„A könyv a szeretet, az elfogadás és a tisztelet írása”

„Minden alkotásomnak a középpontjában ott fog állni a kávéházi cigányzene” – lelkesedik Nyerges Erika, aki azóta érte el legnagyobb sikereit, amióta e témával foglalkozik. Új kötete, a „Húzd rá cigány, te örök, te áldott…” a Személyes történelem kiadó gondozásában jelent meg. A szerző az interjúban beszél arról, miben jelent újdonságot a kötet, hogyan kutatott a cigányzene után, miért csak 1941-ig tárgyalta a témát, és hogy milyen jövője van a 21. században ennek a hagyományos műfajnak.

Mint kötetében is említi, a cigányzene kapcsán szélsőséges érzelmek törnek elő az emberekből, sokan pedig elavultnak tartják. Hogyan talált rá erre a témára, és mikor, milyen körülmények hatására döntött úgy, hogy könyvet szentel a kávéházi cigányzenének?

10 évvel ezelőtt rendezvényszervezőként ismerkedtem meg a cigányzenével. Együtt dolgoztam egy cimbalomművésszel, aki a Rajkó Zenekarban muzsikált gyermekkorától. Megismerkedtem a munkásságával, művészetével, és rájöttem, hogy olyan értékek rejlenek a cigánymuzsikában, amiről én keveset tudok. Nagyon sokat mesélt a küzdelmeiről, tanulmányairól, a cigányzene varázsáról és mindezt olyan alázattal és emberi módon, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Egy világot bejárt, több nyelvet beszélő művészről volt szó, aki hangszerével önálló koncerteket is adott. Több előadására is meghívott, megismerkedtem zenész barátaival és végül én is szerveztem nekik koncerteket, ami nagyon sikeresnek bizonyult. Több műfajt is kipróbáltunk, a jazzt, a klezmert… és minden tekintetben működött a cigányzenekari felállás: musicalek szólaltak meg, klasszikus darabok csendültek fel, mindez olyan minőségben, hogy megállta volna a helyét – akár a párizsi Olympia színpadán is. A hódmezővásárhelyi zsinagógában saját szerzeményeimet is előadták a művészek, és nagyon megható volt látni, ahogy egymásra borulva sír a közönség minden tagja: roma, magyar, zsidó, bárki, s együtt tapsolnak a mi közös muzsikánknak. Ekkor határoztam el, hogy ez a műfaj sokkal többet érdemel – valamiféle köszönetet, vagy megemlékezést, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni.

Különös időhatárok között vizsgálta kötetében a kávéházi cigányzenét: a kezdetektől 1941-ig. Nem szokványos az 1941-es végpont, Ön miért választotta ezt?

A kávéházi cigányzene töretlen fejlődése a II. világháborúig tartott. Az Osztrák-Magyar Monarchia, a dualizmus, a Magyar Királyság, vagyis a kiszámítható társadalmi rendszerek, az arisztokrácia segédkeze, illetve a magyar polgárosodás teljes kialakulása, mind kedvezett a műfaj felvirágzásának. Azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni… Szerintem a kávéházi cigányzene történetiségének a csúcsa ekkorra tehető, utána már a világégés rányomta a bélyegét a társadalmi viszonyokra, a humanista értékekre, és ebből nehéz volt felállni. A háború után következő időszakok pedig még tovább szabdalták a művészet és a társadalom struktúráját.

Mik azok a kényes, esetleg zavaros események, amelyek a második világháború során közvetlenül érintették a cigányzenét? Ennek is megírja majd a történetét?

Minden háború borzalmas, különösen akkor, amikor népirtással párosul. A Holokauszt, a zsidó és roma emberek üldözése megbocsáthatatlan bűncselekmény. Nyilván ez is érintette a cigányzenészeket, valamint a gazdasági összeomlás, a kávéházak bezárása, a pusztulás… Ki hogyan élte túl, ez magánügy, voltak visszaemlékezések ebben a témában számos helytörténet kutató által, akik összegyűjtötték ezeket a történeteket. Én magam is az orosházi Izraelita hitközség tagjainak túlélését örökítettem meg. Ha elém jön egy téma, szívesen dolgozom rajta, de az ilyen sebek begyógyulásához nagyon sok idő kell, óvatosan kell bánni velük.

Czinka Panna, Bihari János vagy Dankó Pista nevét sokan hallották. Van esetleg olyan fajsúlyos személyiség a cigányzenészek között, aki(k)re az Ön kötete hívja fel a figyelmet, aki(k)nek a munkásságát eddig méltatlanul árnyékban maradt?

Voltak nagy nevek még, akiket megemlíthetünk: Pintér Pál koncert-cimbalmos, szólista, aki bejárta a fél világot cimbalmával, és roma emberekből dalárdát alapított. Feleségével, Rigó Antóniával „cigány ozsonnákat” szervezett, amelyeken az etikettre és a társaságban való forgolódásra tanították a „zenésznéket”. Farkas Jancsi a reformkor kiváló cimbalmosa, aki Győrből származott, és akkora tehetséggel játszott, hogy az egykorú sajtó kikiáltotta őt „Európa legnagyobb cimbalmosának”. Vagy megemlíthetem még Rácz Rudi prímást és feleségét Rácz Rudinét, aki számos csárdást és zeneművet írt és játszott el személyesen férje bandájában. Úgy hívták, „a második Czinka Panna”.

Mit tudnak a cigányzenészek (akár szakmai, akár emberi szempontból), amit mások nem? Mit adtak hozzá a zenetörténethez?

