„A férfiak nagy része már rég leszokott a könyvolvasásról”

„Nem könnyű láthatóvá és hallhatóvá válni ebben az orbitális nagy zajban, ami körülvesz minket” – mondja az írói esélyekről az immár harmadik kötetével jelentkező Mika Tillensen, azaz Mikecz Attila. A Rio-dalom Brazíliában című, a Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent humoros regény szerzőjével beszélgettünk még az öregedés problémájáról és a bölcsülésről, a brazil szappanoperák görbe tükréről, a rajfilmszerű könyvborítói születéséről és a szájreklám erejéről.

Az öregedés problémája lett az egyik fő motívuma az új regényének. Személyes élmények inspirálták erre, vagy egyszerűen csak foglalkoztatja a téma? És hogy látja, az öregedés problémája mennyire telepszik rá mai társadalmunkra?

Valamennyiünket érint az öregedés, akár akarjuk, akár nem. A kérdés inkább az: el tudjuk-e fogadni, hogy felettünk is eljár az idő, vagy foggal-körömmel küzdünk ellene? Megszületünk, felnövünk, s míg élünk, változunk. Sokan képtelenek vagyunk belenyugodni, hogy nem maradunk örökké fiatalok. Csoda, ha a plasztikai sebészek halálra keresik magukat? Rengeteg önértékelési gonddal küzdő férfi és nő él közöttünk, akik meg vannak győződve arról, hogy ők rondák, öregek, túlsúlyosak, és azt hiszik, mások majd varázsütésre gyógyírt kínálhatnak nekik képzelt problémáikra. Ma, amikor csak addig számítasz, amíg fiatal vagy, nehéz elhitetni valakivel, hogy „Te úgy vagy jó, ahogy vagy.” Kövérnek érzed magad? Sportolj. Bizonyított, hogy attól jobb alakod lesz. Fiatalabb viszont nem leszel soha. Én is érzem, hogy öregszem. Nincs ebben semmi rossz. El kell fogadni, ez az élet része. Figyeljünk oda az egészségünkre, amennyire tudunk… mást úgyse tehetünk. Társadalmunkban az időseket elhanyagoljuk; nem foglalkozunk velük eleget, pedig ők is megérdemelnék a törődést. Főszereplőm, Juan Sanchez de la Rosa fellázad az őt partvonalra tévő társadalommal szemben.

Miért pont 55 éves a főszereplő brazil szappanoperasztár, Juan Sanchez de la Rosa? Van ennek valami szimbolikus jelentősége?

Azt mondják, a férfiak – meg persze a nők – bizonyos kor fölött megbolondulnak. Önkéntelenül is számot vetnek addigi életükkel, és úgy érzik, valami másra vágynak. 55 évesen már sanszos, hogy gajra megy az életed. Vagy te intézed el magadnak, vagy körülötted omlik össze minden. Akár így, akár úgy történik, talpra kell állnod. Szimbolikus jelentősége nincs az 55-ösnek. Egyszerűen csak egy jó szám…

Mi az, amit a brazil szappanoperákban izgalmasnak talált, és jól fel tudott használni humoros regényéhez? Van ennek köze ahhoz, hogy – mint korábban említette – olvasóinak jó része nő? És ez a szappanopera-közeg mennyiben torzképe a világunknak, és miben mutat görbe tükröt számunkra?

Izgalmasnak semmiképp nem neveznék egy dél-amerikai szappanoperát. Egy kaptafára készül mindahány – jól bejáratott klisék szerint. Adott egy szegény lány – vagy fiú – akit régóta elnyomnak, de aki jól megmutatja a világnak; szenvedő arccal, s távolba révedőn néz ki a fejéből, könnyekkel a szemében, tele tervekkel, de mit sem sejtve arról, hogy több ezer részen keresztül kell majd túljátszania a szerepét, míg a gonoszok végig őrá vadásznak, s szövögetik aljasabbnál aljasabb terveiket. Valaki a történet alatt hétszentség, hogy amnéziás lesz, míg más agydaganatot kap. Elcserélt gyermekek tudják meg felnőttkorukban, hogy ők valójában átkozottul gazdagok, és a többi. Sehol egy csavar, vagy meglepetés. Teljességgel kiszámítható sztori. Említettem korábban, hogy az olvasóim többsége nő, de nem azért van ez így, mert én lányregényeket írnék – a Rio-dalom Brazíliában sem az – egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak nagy része már rég leszokott a könyvolvasásról. Ha megkérdeznénk egyiküktől, miért nem olvas, azt felelné: nincs rá ideje, mert annyira elfoglalt… holott mindig arra jut időnk, amire szánunk. A szappanopera világában különösen jól működhet az a bizonyos görbe tükör: megmutatja, hogy a való életben is milyen sokszor játszunk szerepet, mert másnak mutatjuk magunkat.

