„A könyv végénél járva elkezdtem megkérdőjelezni az egészet”

„A nagy futballedzők személyisége nem feltétlen a nagy diadalok, hanem a vereségek és a kudarcok után mutatkozik meg igazán” – magyarázza Kaszás Levente, miért írt könyvet a portugál edzőzseniről, José Mourinho – A Real Madrid kispadjától a török bajnokságig címmel. Az Ad Librum Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője arról is mesélt, milyen személyiségjegyek és hibák vezettek a tréner pályájának hanyatlásához, milyen örökséget hagy Mourinho maga után a futballtörténelemben, és hogy mit kérne a portugál szakembertől, ha egyszer személyesen találkoznának.

Különös, hogy egy világhírű edző pályafutásának nem a felívelését, fénykorát, hanem a hanyatlását vizsgálják, ön mégis ezt teszi a könyvében. Miért jutott erre az elhatározásra? Mi az, ami miatt tanulságosabb lehet José Mourinho elmúlt évtizede, mint a legnagyobb sikereinek időszaka?

Az elmúlt két évtizedben számos olyan, magyar nyelven is elérhető könyv jelent meg, melyek Mourinho legsikeresebb időszakait vizsgálták, gondolok itt elsősorban Patrick Barclay, Robert Beasley és Jonathan Wilson alkotásaira. Úgy gondoltam, hogy hiánypótló lehet egy olyan könyv a portugálról, amely a vezetőedző karrierjének második felére fókuszál. Mourinho beszólogatós, provokatív és sokszor kissé nagyképű stílusa a legnagyobb sikerei idejében sokak számára – magamat is beleértve – akár még szimpatikus is lehetett. Az utóbbi években viszont többen is gondolhatják úgy, hogy egy megkeseredett, saját múltjából élő ember panaszkodik csak folyamatosan, miközben az igazán nagy trófeákért már nem tudnak versenybe szállni csapatai. Márpedig a nagy futballedzők személyisége nem feltétlen a nagy diadalok, hanem a vereségek és a kudarcok után mutatkozik meg igazán.

És milyen megfontolások alapján jutotta arra a döntésre, hogy ebből a témából érdemes könyvet írni? Kik azok, akiknek szól a kötet?

Mourinho nagyon sok felejthetetlen pillanatot okozott minden futballszurkolónak és rajongónak – akár pozitív, akár negatív értelemben. Korábban úgy írták le őt, mint a focivilág George Clooney-ját, ezzel is sugallva, hogy saját szakmájában mekkora sztárnak is számít a portugál. Úgy gondolom, hogy minden, a nemzetközi labdarúgást kedvelő és követő számára jó olvasmány lehet a könyv. Azoknak is, akik szeretik Mourinhót és azoknak is, akik elsősorban a bukásáért szorítanak. Különösen érdekes lehet a Chelsea, a Manchester United, a Tottenham Hotspur és a Roma szurkolóinak, hiszen az ő kedvenc csapataiknál eltöltött időszakai vannak részletesen kielemezve a kötetben.

A konfrontatív stílusán túl mik azok a tényezők, amik miatt Mourinho pályafutása elindult a lejtőn? Mit tart ezek közül a legfontosabbnak? Milyen belső (személyiségi, taktikai) és külső (klubvezetői kapcsolatok, futballtrendek) tényezők járulhattak hozzá a hanyatlásához?

A kérdésben tulajdonképp benne van minden olyan tényező, amelyek valóban hozzájárulhattak a portugál karrierjének megrekedésében. Mourinho a kétezres években azzal, hogy Rui Fariával karöltve hatalmas hangsúlyt fektetett arra, hogy az edzéseken szinte minden gyakorlatot labdával végezzenek a játékosok és minden adódó játékhelyzetre külön-külön felkészüljenek, hatalmas előnyre tett szert kollégáival szemben. Törődése a játékosaival szintén újdonságnak számított azokban az időkben – mindenkit a maga módján tudott a saját oldalára állítani. Volt, akivel barátkozott és volt olyan is, akit megbüntetett, vagy szigorúbban bánt vele. Az ellenfelek játékát mindig tökéletesen kielemezte, Ibrahimovic elmondása szerint még azt is tudta, hogy az ellenfél középhátvédjének milyen színű a cipőfűzője. Ezek mellett pedig a sajtóban is folyamatosan szította a tüzet, sokszor heves vitákat kiváltva hangzatos megszólalásaival.

Temperamentumos személyisége azonban hosszú távon mindig a vesztét okozta.

Az első, chelsea-s időszakában nem tudta megbocsátani a tulajdonosnak, Roman Abramovicsnak, hogy előbb a megkérdezése nélkül hozta a csapatba Andrij Sevcsenkót, majd sportigazgatót nevezett ki a feje fölé. A Real Madridnál a politikai csatározások és a sajtó beszivárgása az öltözőben verte ki nála a biztosítékot. Ezek mellett pedig a kétezres évek végén új, vagy a múltból felélesztett és megújított gondolatok is megjelentek a labdarúgásban. Mourinho ezekkel az irányzatokkal már nem igazán tudta tartani a lépést és aktuális csapatai továbbra is olyan futballt játszanak, amellyel korábban még valóban eredményes tudott lenni, de azóta már elavulttá és sebezhetővé vált.

Van még esély arra, hogy újra az elit edzők közé emelkedjen, és ha igen, minek kellene megtörténnie, illetve hogyan kellene megváltoznia?

