárult. Akaratosan, makacsul. Nem létezhetnek határok.

Ezért csodálatosak az önmegvalósításban a gyerekek: ők tudják a legjobban, hogyan kell ezt megtenni. A felnőttek egy idő után belefásulnak ezekbe a próbatételekbe, mert úgy érzik, nem éri meg a fáradságot. Elfeledik gyermekkori erejüket. Pedig nem szabadna. Én így tudnám jellemezni ennek a történetnek a közvetítendő emberi értékeit: felnőni, de sose feledjük el, honnan indultunk. S mindig többé, jobbá válni.

Kiknek szánja a regényt: elsősorban fiatal felnőtteknek, vagy más korosztályok is olvashatják?

Mindenkinek szánom. Minden korosztály lelhet benne valamit, amiben magára ismer. Attól, hogy kamaszlány áll a középpontban, nem csak ez a korosztály a célcsoport. A gyerekek a mesét láthatják benne. Kamaszok, fiatal felnőttek a korosztályuk dilemmáit, válasz-keresését, és a tettrekészség akaratosságát, hogy akkor is megpróbálom, ha már számtalanszor kezdek neki, de válasz, megoldás mindig van. Csak meg kell találni azt. A felnőttek pedig a szülői arc szépségeit láthatják benne: a maguk harcát, ami felnevelésből, gondoskodásból, féltésből, félelemből, büszkeségből, bosszankodásból és saját maguk megkérdőjelezéséből áll, hogy vajon jól csinálják-e: szerintem, nincs olyan szülő, akinek ez a kérdés ne merülne fel minimum egyszer a fejében. Éppen ezért nincs olyan, akinek ne ajánlanám.

Hogyan találta ki a története szereplőinek különleges neveit (például Kirah, Achigo, Popomi, Resha, Kinome…)?

Oh, a nevek! Igen, nem éppen hétköznapiak… Nagyon szeretem a nyelveket. Jómagam is tanultam párat, ebből kifolyólag rengetegféle kultúrát nagyon szeretek, és sokba bele is ástam magam: teremtés-történeteik, hagyományaik izgattak a leginkább. A japán kultúrából kifejezetten sok mindent merítettem. Pedagógiai tanulmányaim során épp ilyen témával mentem a Tudományos Diákkör Konferenciájára: „A japán mesék pszichológiai hatásai a magyar serdülőkorú fiatalokra”. Nagyon szeretem a japán animációs sorozatokat és képregényeket, mert ezekből ismertem meg a japán kultúrát, nyelvet és ideológiájukat. Mesepszichológiai szemszögből számottevően a japán kultúrából okultam, mert a japán történetekben találtam meg azt a kérdést, amit én is taglalok igazán ezzel a történettel: a folytonos emberi küzdelem, mindenekelőtt önmagunkkal. Mai napig úgy vélem, annál nagyobb talán nincs is: önmagunkat túlszárnyalni.
Ebben a könyvben sok felfedezhető az érdeklődési köreimből – kezdve a világegyetem világával.

Nézzünk a nevekből is egy-egy példát: Achigo, a főszereplő fiú. Ezt én „h”-val ejtem ki, amitől kicsit latinos hangzása lesz. A latin holt nyelv, és ősi. Ez Achigo háttértörténetének (ami remélhetőleg később ismertebbé válhat), nagyon fontos, mert gyökereit tekintve univerzum-mértékkel régi-régi időkre nyúlik majd vissza minden titok, ami körülötte összpontosul. De latin-gyökerűnek nevezném Vergilus, a Bak nevét is, ami szintén illő, hiszen egy Csillagkép olyan idős, mint majdnem az univerzum maga.

Aztán ott van például a Vízöntő, Eulvia. Franciául tanultam középiskolában. A „l’eau” „vizet” jelent. A „la vie” „életet”. Kicsit játszottam a szavakkal, és összegyúrtam a tőszavakat, így lett belőle Eulvia, amit így Olviának kell kiejteni, és amit kis fantáziával és igen szabadelvűen akár úgy is fordíthatnánk, hogy „élet vize”. Szerintem ez nagyon dukál a Vízöntőhöz, akinek víz-alapú az ereje (még ha ebben természetesen így nincs is benne a francia nyelvtan helyessége). De amikor Kirah a Csillag-nevükön szólítja a Zodiákusokat, akkor is franciára vannak lefordítva: Cerise, Ram, Sagittaire, Libra…

Természetesen a nevekben is sok japán vonás megtalálható. „Kinome” is nyelvjáték volt, meg en block minden Devúr-név: a nevük végén a „me” végződés japánul azt jelenti: „szem”. Ezután nem csoda, ha a könyvet olvasva észrevehető, hogy minden Devúr szemszíne más és más: Akame vörös szemű, Kinome ezüst szemű, és így tovább. Azaz, tág fordítással a konkrét példákhoz: Kinome = Ezüst Szemű, Akame = Vörös Szemű.
De hát a legkézenfekvőbb példa épp Kirah, akinek az univerzumban ismert neve Hoshihime. Ez pedig nem jelent se többet, se kevesebbet japánul, minthogy: csillaghercegnő. Fantáziajáték volt nyelvi ismereteim tükrében. Leültem, behunytam a szemem, játszottam a fejemben. Meg hát elvétve található olyan név is, amit más történetből, mitológiából hallottam, és megtetszett, tehát nem új keletű. Lásd: Selestina, Carlotta, Bertrand, vagy mitológiai vonatkozásban épp Loki neve, de a legtöbbet én találtam ki.

Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a regény írása közben? Hogyan lendült át ezeken?

Számomra a legnehezebb tényező az idő; olyan kevés van belőle! Képes vagyok egész álló nap írni, ha időm épp engedi, és kész, megfeledkeztem mindenről. Nem igazán szokott olyan lenni, hogy nem tudok előrehaladni a történettel. Inkább nincs időm, és legtöbbször ez akadályoz.

Mikor jut ideje írni, és milyen munkamódszerrel dolgozik? (Van esetleg valami különleges körülmény, helyszín, ami kifejezetten inspirálja az alkotásban?)

Jelen pillanatban is egyetemista vagyok, most a jogi egyetemre járok. Időm akkor van, amikor nincs vizsgaidőszak, vagy sűrű számonkérések időszaka.
Önmagammal szemben nagyon következetes vagyok. Ha elkezd kiforrni a fejemben egy történet, akkor nagyvonalakban elképzelem, mit szeretnék kihozni belőle. Utána kötetekre bontom, kitisztul annak a főszála, majd leírom a fejezetcímeket, és onnantól ahhoz vázlatként ragaszkodok. Lehet, hogy az adott fejezet tartalma menet közben forr ki minden részletében pontosan, de követem az elsőnek kigondolt sémámat és attól eltántoríthatatlan vagyok.

Ilyenkor a részletek kidolgozásában a zenehallgatás inspirál; lehet magyar, angol, francia, japán; akármilyen nyelven. Ha éppen meghallok egy dalt, amiről úgy érzem, hogy dalszövege, érzelmi világa vagy dallama illik ahhoz, amit szeretnék leírni, megint csak leülök, behunyom a szemem, és képes vagyok többször is végighallgatni azt egymás után, mígnem kirajzolódik előttem a képsorozat. Mint egy összemosódott folt, amiben lassan kitisztulnak alakok, hangok, minden apró mozzanat.

Hogyan keresett (és talált) kiadót a kötetének? Milyen tapasztalatokat szerzett eközben?

Ez elképesztően nehéz volt. Rengeteget kerestem, próbálkoztam. Pályázatokon vettem részt, kritikákat hallgattam meg. A legtöbb negatív kritika mindig ugyanazon ok köré összpontosult: a terjedelem. Ez a történet nagyon hosszú, még ha kötetekre is bontott. De az én tagolásom szerinti első kötet is valóban terjedelmes, hiszen 12 Csillagkép kiszabadulását nem lehet 10 oldalban, de még csak 300-ban sem lezavarni. Azt mondták egy másik alkalommal: kétséges, hogy ilyen nagy terjedelmű történetnél meg tudnám tartani a flow-t. A terjedelemre tett kritikát elfogadtam, még ha ezen csak kissé tudok is változtatni. A flow-ra tett kritika jobban bántott, ugyanis – én személy szerint legalábbis – úgy gondolkodok: ilyesfajta véleményt arról nem tudok alkotni és nem is tehetem meg, amit nem ismerek, hiszen ez már tartalmi kritika volt, és azt akkor nem ismerhették mások.

Végül úgy találtam a kiadóra, hogy idén újra kezdtem próbálkozni. Láttam, hogy kezdő, első kötetes szárnypróbálgatókkal is foglalkoznak a Könyv Gurunál. Tettem egy próbát. Kiderült, hogy már korábban is írtam nekik, mert a terjedelmem miatt emlékeztek rám, csak én nem emlékeztem a sok próbálkozás között. Az akkori nehézség most is fennállt: ekkora terjedelem még mindig nehézséget okoz a kiadónak, meg hát természetesen ekkora szövegtömböt nem lehet az olvasókra zúdítani; pláne úgy, hogy teljesen ismeretlen vagyok. A nagy terjedelem valóban elrettentő lehet, és ezt én is beláttam mostanra.

Kompromisszumkész voltam immár, felbontottam a Csillagképek felszabadításáról szóló részt, és így már lett akkora terjedelem, amivel az én álmom is teljesült, és a kiadó is kezelni tudta. A közös munka jól zajlott. Csak a borító körül akadtak eltérő álláspontjaink, mert a kiadó úgy vélte: komor, sötét a képi világ egy ifjúsági regényhez. Én még most sem így látom.

Ez az univerzum sötétje és misztikuma az, ami teljes mértékben illik a Csillaghercegnőhöz: a titkok, a megismerés vágya.

