„Amilyen örömmel olvassák a könyvemet az emberek, én pont olyan örömmel írom”

„Hulla fáradtan, tíz-tizenkét óra fizikai munka után nem mindig van kedve az embernek írogatni” – meséli az írói hétköznapok nehézségeiről Tóth János Zoltán, akinek nemrég jelent meg Erre mit lépsz, Kishaver? című regénye a Könyv Guru kiadónál. A sodró lendületű, színes történetfűzér szerzője az interjúban is hasonlóan színesen és közvetlenül nyilatkozott meg, és az életének számos érdekes részlete mellett mesélt Matula bácsiról és Tutajosról, az akváriumok szépségéről, az emlékírás trükkjeiről, a valódi boldogságról és egy minden reggelre elsüllyedő ladik fontos szerepéről az alkotómunka során.

Van egy kis „tüskeváros” beütése új regényének, az Erre mit lépsz, Kishaver? című kötetnek: idősödő, természethez, állatokhoz közel élő Laci bácsi, és a nagykamasz Jancsi kalandjai. Légből kapott lenne ez a hasonlat, vagy érez valamit benne?

Megtisztelő az összehasonlítás, ezt már mások is említették – mármint, hogy elég tűrhetően tudom megfogalmazni a természettel kapcsolatos gondolataimat –, de Fekete István és a Tüskevár mellett nagyon sokan említették már Rejtő Jenő, Rideg Sándor (Indul a bakterház) vagy Gerald Durrell és James Harriot nevét is a könyvemmel kapcsolatban. Nagyon örülök neki, mert ezek mind pozitív visszajelzések. Bátorításnak szánják az olvasók, és szó sincs arról, hogy utánérzésnek tartanák a könyvemet. Ami pedig Matula bácsit és Tutajost illeti: ha Magyarországon bárki írni fog még valamikor egy regényt egy öregemberről, meg egy gyerekről – akik néha még horgásznak is –, akkor nagy valószínűséggel mindenkinek Fekete István és a Tüskevár fog eszébe jutni.

Mi volt a célja ezzel a könyvvel?

Hogy örömöt szerezzek vele. Hogy az olvasása közben önfeledten mosolyogjanak az emberek, a végén pedig azt mondják: „Nahát, ez nagyon jó volt! De kár, hogy vége van!” Az az igazság, hogy még nem gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt a „célt” frappánsabban megfogalmazni, de így, ahogy elmondtam, talán mindenki számára érthető. Az volt a cél, hogy az olvasók boldogok legyenek.

Mi a valódi boldogság Ön szerint?

Egészen más, mint amiről a hollywoodi filmek próbálnak meggyőzni minket. Nem kell a Wall Street farkasának lenni ahhoz, hogy valaki boldog legyen. Sőt! Az már egyenesen kizáró ok, ha valaki csak sikerben, pénzben, gazdagságban akarja mérni az életét. De, hogy pontosan mi a valódi boldogság – erre inkább az interjú végén válaszolnék.

Honnan jött az ötlet, hogy könyvet írjon?

Nem az ötlet jött, hanem Trux Béla, aki történelmiregény-író, én pedig egy akváriumot segítettem berendezni neki, ugyanis ehhez nagyon értek – de tudok még csavarogni a hegyekben, gombát szedni, horgászni, fényes nappal elaludni a csónakban, meg még egyebeket is. Szóval eltelhetett egy év is, mire nagy nehezen kiderült, hogy ő író, és hogy ő „követte el” a Templomoslovagot, meg az Akkón ostromát, aztán egészen odáig fajultak a dolgok, hogy én is elkezdtem írni. Elolvasta az első három fejezetet, és azt mondta: „Te, ez nagyon jó! Ne hagyd abba!” Béla azóta már egész más utakon jár – forgatókönyveket ír, és nagy ritkán beugrik hozzám megnézni a halaimat.

És az hogy jutott az eszébe, hogy egyből trilógiát írjon? Miért érezte úgy, hogy a történet nem fér el egyetlen kötetben?

