A zsákutcába vezető korszak nagy éve, 1921

Veszprémy László Bernát: 1921

Egy igazán termékeny szerző lepte meg újra a szakmát. A címadással, a témaválasztással és a feldolgozással is tőle megszokott kiadványt tett le elénk. Veszprémy László Bernát elvileg a címadó esztendő legfontosabb eseményeit akarta összefoglalni: „Ez a könyv azért született, mert bár az 1921-es esztendő a Horthy-korszak legmeghatározóbb évei közé tartozik, összefoglaló jelleggel még nem született munka a legfontosabb eseményiről. Pedig ezek az események az egész rendszer későbbi sorsát meghatározták. Sőt, megkockáztatható, hogy 1944 mellett ez az év volt a Horthy-rendszer igazán sorsdöntő éve.” A vállalkozás igazán példamutató, és hiánypótló munkáról van szó. Sokan, de talán, legtöbbször Romsics Ignác hívta fel a figyelmet az 1921/1922-es évek sorsdöntő jelentőségére. Így Veszprémy ezen az úton haladva tárja elénk az általa fontosnak ítélt események mentén a korszak nagy évét.

Az érdekesen komponált borítóképen a narancssárga hajú kormányzó körül brit tengerészek (Royal Navy) állnak háttal. Nem tudni, mit akar ez kifejezni. Nyugodtan lehetett volna használni magyar tengerészek vagy folyamőrök képeit is. A reneszánszát élő magyar katonai hagyományőrzés és a digitálisan színezett régi fotók korában ez a montázs zavaróan hat. Mindenesetre a „keményfedeles képzavar” után a könyvajánló mondatainak nyomába eredhetünk: „A könyv társadalomtörténeti, politikatörténeti és emlékezettörténeti szempontok figyelembevételével alapos és érdekfeszítő összefoglalóját adja a korai Horthy-rendszernek, miközben fontos kérdéseket vet föl Horthy kormányzói tehetségével vagy épp Teleki Pál és Bethlen István politikájával kapcsolatban is.”

Már a Bevezetés bizakodásra ad okot. A luxus berendezéséről és ínyenc konyhájáról ismert Turán „kormányzói” vonaton robogunk be abba a korszakba, ahonnan az időszak végén kevésbé kényelmes vagonokban százezreket vittek katonaként, munkaszolgálatosként, polgári személyként frontszolgálatra, vagy munka- és haláltáborokba vagy málenkij robotra. Kitűnő összekötés ez az 1944-es év közigazgatás történetét feldolgozó (Gyilkos irodák, 2019) szerzőtől. Jó ötlet volt, hogy ezt a példát vette át Veszprémy. Különböző „állomásokon”, nem erőltetett példákon vezet át észrevétlenül minket a könyv legfontosabb fejezetein a bevezető részben.

A hat tematizált fejezet (önmeghatározás, vallás, élet és közerkölcsök, társadalompolitika, revízió és királypuccs, konszolidáció, nacionalizmus és antiszemitizmus) többé-kevésbé lefedi az 1921-es esztendő eseményeit. „A régi Magyarországot akarjuk, de a régi Magyarország hibái nélkül – Az új rendszer önmeghatározása és viszonya a forradalmakhoz” című első tematizált, sorrendben a második fejezet alapos és jó bevezetés a korszakba és az adott esztendőbe. Fontos volt kiemelni, hogy mennyien kapták meg a köpenyegforgató címzést, mert 1918-ban még a forradalom mellé álltak, aztán pedig buzgó ellenforradalmárok lettek. Ám talán jobban ki kellett volna hangsúlyozni, hogy ezek forrásai elsősorban a Horthy-korszak üldözött vagy sértődött és/vagy marginalizált személyeinek írásai, visszaemlékezései (Batthyány gróf, Kun Béláné, Wolff stb.). Máshol értelmezési problémák akadtak. Például Zadravecz István ferencest „liberális kommunista” jelzővel ellátni erős írói túlzás. A megadott források szerint Zadravecz csupán azt állította, hogy a szerzetesek hamarabb éltek „communisban” (kommunában), mint ahogy azt a kommunisták megálmodták a világ népei számára. Illetve nem azt mondta, hogy ő „liberális”, hanem azt, hogy, mint tudjuk, a krisztusi, keresztényi szeretet törvény alapján is magunkhoz szigorúnak kell lennünk, míg mások felé „liberálisnak”, megengedőbbnek, megbocsájtóbbnak. Viszont kitűnő reflexió Veszprémytől a fejezetben a Tanácsköztársaság vezetőinek fiatal kora kapcsán kiemelni, hogy a Horthy-korszak „új” jobboldali, fajvédő nemzedéke is épphogy elhagyta a húszas éveit (Lendvai, Zsilinszky stb.).