Kényszeresen azt érezzük, hogy álarcot kell hordanunk.

Nem adhatjuk ki valódi énünket, mert attól sebezhetővé válunk, aztán egy idő után elfeledjük, kik is vagyunk valójában. Mi ez, ha nem önbecsapás? Hazudunk magunknak, a világnak… és mindezt miért? Mert a társadalom ezt várja el tőlünk. Ebből látszik, hogy jelenkori társadalmunk beteg. A szépség és fiatalság kultusza dívik, melyben a csomagolás fontosabb a tartalomnál.

Mennyit kellett utánajárnia a brazil kultúrkörnek, hogy hiteles legyen a szövege? Vagy mindent a fantáziájára és a sorozatokból szerezhető tudására bízott?

A Rio-dalom Brazíliában című regényemben minden helyszín valós. Sokat olvastam utána a brazil kultúrkörnek és a közelmúltban arrafelé lezajlott eseményeknek. Egyfajta kutatómunkát végeztem, hogy hitelesebbek legyenek a párbeszédek, és a miliő, amelyben a történet játszódik. Bevallom, nemigen nézek brazil szappanoperákat, mert idegesítenek. Régebben a barátaimmal, szórakozás gyanánt félreszinkronizáltunk pár részt az akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendő Paula és Paulina című sorozatból. Remekül szórakoztunk rajta.

„Bárminek, ami életünkben történik, haszna van, még ha nem is tudatosul akkor bennünk, később a javunkra fordíthatjuk ismereteinket” – hangzik a regény vége felé az egyik tanulságos szentencia. Ezúttal mit tart a Rio-dalom Brazíliában fő üzenetének?

Hogy mi a fő üzenet? Talán ez: Sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Egy biztos: formálni fog minket – hatással lesz ránk. Megváltoztat, elgondolkodtat, nyomokat hagy rajtunk. Elsősorban a lelkünkben. Folyamatosan változunk, ezért sem lehet egy ötvenes éveiben járó férfinak vagy nőnek ugyanolyan elképzelése az életről, mint a huszonéveseknek. Maradhatunk lélekben fiatalok, de gondolkodásmódunk a tapasztalatok és élmények súlya alatt változik. Ha szerencsénk van, és tanulunk múltbéli hibáinkból, idősebb korunkra akár még bölcsebbekké is válhatunk… vagy maradunk ugyanolyan hülyék, mint amilyenek előtte voltunk.

Két éve megjelent második regénye, az Ideges úr élete után azt mondta, hogy mindig fejlődni kell az alkotónak. Ezúttal miben érzi úgy, hogy fejlődött és továbblépett első két kötetéhez képest – akár írói munkamódszerében, akár a cselekményszövésben?

Azok az ismerőseim, akik már olvasták a Rio-dalmat, meglepődtek, milyen komoly témákkal foglalkozom az új regényemben. Sokkal mélyebben mentem bele adott témákba, és a fejezetek is hosszabbak lettek, mint a Bertram atya kalandjaiban vagy az Ideges úr életében. Maradtam az abszurd humornál, de filozofikusabb lett a hangnem. Alighanem betudhatom ezt a koromnak és az utóbbi években felgyűlt élményeimnek. Megváltoztam. Változott a munkamódszerem is. Először összeírtam az ötleteimet, hogy kik legyenek a szereplőim, milyen íve legyen a történetnek, és a többi. Csak ezután fogtam hozzá a munkához. Baromira élveztem minden egyes percét. A cselekmény és a különböző fejezetek most sokkal jobban összeálltak. Alakult ugyan menet közben a sztori, de már határozottabban tartottam a kezem ügyében a szálakat, és el is varrtam mindet… Ne érje szó a ház elejét.

Meséljen kicsit a kötetei borítóinak születéséről. Mennyi szerepe van ezekben a játékos, kicsit gyermeki, és mindig jól megjegyezhetően egyedi grafikák kialakításában.

Egy kötet borítójának a megtervezése rendkívül izgalmas folyamat. Amint a főszerkesztő kiadásra késznek ítél meg egy művet, a kiadóban lázas keresés veszi kezdetét a megfelelő grafikus felleléséért. Már a Bertram atya kalandjainál az volt az elképzelésem, hogy a karaktereimet rajzfilmszerűen kéne megjeleníteni, és ez annyira jól bevált, hogy maradtunk ennél. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért az ország legtehetségesebb grafikusaival dolgozhattam együtt… ami így megfogalmazva talán egy kicsit túlzás. Ők dolgoztak, én meg csak ötleteltem. Elképesztően jó érzés azt látni, ahogy a kitalált szereplőid alakot öltenek a regényed borítóján… és a Rio-dalomnál ez még inkább megvolt bennem. Tökéletesen visszaadja a regény hangulatát az elkészült borító. Hálás köszönet érte a grafikusnak. Talán mostanra már védjegyemmé vált a humoros, rajzolt figurákkal benépesített borító. Azt hiszem, maradok a későbbiekben is ennél.