Börtönöket kell kinyitnia, tehát börtön előtt áll, ami mögött ott várnak rá a Zodiákusok. Ez elszomorítja, de eltökéltté is teszi. Kézzel rajzolt az első vonaltól az utolsóig, tehát eredeti. Önmagában már egy miniatűr történet, ami megrekedt egy pillanatképben. S én hiszem, hogy aki kézbe veszi, hogy elolvashassa a tartalmi ismertetőt, érteni fogja ezt a képet.

Az ajánlásokban utal arra, hogy egy barátnője már korábban olvasta a szöveget. Többeknek is megmutatta a regényét? Esetleg még írás közben? És ha igen, fogadott-e el tanácsokat?

Soha nem publikáltam internetes oldalakon, vagy folyóiratokban. Mindig csak meséltem, és elkértek tőlem pár fejezetet. Mindig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a történet tartalmát illetően. Talán azért, mert mindenki kereste a maga karakterét egy-egy Zodiákusban a maga csillagjegye alapján, amelyekről sokszor olvasni, hogy minden csillagövi jegynek megvan a maga személyiségi vonása. Én ebben félig-meddig hiszek, de sok ilyen általánosításnak ellent is mondok a magam karakter-ábrázolásainál, mert olyanok a Csillagképek, amilyeneknek én elképzeltem őket.

A legtöbb jó tanácsot dr. Kiss Erika főorvosnőtől kaptam: ő volt a legeslegelső, aki teljesen végigolvasta az első kötetet, az utolsó Csillagkép kiszabadításáig. Sokszor látott el jó ötletekkel, mit hogyan fogalmazzak meg, rámutatott a különlegességekre, amik szerinte magával ragadóak voltak, és természetesen a hibákra is, amiken csiszolni próbáltam, mert sokat számít a véleménye. Az ajánlásban említett barátnőm pedig elejétől a legvégéig elolvasta. Mint írtam, rajtam kívül ő az egyetlen, aki ismeri a történet végét, és ő csakis olvasás-rajongásában nézte az egészet. Igazából egyik születésnapjára adtam neki pár fejezetet, mert tudtam, mennyire imád olvasni. S már csak azt vettem észre, hogy újabb kötetet kér, újabbat és újabbat… Mígnem elért a történet végére, és ő bebizonyította nekem, hogy mindegy a terjedelem, mert ha magával tud ragadni, csak peregnek a lapok, rohannak az események, és várod, várod a következőt, majd az utána következőt.

Megmelengette mindannyiszor a szívemet, mennyire figyel mindenre. Mint próbálja kitalálni, mi lesz később. Mint foglalkoztatja a fantáziáját a titkok tömkelege. S nem tagadom, azért akadt párszor, mikor beletrafált, mi fog történni, de ebből is tudtam: figyel minden apró részletre, mert minden apróságnak jelentősége van, még ha később is nyer értelmet. Igazából azzal, hogy a végére ért, ez adta az újabb löketet: még egyszer megpróbálom kiadatni. Ő volt az első, aki olvasóként vált a rajongójává és elhitette velem: ezt érdemes megismertetnem másokkal, mert az emberek szeretnek olvasni. Kell, hogy kiszakadjanak a valóságból pár-pár órát. S szeretik várni, várni, hogy mi lesz később. Ezáltal képes a terjedelem eltörpülni a mellett, ami élmény rejtőzhet a történetben.

A regény vége egyértelműen nyitott, „kész” a folytatásra. Többkötetes sorozatnak szánja A Csillaghercegnőt? Készülnek-e már a folytatások, és ha igen, hogy áll velük?

Igen, mint arra már céloztam is, többkötetesnek szánom. Nem ott tekintem a végét, hogy kiszabadulnak a Csillagképek. Az igazi bonyodalom csak az után kezdődne. Ott kezdődik igazán Kirah önállósodása és szerepvállalása. Lesz saját univerzum-történet, saját teremtés-történet, és a legtöbb karakternek is megvan a maga személyes története, ami hozzátartozik az egészhez: Achigo, a Csillagképek, és mások. Már ebben a kötetben is hatalmas jelentősége van már csak az emlékképeknek is. Még akkor is, ha most csak egy pici gyermek tördelt emlékeinek tűnnek… Teljesen befejeztem. Hosszú éveken át írtam, de már várja az érdeklődő olvasókat, hogy felfedje magát. S ha érdeklődőkre talál, akkor meg is mutatja magát. Annyi kérdés van még azért, amik már most is meg vannak pedzegetve: mit takar az pontosan, hogy „Csillaghercegnő”? Mi történt Kirah Édesanyjával, Hanabival? Miért nevelik örökéletű Zodiákusok a halandó Hercegnőt? Miért nem szeretik a Csillagképek Kirah nagybátyját, Mozest? Mi is az a krízis, ami Kirah-t születésétől kezdve körbelengeni, és ebből végül Hercegnő-bújtatás lett? S egymás hajánál fogva húzzák elő magukat a kérdések idővel. Még több és több… Ahogy a fülszöveg is mondja: addig nem állok meg, míg meg nem tudom, mi és miért történt pontosan tizenhárom évvel ezelőtt…