A harmadik fejezet a már jól ismert események, a rendszer a nacionalista és antiszemita jellegének feldolgozása. A trianoni trauma hatására szélsőséges eszmék, történeti tévhitek, „vulgáturanizmus” fogságába esett a magyar közvélemény egy része. Veszprémy remekül összefoglalta ezeket. Kevéssé ismert, elfeledett antiszemita gondolatok is előkerülnek itt, mint Gárdonyi Géza író numerus clausust helyeslő szavai. Ám néhány zavaró mondat, hiba is megtalálható a fejezetben.

Sajnálatosak bizonyos jelzők, jelzős szerkezetek, amik általában nem jellemzők máshol a szövegre. Az egyébként „szlovák” Prohászka, a „zsidó liberális” Szabolcsi Lajos nem teszik egyenletessé a könyv objektivitását, hiszen akkor csak ebből a fejezetből hiányzik az egyébként: a „sziléziai német” Herczegh Ferenc, a „horvát” Zadravecz, a „polgári német” Tormay Cecilé, az „osztrák” Lendvai István stb. Kontraproduktív az efféle kéretlen családfakutatás vagy származástani ismertető.

Másfelől komoly problémának tűnik, hogy a radikálisok és a kormányzó, kormányzat közötti „végleges” szakítás egyébként többször is publikált 1921-es találkozója (egyesek szerint találkozói) kimaradtak a feldolgozásból. A „szegedi társaság”, vagy ahogy állítólag Horthy mondta, „félelmetes társaság” ebben az évben egyértelmű választ kapott a kormányzótól. Nincs más út, mint a bethleni, míg a „szegedi gondolat” csupán szép emlék maradhat. Egykori harcos társaival ekkor romlik meg teljesen (Prónay) vagy részben (Zadravecz) a kapcsolata. Ez akár a tematizált utolsó fejezet része is lehetett volna, hisz ekkor a kormányzó egyértelművé tette a legitizmushoz való viszonyát is, kizárta a Habsburgok visszatérését is.

A negyedik fejezet érdemi részei elsősorban a Bangha Béla, Zadravecz István, valamint Baltazár Dezső tevékenysége, és részben az általuk felkorbácsolt kedélyek tárgyalására épül. A katolikus, protestáns és izraelita egyházak egymásnak feszülése, küzdelme nem feltétlenül 1921 hozadéka, de még csak nem is a kezdőéve, ellenben mindenképpen kiemelhető eseménytörténeti részlet. Ám az már tényleg erőltetett, hogy a fejezet két külön témáját összeolvasztotta a szerző. A Horthy-korszak „vallásháborúja” szemben a nemi betegségekkel, a kokainfogyasztással, a homoszexualitással vagy a bordélyok állapotával kevéssé függ össze. A közerkölcsökről szóló hét oldalnyi szöveg nyugodtan átkerülhetett volna a következő fejezetbe, amely amúgy is a kor társadalompolitikáját, életmódját tárgyalja.

Nagy erénye az ötödik fejezetnek a gyakran marginalizált szociális gondoskodáshoz, bűnüldözéshez, életmódhoz köthető események, pillanatképek hol rövid, hol alapos áttekintése. A gyermekbűnözés elburjánzása, a hadirokkantak ügye, a leszerelő- és internálótáborok világa vagy a vagonlakók élete is elénk tárulhat ebből a részből. A valójában elmaradt földreform és a középosztály munkanélkülisége és kiút keresése kapcsán is fontos és megdöbbentő gondolatokat, adatokat tartalmaz ez a rész.

Viszont érthetetlen, hogy a numerus clausus miért csak említés szintjén jelent meg. A legújabb kutatási eredmények révén akár hosszabban is ki lehetett volna fejteni, hogy 1921-ben mit is eredményezett a törvény, hisz gyakorlatilag ekkor kezdődik meg a „használata” a felsőoktatásban. Talán itt érezhetjük leginkább a szelektálást a szakirodalomban, hisz a Veritas Intézet, Trianon és a magyar felsőoktatás című kötetsorozata bőségesen foglalkozik új kutatási eredményekkel ennek kapcsán. Kárpótlásként viszont kevésbé ismert tényekhez juthatunk az első világháborút követő burkolt zsidóellenes törvénykezéséről és annak gazdasági hatásairól. A trafikok, a kocsmák, a kávéházak és a mozik iparjogosítványainak felülvizsgálata részben már a zsidók gazdasági életből való kiszorítását célozta. Az amúgy is erősen korlátozott létszámú hadsereg zsidótlanítási intézkedéseiről is bővebben olvashatunk itt, mint máshol. Nagyon fontos, hogy a „zsidó” kereskedelemmel szemben, állami pénzen fenntartott, állandó feltőkésítésre szoruló „keresztény” szövetkezetek, a Hangya és a Futura működését is bemutatja a szerző.