A klubfutballban már aligha, igaz, a Török Kupa megnyerése a Fenerbahcéval, vagy a bajnoki cím megszerzése a következő szezonban helyreállíthat valamit megkopott renoméjából. Mourinho azonban soha nem tagadta, hogy egyszer majd szeretné irányítani a portugál válogatottat is. Mivel ő sem lesz fiatalabb az évek múlásával, a mindennapos munka egy klubcsapatnál valószínűleg őt is egyre jobban kimeríti. A válogatott vezetésével azonban jóval szellősebb munkarendje lehetne, a nemzeti csapatoknál pedig még továbbra is működőképes lehet az a fajta futball, melyet ő szeret játszatni saját együtteseivel.

Hogyan fog megmaradni a lassan nyugdíjaskorú Mourinho öröksége a futballtörténelemben? Mi az a legjellemzőbb újítás, taktika, amivel meghatározó volt a fénykorában?

Ugyan az utóbbi években látott Mourinho már jóval kevésbé szimpatikus a futballt kedvelőknek, de a visszavonulása után szerintem sok, vele kapcsolatos rossz emlék meg fog szépülni. A taktikai periodizáció előtérbe helyezését nem lehet elvenni tőle, mint ahogyan azt sem, hogy egy – a nemzetközi nagycsapatokéhoz mérten – középszerűnek tűnő Portóval nyerte meg előbb az akkori UEFA-Kupát, egy évvel később pedig a Bajnokok Ligáját. A modernkori Chelsea első, igazán jelentős trófeáit is ő nyerte meg a csapatnak, 2010-ben pedig az Interrel tudott triplázni. Az eredményei mellett pedig a legikonikusabb sajtótájékoztatói is valószínűleg örökre fennmaradnak.

Ha lenne lehetősége interjút készíteni Mourinhóval, mi lenne az első kérdése hozzá?

José, itt egy példány a rólad kiadott könyvemből. Aláírnád? Nagy rajongód vagyok.

Mióta érdekli ilyen mélységekben a profi futball? Mások pályafutását is ilyen figyelemmel kíséri, vagy Mourinho valami miatt fontosabb az ön számára?

A 2006-os világbajnokságon szerettem meg a futballt, azt követően pedig elsősorban a hétről-hétre varázslatos dolgokat produkáló Ibrahimovic miatt lettem Inter-szurkoló. Mourinhóval a kedvenc csapatom mindent megnyert, amit csak lehetett, és én azóta is szurkolok neki minden egyes állomáshelyén – akár kedvelem az általa irányított együttest, akár nem. Mivel pedagógusként dolgozom, elsősorban az edzők – különösen az olasz szakemberek – pályáját szoktam vizsgálni és igyekszem tanulni is tőlük, akár motivációs, akár kommunikációs téren. De összességében senkit nem követek olyan lelkesen, mint Mourinhót.

Rengeteg forrást felhasznált a könyv megírásához. Mennyi időbe telt a kutatás és az írás folyamata? Mi okozta menet közben a legnagyobb nehézséget?

Az évek során számos, focis-témájú könyvet elolvastam, hogy bővíteni tudjam az ismereteimet és még jobban a dolgok mélyére tudjak ásni. Mourinho sajtótájékoztatóit és balhéit mindig figyelemmel kísértem, angliai munkássága során a „The Athletic”-re is előfizettem, hogy naprakész lehessek a vele kapcsolatot hírekben. Emellett pedig a munkába való utazásaim során gyakran hallgattam különböző focis podcasteket is. Az úgynevezett kutatómunka tehát folyamatosan zajlott az évek során, a könyv írásakor – ami nagyjából egy évet vett igénybe – csak előkerestem a forrásokat és felfrissítettem az ismereteimet. A legnagyobb nehézséget az okozta, mikor a könyv végénél járva elkezdtem megkérdőjelezni az egészet. Belegondoltam, hogy mi lesz, ha senki nem lesz kíváncsi egy mégis csak tanárként dolgozó ember történeteire Mourinho-ról. Szerencsére a feleségem és a barátaim végig támogattak, én pedig úgy voltam vele, hogy aki próbálkozni sem mer, az nem is nyerhet. Rávettem magam a munka befejezésére és egyelőre abszolút nem bántam meg.

Mikor jutott ideje szokásos elfoglaltságai közben az írásra? És mennyi időt tölt egyébként a hétköznapokban focival?

Mikor nagyon belelendültem, volt, hogy munka előtt és munka után is tudtam foglalkozni az írással, de olyan, lassabb időszakok is voltak, mikor hetekig nem írtam le egy szót sem. Elsősorban az Inter-meccseit szoktam követni; mivel jelenleg egy több fronton is szereplő csapatról van szó, így a hétvégi bajnokik mellett a hétközi Bajnokok Ligája meccseket is meg szoktam nézni. Olvasni általában hétvégente szoktam, de egyáltalán nem csak futball témájú könyveket. Nyaranta pedig időnként a barátaimmal szoktunk focizgatni, de abban sajnos nincs túl nagy köszönet.

Tervezi további sport/foci témájú könyv írását is? Ha igen, milyen témát dolgozna fel?

Mint korábban már említettem, az edzők pályafutását szoktam elsősorban figyelemmel kísérni. Carlo Ancelottiról ugyan szintén jelentek meg könyvek magyarul, de olyan talán még nincs, ami az egész pályafutását lefedte volna. Ez a gondolat kifejezetten foglalkoztat manapság, különösen, hogy a talján trénernek talán nincs már hátra olyan hosszú ideje a Real Madrid kispadján. Mellette pedig még nála ugyan kisebb ázsiójú, de a labdarúgásban így is fontos szerepet betöltő szakemberek munkássága is foglalkoztat, mint a Juventusszal, a Chelsea-vel és az Interrel is bajnoki címet szerző Antonio Conte, a Manchester City első fontos trófeáit megnyerő és az olasz válogatottat Európa bajnoki címig juttató Roberto Mancini, vagy a sok-sok bajnoki ezüstérem után a Napolival végre Scudettót ünneplő Luciano Spalletti.