„El sem tudom képzelni, hogy valaha abbahagyjam az írást”
„Szerencsésnek mondhatom magam, mert általában csak úgy ömlik belőlem a sok agyament ötlet” – meséli büszkén Mika Tillensen, alias Mikecz Attila immár második regénye megjelenése alkalmából. Az Ideges úr élete című kötet a Könyv Guru kiadónál jelent meg, és a szerző a beszélgetés során egyebek mellett beszél arról, hogyan alakult menet közben a sztori, miért vicces időutazós történetet írni, mi köze a könyv legfőbb tanulságának a szobanövényekhez, és hogy elhitték-e az olvasók, hogy ő valójában egy skandináv író.
Tavaly decemberben beszélgettünk első könyve, a Bertram atya kalandjai kapcsán, amit négy év és négy hónapig írt. Hogyhogy ennyivel gyorsabban elkészült a második regényével? Ennyit számított, hogy már nem az első könyvét írja? Vagy valami más oka volt a gyors kiadásnak?
Az Ideges úr életét már 2020 márciusában elkezdtem írni – jóval az előző interjúnk megjelenése előtt –, és csak nemrég, 2022 májusában fejeztem be. Pont fele annyi ideig „készült”, mint a Bertram atya kalandjai – egész pontosan két év és két hónapig írtam. Gyorsabban haladtam vele, az igaz… talán mert összegyűlt annyi élményanyag, ami beindította a fantáziámat, aztán egyik dolog jött a másik után.
Mik voltak a legfontosabb tapasztalatok, amik segítették az Ideges úr élete megírásában? Milyen hibát nem követett el a második könyvénél, mi az a hasznos tudás, amit kamatoztatott ezúttal?
Ha már túl vagy az első könyved publikálásán, sok dolgot megtapasztalsz, amit előtte még soha. Kialakul a saját stílusod, a történetmesélés menete, a csak rád jellemző apróságok. Olyan dolgok, amelyek megkülönböztetnek a többi írótól, amelyekről rád ismerhetnek. Ezt alakítod, tökéletesíted; nem elégedhetsz meg a jelen állapottal. Mindig fejlődnöd kell! Ettől lesz az alkotás, amit létrehozol, idővel egyre jobb és jobb. Többen mondták, akik olvasták a Bertram atya kalandjait, hogy néhol csapongó lett, olykor elvesztették a fonalat olvasás közben, mert kezdett volna szétesni a történet – ami szerencsére a végére mégis összeállt. Az Ideges úr élete sokkal egységesebb, kevesebb történetszálon futó agymenés. Mindkét könyvem szereplőire szeretettel tekintek. Ők az én teremtményeim. Megtanultam, hogy a könyvkiadás csapatmunka. Írhatsz egy relatíve jó regényt, ha nem áll mögötted egy profi kiadó, lesheted, hogy valaha elolvassák a művedet. Dolgozz profikkal, mert úgy az igazi.
Előző regényéről azt nyilatkozta, hogy menet közben alakult a történet. Ezúttal is ilyen spontán volt, vagy tudatosabban szerkesztette a cselekményt.
Azt mondanám erre, hogy is-is. Menet közben alakult ugyan a történet, de próbáltam közben tudatosabban szerkeszteni a cselekményt. Tudtam, hogy nagyjából hová szeretnék eljutni, de néha nem árt spontánnak lenni. Támadhatnak olyan ötleteid, amelyek viccesebbé, pörgősebbé, ütősebbé teszik a sztorit. Szükségem van arra, hogy az írásaimban időnként spontán legyek. Valószínűleg ezzel ellensúlyozom azt, hogy a való életben egyáltalán nem vagyok ilyen.
Honnan jött az időutazós ötlet, hogy a földönkívülieken túl Adolf Hitlert, Kolumbusz Kristófot és Mozartot is „belekeverje” a sztoriba? Nem okozott nehézséget az idősíkok közötti ugrálás?
