Krisz ötletei / Megírhatom azt, ami valóban történt?
Persze, tulajdonképpen ma már bármit meg lehet írni. A kérdés inkább az, tényleg akarjuk-e, és ez érdekelni fogja-e a közönséget. Ha a válaszunk mindkét kérdésre igen, akkor ezután érdemes gondolkodni a hogyanon.
A valós események megírása sok kérdést vet fel:
- Egy teljes történetről van szó?
- Vagy csupán egy anekdotát ágyaznánk be egy fiktív történetbe?
- Esetleg felhasználnánk szereplő(ke)t a való életből?
Kezdjük az utolsó kérdéssel. Az ugyanis sok író által tapasztalt igazság, hogy ha kitalált történetet írunk, és valódi személyekről mintázzuk meg a karaktereket (egyet vagy többet), bizony nagy bajba kerülhetünk.
Regénybeli szereplőink ugyanis
épp úgy fognak viselkedni majd a papíron, mint ahogy élő megfelelőik a való életben, és nem azt csinálják, amit az író szeretne!
A saját magunkról mintázott főhős folyton beleesik az önbizalom-hiányos merengésbe, ahelyett hogy az a vagány alak lenne, akit tulajdonképpen elképzeltünk. Az édesanya beszól majd a szomszédoknak és nem lesz szerelmes az öregúrba a művelődési házban. A barátnő rögtön az első randin elmond magáról mindent, és sosem kelti fel a pincér srác figyelmét. Ha azt vesszük észre, hogy regényünk egy karaktere mintha hasonlítana valamely ismerősünkre, érdemes tesztelni: mondassunk vele olyasmit, amit az elképzelt karakter megtenne, de a valódi személy nem. Mi történik? Ha a karakterünk nem esik ki a szerepéből, jól formáltuk meg. De ha úgy viselkedik, mint ahogy ezt ismerősünk tenné – akkor bizony ki kell találni helyette egy másik figurát.
Kifejezetten jó ötlet viszont a saját életünkből, ismerőseinktől kölcsönözni személyiségjegyeket vagy ismeretmorzsákat. Sőt. Ha az író kajakozik, a főhős is nyugodtan kereshet egy evezős klubot. Ha az író odavan a veterán Skodákért, akkor a hősnek is lehet ez a hobbija. Ha a legjobb barátnőnk úgy nevet, hogy ez mindenki másra ráragad, legyen ilyen a főhősünk barátnője is.
A szereplőink foglalkozása is fontos: válasszunk nekik olyan munkahelyet, amit ismerünk, amiről tudjuk, hogyan működik, milyen ott a napi rutin. Arra figyeljünk, hogy több személyből gyúrjunk egy új karaktert, egy jellemvonást innen, egy másikat amonnan véve.
A cselekményhez is felhasználhatjuk a való életben szerzett tapasztalatainkat. Nemcsak komplett anekdotákat, cselekményszálakat kölcsönözhetünk a való életből, hanem inspirációt is meríthetünk belőle. Ahol az író dolgozik, ahová hétvégén vagy esténként jár, lehet helyszíne egy gyilkosságnak, leánykérésnek, botránynak. Minden közeg, amit az író ismer, felhasználható a könyvben – de fontos, hogy ne kapjon túlzott szerepet. Ne akarjuk bemutatni, milyen az élet a könyvelőirodában. Csak annyit mutassunk meg belőle, ami a történetünkhöz elengedhetetlenül szükséges!
Ha pedig teljes egészében igaz történetet írunk, el kell dönteni, hogy ebből egy itt-ott fiktív sztori lesz, vagy végig ragaszkodunk az igazsághoz. Ez utóbbit dokumentumregénynek hívják, és jellemző, hogy történelmi témája van. Ha memoárt írunk, ott többé-kevésbé illik ragaszkodni a valós eseményekhez, de nem kötelező (sőt, nem is szabad) minden apró részletet megírni. Csak azt, ami az olvasónak érdekes lesz. (A visszaemlékezések témaválasztásáról itt írtunk bővebben.)
![David Marcu / unsplash.com](http://konyv.guru/wp-content/uploads/2016/10/David-Marcu-Unslpash_com-1021x1024.jpg)
Dokumentumregény és memoár esetében is figyelmet kell fordítani az engedélyekre. A könyvünkben szereplő személyek, ha ma élnek, rossz néven vehetik, hogy szerepelnek egy történetben. Biztonságos megoldás, ha még a könyv megjelenése előtt engedélyt kérünk tőlük, és csak akkor szerepeltetjük őket a könyvben, ha visszajeleznek, hogy hozzájárulnak ehhez (könnyen lehet, hogy elkérik a kézirat rájuk vonatkozó részét). Ha valaki nem adja a beleegyezését, vagy nem érjük el, akkor javaslom, hogy az illető nevét, néhány tulajdonságát, illetve a cselekményt is változtassuk meg annyira, hogy ne legyen egyértelmű, ki is az adott ember. Közéleti személyiségektől – tehát politikusoktól, színészektől, hírolvasóktól, stb., akiknek a munkájával jár a publicitás – természetesen nem kell engedélyt kérni. (A memoárírás etikai problémáiról ebben a posztunkban olvashat.)
Ennél könnyebb dolgunk van, ha a történetünk csupán részben igaz.
Ha jórészt a valóságon alapul, de változtattunk a körülményeken, a helyszínen, a jellemeken és természetesen a neveken, akkor ez a történet már nem számít valósnak,
nem kell attól tartanunk, hogy az ismerőseink megsértődnek, ha egy, az övékhez hasonló jellemmel találkoznak a könyvben.
Azt hiszem, egy író nem is tudja kikerülni, hogy a saját életéből merítsen ihletet, szerezzen inspirációt, akár a cselekményről, akár a szereplőkről vagy a párbeszédekről van szó. Ne álljunk hát ellen – építsünk be világunkat az írásainkba!
(Borítókép: Mauro Mora / unsplash.com)