„A valóság sokszor nyers, kegyetlen és érzéketlen”

„Nem egyszer sírva fakadtam, sőt, volt, mikor rendesen ki is borultam, amikor egy-egy fejezetet írtam” – meséli Ódorné Gaál Marianna, aki a babavárásának kálváriáját mesélte el könyvében, a Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért? című kötetben. Az Ad Librum kiadónál most megjelent könyv szerzője az interjúban őszintén beszél arról, hogyan szánta rá magát a nehéz történet elmesélésére, miért írta egyes szám második személyben az eseményeket, hogyan tudta pozitív szemlélettel megtölteni a keserű tapasztalatokat és miben segítette az anyósa az írás során.

Szokatlan, hogy egy szerző nem a teljes nevével, hanem csak monogrammal és keresztnévvel szerepel a borítón. Miért választotta ezt a megoldást?

Ennek a döntésnek több, egymástól elválaszthatatlan oka is van. A legprózaibb ok az, hogy a teljes nevem hosszú, mint a vonatfütty. Viszont álnév vagy művésznév szóba sem kerülhetett, hiszen az olyan, mintha maszkot húznék. Egy őszinte hangvitelű könyvet pedig elrejtett arccal írni számomra több, mint ellentmondásos. A teljes nevem pedig azért nem írtam ki a borítóra, mert nem az a lényeg, hogy kinek a felesége, vagy kinek a lánya vagyok, hanem az, hogy Marianna vagyok, és Mariannaként írok. A mondandóm szempontjából ezek lényegtelen információk. Mindamellett, hogy a nevem büszkén viselem. De ezt a könyvet Mariannaként írom. Közvetlenül. Emberként. Nőként.

Mint írja, a férje javasolta, hogy terápiás céllal írja ki magából a történteket. Könnyen ráállt a tanácsra? Mennyi idő telt el a saját keserves tapasztalatai után, hogy papírra tudta vetni az élményeit?

Az nem volt nehéz, hogy elfogadjam a férjem tanácsát. Tanulmányaim alapján én is tisztában vagyok a „kiírás” felszabadító érzésével. De az elfogadás és a cselekvésre való önelszánás, az elég kemény és hosszan tartó, majd egy éves folyamat volt. Nem vagyok naplóíró típus. Nem tudok haszon és cél nélküli dolgokat véghezvinni. Hiszen engem

az soha nem érdekelt, még nosztalgikus állapotban sem, hogy mikor mit ettem, mikor, kivel találkoztam, stb.

Ezek csak tartalmatlan, taxatív felsorolások. Úgy álltam hozzá az öngyógyításomhoz, hogy az másoknak is hasznos lehessen. Mikor ez a felismerés megszületett, gyakorlatilag megteremtődött a könyv is. Már csak írnom kellett.

Hogy érzi, bevált a könyvírás mint terápia? Miben változott az élete ezáltal?

A könyvírás mint terápia szerintem nem egyértelműen sikeres vagy sikertelen eleme a terápiának. Szögezzük le, a problémákat leírni, azokkal szembesülni – ezek hasznos és fontos dolgok. A könyv az kicsit más. Sokszor át kell gondolni mindent, amit az ember leír. Korrigálni, javítani, finomítani. Ez bizony néha széttépi az ember lelkét. Megélni sem egyszerű ezeket az eseményeket, de ezt úgy tálalni, hogy más is magáévá tudja tenni, no, az már nehéz feladat. Nem egyszer sírva fakadtam, sőt, volt, mikor rendesen ki is borultam, amikor egy-egy fejezetet írtam. És, mint említettem, ezt többször is meg kellett tennem, mire a könyv kiadásra került. De nem bántam meg! Köszönöm, jól vagyok!

Miben más az Ön könyve, mint a témában írt hasonló kötetek?

Én nem tömjénezni vagy sajnáltatni szeretném magam. Én nem akarok ígérni, pláne olyasmit nem, amit nem lehet. A tényeket szerettem volna megmutatni. A valóságot. Hogy másokat ne érjen olyan csalódás, mint engem, amikor a témával foglalkozó könyvekben kerestem támaszt.

„Ez a könyv nem a veszteseknek szól! És nem az önző alakoknak!” – írja az egyik nehéz pillanatban. Hogyan foglalná össze néhány mondatban a kötet fő üzenetét?

Pár sor helyett pár szó is elég: SOHA ne add fel!

A könyv első felében nagyon plasztikusan érzékelteti azokat a megpróbáltatásokat, amelyeken át kell, át lehet esni egy ilyen folyamat során. Nem tart attól, hogy ezzel a néha naturalisztikus részletezéssel akár el is riaszthat egyeseket a gyermekvállalástól?