Nagy kedvencem a Vissza a jövőbe trilógia és Stephen King 11.22.63. című regénye; kedvelem az időutazás témakörét. Rengeteg humorforrás van benne. Vajon hogyan viselkednénk egy másik korban a mostani agyunkkal és beidegződéseinkkel? Nem rínánk ki az ottani társadalomból? Mi történhetett volna máshogy, ha annak idején ez és ez a dolog nem úgy megy végbe? Sokan teszünk fel magunknak hasonló kérdéseket – már azok közül, akik szoktak gondolkodni. Adolf Hitler gonoszságára próbáltam magyarázatot találni. Milyen hatások érték, mielőtt ekkora rohadékká vált? Megakadályozhatóvá vált volna a második világháború kitörése, ha Hitlert felveszik a Képzőművészeti Akadémiára, vagy ha meg sem születik? Kolumbusz Kristóf szívesebben indított volna nyelvtanfolyamot, mint hajót? Mozart kirándulni, vagy komponálni szeretett jobban? Megannyi kínzó kérdés. Az idősíkok közötti ugrálás sosem egyszerű, de valahogy csak elbírtam vele. Hogy mi minden változhat meg a jelenben, ha a múltba tévedsz, s beavatkozol a történelem menetébe, az emberiség örök kérdései közé tartozik.
Mennyire kell dolgoznia a poénjain, az agyament gondolatokon, vagy ezek jönnek maguktól? Van esetleg olyan időszaka, amikor nehezebb a humoros szálat fenntartania? Mit csinál ilyenkor? Honnan merít ihletet?
Szerencsésnek mondhatom magam, mert általában csak úgy ömlik belőlem a sok agyament ötlet. Ezeket úgy használom fel, hogy minél viccesebb legyen a történet. Persze nem lehetünk mindig formában – olyankor inkább ne erőltessük az írást. Pihenjünk rá kicsit. A Mozartos részt például teljesen átírtam, mert elégedetlen voltam az első verzióval. Örülök, hogy így tettem. Jó, ha hallgatunk a megérzéseinkre. Ihletet továbbra is a valóságból merítek. Köztudomású, hogy az ember alapvetően ostoba és öntelt; folyton hülyeségeket mond vagy tesz. Megérdemli, hogy az arcába nevessenek – hogy kiröhögjék. Azt hisszük, rettentő okosak vagyunk mi emberek, miközben kinyírjuk magunkat, egymást, s a bolygót, amin élünk. Erre nem lehetünk büszkék.
Az Ideges úr élete ismét könnyed, humoros hangvételű, de azért életbölcsességeket is rejtegető regény. Ilyenek például a „minden nagy formátumú férfiú mögött áll egy asszony – sodrófával a kezében”, vagy a kötet utolsó mondatai: „Becsüld meg a barátaidat, hogy egyáltalán vannak. Boldog lehetsz, ha még szóba állnak veled.” Tekinthetjük ezeket a regény üzeneteinek? Hogyan fogalmazná meg ezúttal az olvasóknak szánt legfőbb tanulságot?
Mondhatjuk, hogy ezek is fontos üzenetek, igen. Ha elidegenítjük magunktól a szeretteinket és barátainkat, senki se marad mellettünk. Egyedül pedig elvesztünk. Végünk van. Nem szabad bezárkóznunk; óvatosan, de nyitni kell embertársaink felé, különben a magány öl meg bennünket. Egy asszony kétségkívül motiválja a férfit – nyilván nem sodrófával, csupán azzal, hogy kitart mellette. Mi, férfiak, magunknak és neki is bizonyítani kívánjuk rátermettségünket. Ki akarjuk vívni a tiszteletét, a szerelmét. Semmittevéssel ez nem fog menni. Nem válunk papuccsá, hisz nem úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül, mégis azt csináljuk, amit akar. Egy nő nagyon ügyesen tereli arra a férfit, amerre szeretné, anélkül, hogy a hím bármit is észrevenne ebből. Ezért aztán, amit teszünk, azt igazából nem is mi tesszük, hanem ő. A legfőbb tanulság talán az, hogy ne szobanövényként tengesd mindennapjaidat, gondolkodj, szeress, élj, és ne higgy el semmit a mocskos propagandának.