A cigányzenészek kitűnő zenei hallással rendelkeznek, sokan átlag feletti, belső hallással, ami velük született adottság. Megjegyzik és hallják a szólamot, de hallják mellé már a kíséretet is. Emiatt is van hihetetlen alkalmazkodó képességük, spontaneitásuk, hogy bárhol, bármikor képesek folytatni a muzsikát. Legfontosabb, hogy hallás után tanulnak hihetetlen gyorsasággal, kotta nélkül.

A fiatal rajkók képesek voltak 15 perc alatt egy nyitányt megtanulni…

Mindehhez hozzáadhatjuk a szenvedélyt és a virtuozitást, ahogy a hangszerüket kezelik. A cigányzenészek nemcsak a zenetörténethez adtak hozzá (hiszen nagyon sokáig a szórakoztató zene egyedüli képviselői voltak), hanem a magyar polgárosodás fejlődésében is nagy szerepük volt.

Melyik a kedvenc anekdotája a cigányzenészekről?

Legkedvesebb anekdotám Bársony István: „Négyen a Pósák” címmel megírt kis története, ami egy szokatlan cinkotai kocsmázásról és mulatásról szól, Gárdonyi Géza, Feszty Árpád, Pósa Lajos és Lányi Géza cimbalmos közreműködésével. A másik kedvencem a „Cigányprímás képviselőjelölt”, 1910-ből. Eszerint muzsikával és magyar nótával mutattak be egy programbeszédet a muzsikusok, vagyis minden kérdésre nótával feleltek. Nem tudtak feltenni egyetlen kérdést sem, amire nótával vagy dallal nem lehetett volna válaszolni. A végén már mindenki járta a csárdást. Tökéletesen elsimultak az ellentétek a polgárok között, és még jól is érezték magukat. Talán ez lenne a legjobb politika ma is…

Mi az Ön kötetének legnagyobb újdonsága? Mivel tudta segíteni a cigányzene-kutatást?

A könyv a kávéházi cigányzene műfajának története. Tudományos hivatkozásokkal, az eddig tudomásunkra jutott történelmi dokumentumokkal alátámasztva meghatározza a műfaj kialakulását, zenetörténeti fejlődését, a polgárosodásban való szerepét, amellyel hozzájárult Magyarország pozitívabb nemzetközi megítéléséhez. Ez egy művelődéstörténeti tanulmány, amely rávilágít arra a tényre, hogy a „mi muzsikus cigányaink” mennyit tettek kulturális fejlődésünkért, önbecsülésünkért, a magyar zenetörténetért – és ők is mint magyar polgárok immár ötszáz éve az életünk részei. A könyv a szeretet, az elfogadás és a tisztelet írása. Hinni kell a jóban, a művészet erejében, egymás megbecsülésében.

Manapság eltűnni látszik a cigányzene a kávéházi asztalok mellől, és inkább a színpadi esteken, illetve tévés-rádiós műsorokban lehet találkozni vele. Mit gondol, mi lesz a jövője a cigányzenének? Meg lehet újítani valahogy a műfajt?

Egyre több projekt foglalkozik cigányzenés vendéglátóhelyek támogatásával. Vannak éttermek, amelyek külön mulatós programokat rendeznek, és egyre több vendéglőben csendül fel újra a muzsika. Egyáltalán nincs eltűnőben ez a műfaj, bár 100 évvel ezelőtt is már temették. Hála Istennek, nem lett igazuk! A cigányzene igazi sikertörténet. Öt éve publikálok róla, és a legnagyobb sikereket ezzel a témával arattam. Közművelődési szakemberként annyit mondhatok, hogy a cigányzene bárhova beilleszthető, más művészi tevékenységekkel megtámogatható, de ezeket alkalmazni kell. Írtam egy musicalt és egy vígjátékot is, melyeknek a hőse cigányzenész. Ha mások is teret engednek ennek a témának, bekerül a köztudatba, újra felfedezik a nézők, megindul az alkotó tevékenység. De ehhez csapatmunka, összefogás, szponzoráció kell.

A kötet végén több száz jegyzetben sorolja a forrásait. Mennyi időt vett igénybe a forrásgyűjtés és az adatok feldolgozása? És mennyi ideig tartott a teljes kötet összeállítása, megírása?

Egy évig kutattam és felgyűjtöttem az irodalmat. További fél évig érleltem és pótoltam a hiányokat, majd fél év alatt összeállítottam a könyvet.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munka során? Volt olyan forrás esetleg, amit nem vagy csak nehezen tudott megszerezni? Volt olyan korszak a feldolgozott időszakban, amiről nehezebben talált csak információkat?

A kötet a teljesség igénye nélkül készült. A kávéházi cigányzene műfaji alapjait kívánta meghatározni. Öröm volt vele minden munka, egyáltalán nem tűnt nehéznek. Lelkesedés, akaraterő, elszántság – erre volt szükség. Bizonyos magánkiadású könyveket és helytörténet-kutatók dokumentációit nehezebb volt megtalálni, de végül az is sikerült. Amennyi anyagot felkutattam, abból építkeztem. Kihívást a középkori feljegyzések hiányosságai jelentettek.

Tervezi-e a cigányzene későbbi korszakainak is a feldolgozását? Ha igen, hol tart a munkában?

Még nem tervezem. Elég bonyolult, szabdalt és összetett a háború utáni időszak kulturális és társadalmi élete. Ennek a feldolgozásához egy csapat kell. Először is örülnék, ha a kötetemnek sikere lenne, ha a darabjaimat bemutatnák, azután majd meglátjuk… Vannak ötleteim és elképzeléseim. Ezt a témát rengeteg szemszögből lehet körüljárni. A lényeg, hogy minden alkotásomnak a középpontjában ott fog állni a kávéházi cigányzene.