Elriad az ember attól, ha rájön, hogy a marhahús természetes takarója a szőr és nem a nejlon zacskó? Ha valaki arra kíváncsi, mikor mi fog történni és legfőképpen hogyan, akkor nem habos-babos mesékre vágyik. A valóság sokszor nyers, kegyetlen és érzéketlen. De jobb, ha tudjuk, mivel nézünk szembe. Nem kenyerem az önámítás. És

akit ez a tényszerű, puritán valóság elriaszt a gyermekvállalástól, az szerintem nem is akart igazán szembenézni ezzel a küzdelmes, de csodálatos úttal.

Igen, minden nehézsége ellenére vallom, hogy ez az egész dolog csodálatos! Mert küzdesz és küzdötök! Te és a család, a barátok! Ez egy hihetetlenül erős köteléket építő helyzet! És így egyszerre többen néztek szembe azzal, hogy abban a bizonyos kalapban mindig benne van a siker mellett a sikertelenség is. És erre igen is, fel kell készülni. De, ha ezt nem egyedül teszed, az sokkal könnyebb…

Mint a bevezetőben jelzi, több ember tapasztalatát sűrítette a könyvébe. Hány sorstársával volt kapcsolatban az élményanyag gyűjtése során. Mennyit segítettek a többiek, hogy minél több oldalról tudja megírni a tapasztalatokat?

Rengeteg emberrel, sorstárssal beszélgettem. A rendelő várójában, különböző csoportokban, akár a munkahelyemen, vagy az utcán képes voltam beszélgetni, őszintén és nyíltan a problémáról, ami összeköt minket. A sorsközösség és az őszinte érdeklődés megnyitja az embereket. Segítenek, míg segítségre várnak. Ezt a rejtett dinamizmust meg kell osztani. Nem?

A könyv végi pozitív életszemléletet másnál is tapasztalta, vagy az már teljesen saját élmény?

Ez saját élmény. És egy segítő, egy mankó, egy vágy. Hiszem, hogy példát mutatva erőt adok azoknak, akik képesek elfogadni azt. Hitvallásom ugyanis, hogy: „Ki szívét osztja szét, az élet csak övé.”

Igen pontos lélektani megfigyeléseket tesz a kálvária során átéltekről, és pszichológiai tanácsokat, megküzdési technikákat is ismertet a nehézségek elviseléséhez. Vett igénybe szakmai segítséget, esetleg nézett utána szakkönyvekben ezeknek?

Szerencsés helyzetben vagyok. A családomban majd mindenki tanult pszichológiát és pszichiátriát. Én is. Illetve több szakértőnek számító baráttal is rendelkezem. Emellett természetesen utánaolvastam, kutattam a témának. Tán önzően hangzik, de elsősorban magamat akartam megmenteni. Sikerült. Akkor viszont, ha működik a dolog, másoknál miért ne működhetne?

Egyes szám második személyben meséli el a nehezített babavárással kapcsolatos kálváriáját. Honnan jött az ötlet, hogy ebben a személyes, az olvasót száz százalékosan bevonó, ugyanakkor a szerző számára kissé személytelen formában írja meg a történetét?

Olyan könyvet szerettem volna írni, ami szó szerint megszólítja az olvasót. Egy olyan élményt szerettem volna adni, ahol a könyv túloldalán lévő partnernek érezheti magát. Akár egy kellemes beszélgetés közben. Még ha a téma kellemetlen is. Itt nem én vagyok a lényeg, ezért maradok úgynevezett spirál állapotban (egyszerre nyitottnak és zártnak lenni). Ez a könyv az olvasóról szól. És az olvasónak.

Mikor szakított időt hétköznapi munkája, tevékenységei mellett az írásra? Milyen munkarendben dolgozott? És mennyi ideig tartott a munka az ötlet megszületésétől a kézirat lezárásáig?

Klasszikusan egy műszakos, teljes munkaidőrendben dolgoztam és dolgozom. Az írás nem úgy működik, legalábbis nálam nem, hogy ha délután 5-kor hazaérek, akkor minden nap fél 8-ig pötyögök a gépemen. Egy volt tanárom szokta mondani, hogy a nap 24 órából áll, plusz az éjszakából. Ez tökéletesen így van.

Amikor van mondandóm, ihletem, gondolatom, akkor leírom. Akár hajnalban is.

Maga a tevékeny írás a nulláról a kézbe vehető könyvig másfél évet ölelt fel.