A magyar revíziót mozgató eseményeket bemutató hatodik fejezet nagyon jó szerkezetű. Remekül koncentrál a szerző az általa megadott témára, főként a „pécsi” és a nyugati végeken lezajlott eseményekre. Jól összegzi utóbbi emlékezetpolitikai beágyazottságát is: „A nyugat-magyarországi felkelés napjainkra a jobboldal egyetemes múltképébe emelt epizóddá vált, amelyet a polgári oldaltól a nemzeti radikálisokig egyaránt felvállalnak.” Érdemes felhívni a figyelmet, hogy különösen kiemeli a gyakran elfeledett Bánffy Miklós külügyminiszter ügyes taktikai lépéseit az antant, a felkelők, a szerbek, az osztrákok és az örökké gáncsoskodó magyar politikai elit között. Szomorúan olvashatjuk az 1921-es népszavazás eredményei között az adatokat, miszerint jelenleg hozzánk tartozó helységek (Ágfalva, Harka, Sopronbánfalva) 80-90%-os arányban Ausztriához szerettek volna tartozni.

Veszprémy Sopron mellett a szerbek által megszállt területek „visszaszerzésének” mozzanatait is alaposan tárgyalja. Sajnálatosan ö is – mint a legtöbb szakirodalom – pontatlanul fogalmaz, amikor azt írja: „Pécs, Baja és a köztük lévő terület”. Ugyanis ennél nagyobb, összetettebb térségről van szó. Egyfelől dél-nyugat baranyai és dél-kelet somogyi területek is felszabadultak ekkor. Sőt, „csonka” Bács-Bodrog vármegyének (Felső-Bácska) csak néhány községe (Jánoshalmi járás) nem esett tartósan szerb megszállás alá. 1921. augusztusa minden itteni település számára kiemelkedően fontos évforduló volt innentől kezdve. Szent István ünnepe mellett 1921. augusztus 20. a „felszabadulás”, a visszatérés ünnepévé vált, sőt, identitásképző erővel is bírt.

Az utolsó tematizált fejezetnél viszont azt érezhetjük, hogy talán összevonható lehetett volna „Eligazodni magunkon” – Nacionalizmus, antiszemitizmus és vívódó nemzeti önkép című fejezettel. A Legitimizmus, királypuccsok és politikai konszolidáció című rész hasonló módon a közhangulatot és a közvéleményt is befolyásoló ideológiák fogságába került magyar politikai elit lépésein igyekezett eligazodni. IV. Károly király vagy Horthy Miklós kormányzó jellemének és képességeinek vizsgálata, illetve a királypuccsok az ismert források alapján sok meglepő tényt nem tartalmaznak. Ám megkérdőjelezhető mondatokat itt is olvasni. Veszprémy szerint a királypártiak, a puccsisták még csak nem írtak a későbbi visszaemlékezéseikben az őszi királypuccs lassúságáról. Idézzük a passzív „legitimista” Zadraveczet: „Átláttam rögtön a királyt-hozók nagy taktikai hibáján. Gyors, villámszerű rajtaütéssel már itt ülhetnének… De hát ők minden bakterháznál megállnak, fogadják a zászlók alatt felvonuló körmeneteket, csokrokat, meghallgatják a hosszú, hosszú dikciókat stb. így puccsot csinálni igazán nem lehet.” (Borsányi György (szerk.): Páter Zadravecz naplója, Bp., 1967: 215.) Bethlen Istvánt sem kíméli a szerző, de Teleki Pál minden szinten való alkalmatlansága egy teljes bekezdést kapott: „Teleki sportszerető, ám beteges, ráadásul sokat dohányzó férfi volt, és hajlamos volt olyan tevékenységeket végezni, amelyekre alkatilag nem volt képes. Maga szerint sem volt politikusnak való […] Depresszióra való hajlamára már korai források is utalnak […] Kevés dolog jellemezte jobban a politikust, mint hogy 1941-es öngyilkosságakor lemondási levelet is írt, ha esetleg nem járna sikerrel. Horthy emlékiratában úgy vélte, hogy Teleki tragédiája, hogy „túl későn született”. Mivel 1921 nem csupán a Horthy-korszak, hanem a Bethlen kormányzásának „kezdete” is, így a miniszterelnökségi érát is igyekszik értékelni ilyen és hasonló gondolatokkal a szerző: „A választási terror, a megvásárolt vagy kontrollált ellenzéki sajtó és szakszervezetek, a kereskedelmi érdekeltségek baráti köröknek való kijátszása nemhogy csökkent volna, hanem csak fokozódott Bethlen alatt.” A könyv befejező mondata pedig egyfajta vitára való felhívás, kiszólás is: „A könyv egyik legfontosabb konklúziója, hogy bár az ismertnél komolyabb különbségek voltak Teleki Pál és Bethlen István politikájában, az 1921-ben kezdődő Bethlen-éra is erősen érintett volt a fehérterrorban, az antiszemita társadalompolitikában, így ma is kudarcra vannak ítélve azok a kísérletek, amelyek az angolszász értékek alapján álló „tiszta jobboldali tradíciót” keresik a korszak magyar jobboldali gondolkodásában.”