Vicces kiszólásban üzen a regénye végén a kritikusoknak, hogy elolvashatnák az első könyvét. Milyen fogadtatása volt egyébként a Bertram atya kalandjainak? Mennyire érezte úgy a visszajelzésekből, hogy érdemes folytatnia a regényírást?
Megfigyeltem, hogy a kritikusok általában nem tékozolnak időt kezdő írók regényeire. Szeretnek biztosra menni, ezért inkább a felkapott szerzőkkel foglalkoznak. Úgy gondolom, ez nagy hiba a részükről. Sok visszajelzést kaptam olyanoktól, akik már olvasták a Bertram atya kalandjait. 90 százalékának tetszett, 5 százalék nem értette, 5 százalék szerint meg túl trágár volt. Egész jó arány. Volt, aki szerint kaotikus lett a végeredmény. Amit biztosan tudok: olvasóim nagy része nő (kb. 80-85 %)… holott nem lányregényt írtam. Mindez számomra azt bizonyítja, hogy a férfiak alapvetően nem igazán olvasnak. Szégyen. Kapjátok össze magatokat, fiúk! Aki semmit nem olvas, buta marad. El sem tudom képzelni, hogy valaha abbahagyjam az írást. Számomra ez terápia és örömforrás egyszerre. Amíg azt látom, hogy regényeimmel megnevettetem és esetenként el is gondolkodtatom az olvasókat, addig folytatni fogom.
Álnevével a skandináv írókat idézi, merthogy „az északi irodalmat viszik, mint a cukrot.” Bejött ez a számítása? Volt, aki északi írónak nézte?
Hál’istennek szépen fogy a Bertram atya kalandjai. Főleg az utóbbi hónapokban lódult meg az eladás – gondolom, ahogy terjed a regény híre, úgy fedezik fel egyre többen maguknak az abszurd humorú történetek varázsát. Többen hitték rólam, hogy északi író vagyok – egészen addig, míg meg nem szólaltam. Kár, hogy nem beszélek dánul, svédül, norvégul vagy finnül. Lehet, meg kéne tanuljak.
„A való élet tele van megírandó történetekkel” – fogalmazott előző beszélgetésünkben. Az Ideges úr életébe is beleszőtte a saját élményanyagát? Megint mintázott a környezetéről szereplőket? Hogyan érte el, hogy a valóságos személyek és események fikcióssá (és így azonosíthatatlanná) váljanak?
Sok személyes élmény került bele ismét a regénybe. Mi több, olyan „anyagokat” is felhasználtam, amelyek másokkal történtek meg, csak elmesélték nekem, tudván, hogy belekerülhetnek a könyvbe. Az internetes társkeresős részben most a férfiak hülyeségeit veséztem ki. Ehhez szükségem volt hölgyismerőseim valós élményeire. Elmesélték nekem, milyen fura pacákok gyűlnek össze a különböző társkereső oldalakon, de azt is elmondták, mekkora katasztrófa volt találkozni velük. Világos, hogy a párválasztás roppant veszélyes műfaj. Senki nem a saját nevén „fut” a könyvben – épp ezért akárkik lehetnek a szereplőim. Sok sikert az azonosításukhoz.
Most hogy látja: ha ír következő regényt, az folytatás lesz valamelyik megjelent könyvéhez, vagy ismét valami újba kezdene? Esetleg már el is kezdte?
Nemrég kezdtem bele harmadik regényem írásába. Ez egy teljesen új történet. Nem kapcsolódik egyik korábbi könyvemhez sem. Rio-dalom Brazíliában a címe. Ezúttal a dél-amerikai szappanoperák világába invitálom olvasóimat. Főhősöm, Juan Sanchez de la Rosa, egy méltán (?) népszerű szappanopera, a Forró ölelések sztárja, akit minden előzmény nélkül rúgnak ki saját sorozatából. A stúdió a döntést azzal indokolja, hogy Juan kiöregedett, senkit sem hoz lázba, és így már nem játszhatja el tovább a macsó, hódító szerepét. Ettől a hírtől aztán Juan teljesen megzakkan. Az ő kálváriáját követhetjük nyomon, a már megszokott, humoros formában.