Csinálna valamit másképp e téren, ha újrakezdené?

Semmit nem csinálnék másként! Vagyis, csinálnék, de nem hiszem, hogy menne. Azt hiszem, a családommal többet törődnék és jobban odafigyelnék rájuk. De valljuk be, ez annyira nehéz helyzet, hogy szinte lehetetlen lenne ennek a megvalósítása. Sajnos, az ember esendő és gyarló. Én sem vagyok kivétel. Jobban befelé fordultam, mint azt gondoltam. Bezárkóztam. Bizonyos szempontból tán önző is lettem. A családom hihetetlen szeretettel, türelemmel és gondoskodással vett körül. Ezt valahogy vissza szeretném adni nekik. És szívből remélem, hogy aki a könyvem olvassa, ő is rátalál a kincsre a babavárás nehézségei között, minek neve: család!

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a könyvírás során? Hogyan lendült át rajta (rajtuk)?

A legnehezebb az volt, hogy a megélt, átélt és túlélt eseményeket nem hagyhattam lenyugodni, enyhülni. Azon melegében és frissében kellett a hitelesség kedvéért megírnom mindent, ahogy és amikor történt. Az utólagos munkálatok során pedig a már hegedő sebeket tépegettem fel újra és újra. A nehézségeken való túljutás pedig igen összetett feladat volt. Egyrészt, mert hajtott a kötelességtudat, hogy nem az a lényeg, hogy nekem fáj-e a dolog, hanem az a lényeg, hogy a célom elérjem és a fájdalomból segítő kéz születhessen. Másrészt:

a család támogatása és ereje nélkül összeroppantam volna.

Nem beszélve arról, hogy nekik is tartozom annyival, hogy ha elesek, talpra álljak. Szóval, túlléptem a nehézségeken: értük, értetek és magamért.

Megmutatta-e valakinek a kéziratot, és ha igen, változtatott-e valamit mások tanácsa alapján?

Természetesen megmutattam a kéziratot. Nem egy embernek. Első körben a család és a barátok voltak a tesztalanyok. Utána ismeretlenek. A legnagyobb kritikusom, mint minden igazi házasságban a férjem és az anyósom volt. Szerencsére, ők roppant intelligens és jó humorú emberek. A férjem a nyers és szókimondó oldalam erősítette, édesanyja pedig nőies lágyságot és szeretetet, jövőbe vetett hitet szőtt a sorok közé.

Hogyan talált kiadót a kötetének, és milyen tapasztalatot tudna megosztani a kiadókereséssel kapcsolatban a hasonló műfajú könyvek szerzőivel?

Egy kolléganőmnek meséltem a könyvkiadási ambícióimról. Ő ajánlotta az Ad Librumot. Aztán kicsit vadászgattam a könyvemből már ismert elv alapján: „gugli a barátod”. Összehasonlítottam az ajánlatait a különböző kiadóknak… és ez tűnt a legkorrektebb vállalásnak. Zárójelben megjegyzem, nem bántam meg a döntésem! És nem titok, hogy a további könyveimet is az Ad Librum segítségével fogom megjelentetni!

Ezek szerint kedvet kapott az íráshoz? El szabad árulni valamit arról, hogy milyen témájú, műfajú könyve(ke)t tervez a továbbiakban?

Egyértelműen igen! Tele vagyok ötlettel és elszántsággal. Öt különböző témájú és stílusú könyv van tervbe véve, illetve, már készülnek is. Nem babonából nem szeretnék még erről többet elmondani, pusztán azért zavarba ejtő a „milyen műfajú” kérdés, mert elképzelhető, hogy elkezdek valamit, s a végén valami más sül ki belőle. Ösztönösen írok, nem tanultan. Így nagyképű lenne erre a kérdésre okosnak tűnő választ adnom. Majd ezt megteszik helyettem mások, szakavatott emberek. Természetesen miután elkészültem egy-egy könyvvel. A következő műről csak annyit szeretnék mondani, hogy regény lesz, bűnügyi szállal átszőtt szerelmi történet. A tőlem megszokott módon és stílusban. A már elkészült oldalak jó fogadtatásban részesültek, így remélem, a nagyközönségnek is tetszeni fog. Egy biztos: bármikor és bármiről is fogok írni, bizonyos alapértékeknek megfelelően teszem azt. Ezek az értékek: hitelesség, pozitív ugyanakkor realisztikus történetvezetés, információ átadás és tisztelet az olvasó iránt. Hiszen én vagyok az olvasóért, nem ő értem!