Volt-e valami olyasmi váratlan dolog, nehézség, ami megakasztotta munka közben? Vagy a 3. regényét író szerző már nem tud belefutni váratlan nehézségekbe?

Bármi történt is velem azalatt a majdnem két év alatt, amíg a Rio-dalom Brazíliábant írtam, nem akasztott meg a munkában.

Támaszt és örömöt nyújt, ha írhatok. Terápiaként sem megvetendő.

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, szeretek-e írni. Hát persze, válaszoltam. Különben miért csinálnám? Amikor a fantáziád olyan helyekre röpít el, ahol még sosem jártál, és olyan világot alkothat, amilyet csak akar, az valami egészen elképesztő dolog. A gondolat teremtő ereje határtalan.

Ha megírta a 3. regényét is, akkor minden bizonnyal bejöttek a számításai az előző kötetekkel. Mennyire érzi magát „befutottnak”, vagy másképp kérdezve: mennyire támaszkodhat már egy bejáratott olvasótáborra?

Nehéz viszonylag ismeretlen szerzőként kitűnni az írók közül, és bár a harmadik regényem jelent meg a napokban, az, hogy észrevegyenek, sok tényezőtől függ. Elengedhetetlen a jó grafika – hogy odavonzza a szemet, aztán hogy látható helyre tegyék ki a művedet a könyvesboltokban – ez sajnos ritkán teljesül, és nem feltétlenül a kiadótól függ. Aztán ott van a szájreklám. Ha valakinek tetszik a regényem, jó esetben elmondja ezt a családtagjainak, barátainak, és előbb vagy utóbb elkezd terjedni a híre, hogy: „Hé! Ez egy jó könyv.” Időbe telik, míg felfigyelnek rád. Van már egy bejáratott olvasótáborom, ez igaz, de nem olyan hatalmas, mint amilyenre az írók többsége vágyik. Dolgozni kell ezen.

Mit tesz (vagy mit kellene tennie), hogy a konkrét köteteken kívül meg is tartsa, akár bővítse is olvasói körét? Milyen eszközöket – például a közösségi média platformjait – használ ehhez?

Fent vagyok a Wikipédián, reklámozom magam YouTube-on, Facebookon és a TikTokon – ahol még vicces videókkal is próbálom felhívni mások figyelmét a könyveimre. A kislányom pedig megígérte, hogy promózni fog engem az Instagramon – bármit jelentsen is ez. Fene se gondolta volna még 2020-ban, amikor az első regényemmel elkészültem, hogy a munka java nem is a regény megírása volt. Sokkal több energiát kell a reklámozásba vinni, mint amit valaha gondoltam volna… Egy olyan korban próbálsz embereket meggyőzni arról, hogy olvassanak, amely kor tökéletesen eltávolított minket a könyvektől és a gondolkodástól. Mit mondjak: kihívás. Nem könnyű láthatóvá és hallhatóvá válni ebben az orbitális nagy zajban, ami körülvesz minket. Jártam már a Könyvhéten és a Könyvfesztiválon is korábban, hogy dedikáljak, de nemigen tört le a kezem a sok irkálástól.

Hogyan tovább? Van már újabb ötlete?

Jelenleg a negyedik regényemen dolgozom, melynek címe: Szellemes történet. Darren Blake-ről, egy fiatalemberről szól, akit élete teljében gázol halálra egy autó… ő viszont itt marad köztünk, szellemként. Feladata van. Hogyan jöhetne rá, ki tette ezt vele, és miért? Addig nem léphet tovább, nem távozhat, míg el nem rendezi, amit maga után hagyott. Válaszokat keres. Mindez élet-halál kérdése. Úgy vagyunk kódolva, hogy érdekel minket a halál: a végállomás… hisz előbb-utóbb mind meghalunk. Tudni szeretnénk, mi vár ránk a másik oldalon. Ha spirituális utazásra vágyunk, vagy csak a humor szemüvegén keresztül szeretnénk látni az elmúlást, és mindent, ami ezzel együtt jár, kötelező lesz elolvasnunk Mika Tillensen negyedik regényét is… ami egyelőre el sem készült.