Végezetül hiányérzetünk lehet több fontos 1921. évi esemény kapcsán, amit legalább említés szintjén rögzíteni kellett volna a könyvben. A rendvédelmi szervek és a hadsereg szervezése, újjászervezése (rendőrség, csendőrség, vámőrség, folyamőrség stb.) kapcsán felmerülő ügyek. Igen sajnálatos a felségsértés mellett megjelenő kormányzósértési perek kihagyása. Ezek nem csak a bűncselekmények és az eljárások számát növelték a rendészeti statisztikákban, hanem a Horthy-korszak megváltoztathatatlanságát igyekeztek fenntartani a „belső ellenséggel” szemben, de a kormánypárti politikusok hatékony eszközévé is váltak az ellenzékkel való vitákban. Úgy gondolom, hogy ki kellett volna emelni a trianoni békeszerződés júliusi ratifikálását. Ennek az évnek az elemzéséből egyértelműen hiányzik az 1921. évi XXXIII. törvénycikk említése. Például a szerbek augusztusi kivonulása is egyszerűbben magyarázható lett volna ennek tükrében. Érdekes külhoni kitekintés lehetett volna az angol ratifikációs vita felemlegetése. Persze az olasz, a francia, a lengyel és a csehszlovák parlamentek döntései vagy az Amerikai Egyesület Államokkal való „külön” békeszerződés, illetve a kommunisták magyar hadifoglyokra való kicserélését rögzítő szovjet-magyar rigai egyezmény is árnyalhatták volna 1921-ről az olvasók tudását.

Dicsérhető a szerző az egyes források felhasználása kapcsán. Nem ritkán a már kiadott naplók, visszaemlékezések (Bánffy, Zadravecz) mellett az eredeti kéziratokat és hagyatékokat is áttekintette. Példamutató aprólékosság a közismert szakirodalom forráskritikája kapcsán, hisz például Zadravecz hagyatékból eddig nem publikált levelezések kerültek elénk, például: Zsilinszkyvel, Bónis páterrel stb. Arról persze nem a szerző tehet, hogy a Magyar Modern Történelem sorozat végjegyzetbe rejti az olvasó és a kutató elől a hivatkozásokat.

Összességében egy jó koncepció mentén összeállított könyv kerül az érdeklődő olvasóközönség elé. A szerzőtől már megszokott módon könnyen olvasható, helyenként magával ragadó a szöveg. 1921 fókuszba kerülése, feldolgozása igen indokolt, és a felhasznált vagy elhanyagolt szakirodalomból is látható, hogy már régi adóssága volt ez a magyar történészeknek. Veszprémy ráadásul így a maga részéről egyelőre bekeretezte a Horthy korszakot, hiszen a Gyilkos irodák című kiadványával az időszak végét, míg a mostani könyvvel az elejét is megírta. Ezzel utat törve, inspirálva sokunkat, hogy utánanézzünk, pontosítsunk, esetleg elfeledett eseménytörténeti részeket tovább kutassunk a munkája nyomán.

Végső István

(Veszprémy László Bernát: 1921 – A Horthy-rendszer megszilárdulásának története, Jaffa Kiadó, 2021, 280. o.)