Mert úgy akartam érezni, hogy ne férjen el! Ez ilyen egyszerű. A jó öreg Szabó család negyvennyolc évig ment a rádióban, jól is néznék ki, ha én meg itt egyetlen kötettel megkötném a saját kezemet… Elárulom, még az is lehet, hogy tízkötetes lesz. Vagy húsz. Na jó, csak viccelek, de amilyen örömmel olvassák a könyvemet az emberek, én pont olyan örömmel írom – szóval, eszem ágában sincs megfosztani magam az élménytől! Egyszer majd úgyis vége lesz – a háromkötetnyi terjedelem mindenesetre elég megnyugtatónak tűnik. Egyelőre…

A regény szereplői kitalált alakok, vagy létező személyek?

Ez egy izgalmas kérdés, és nehéz rá válaszolni, mert egyáltalán nem szeretném, ha bárki, aki magára ismer a könyvben, esetleg megharagudna rám, és azt mondaná, hogy ő soha olyat nem mondott, vagy nem tett, amiről én írtam. Ezért inkább fogalmazzunk úgy, hogy csupán a karakterüket vettem kölcsön az általam ismert és a könyvben megemlített „fazonoknak”, akik közül jó néhányat mind a mai napig a barátomnak mondhatok. Ami a lényeg: én is csak egy szimpla regényhős vagyok a könyvben – egy „fazon” a sok közül –, és amit mondok vagy teszek „Kishaverként”, az nem feltétlenül egyezik meg a szigorúan vett valósággal. Tehát valóságalapja a könyvnek határozottan van – a cseresznyelopás viszont csak fikció. Remélem, értve vagyok… Ez egy szórakoztató regény, nem pedig egy precízen dokumentált életrajzi mű. A neveket is gondosan megváltoztattam.

És Laci bácsi figurája?

Ami Laci bát illeti, ő az egyik főszereplője a könyvnek, és egyértelműen őrá kíváncsiak leginkább az emberek. Az „öreg” három valóságos személyből lett „összegyúrva”. Az ő karakterét kölcsönző hús-vér embereket viszont már nem nevezném „fazonoknak” – annál ugyanis jóval több tiszteletet érdemelnek, mint mondjuk Kishaver és a barátai. Legfőképp az apósomról, id. Frank Sándorról „mintáztam” az öreg akvaristát, de megemlíteném még Nagy Károly testvért is egy erdélyi kis faluból, Lónáról. Mindketten hívő keresztények voltak. Csak jelzem, hogy apósom soha életében nem horgászott, és nem tenyésztett díszhalakat – nagy valószínűséggel Nagy Károly testvér sem –, szóval, amit ezen a téren „elkövettem” velük szemben a regényben, az kizárólag az írói szabadság, és az én számlámra írható. A Bibliához való hűségük és szeretetük viszont – a folyton szaporodó vendégsereggel, a finom falatokkal és az állandóan megterített asztallal – teljesen stimmel! Annyit még elárulok, hogy amikor a saját könyvemet olvasgatom – ilyet is szoktam –, akkor kizárólag az apósom, vagy Nagy Károly testvér hangján „szólal meg” számomra az „öreg”.

Az akvarisztika hogy jön a képbe?

Nagyon egyszerűen: Karcsi barátom (nevezzük így) – aki a regényben is szerepel – simán bevezetett az akvarisztika rejtelmeibe. Az egész úgy kezdődött, hogy kapott az édesanyjától egy csodaszép vasvázas akváriumot, ami imitt-amott eresztett egy kicsit, de olyan gyönyörűséges volt a benne úszkáló szifókkal, guppikkal, paradicsomhalakkal, meg az egy szem tűzpiros sziámi harcoshallal, hogy egyszerűen lehetetlenség volt ellenállni neki! Szemánt is megfertőztük az akvarisztikával, meg még jó pár gyereket a környéken, úgyhogy az egész utca akváriumokat vásárolt akkoriban. Az „akvarista vonalról” még annyit, hogy egy Bódis Gyula nevezetű úriember, egy idős akvarista, aki a Vasgyár környékén lakott Miskolcon (és elvitt magával planktont szedni) végérvényesen megpecsételte a sorsomat. Az ő „akváriumos szobája” köszön most vissza a regényben, és valójában nála szívtam magamba az akvarista „tudományom” jó részét, ő készítette el a legelső planktonhálómat is. Ezzel el is árultam a harmadik személy nevét, akiből a regényben szereplő Laci bácsi össze lett gyúrva.

Egy ponton azt írja, a barátságról szól majd ez a könyv, de azért sok más téma is felmerül a kötetben. Hogyan tudná összefoglalni a regény tanulságát/üzenetét egy-két mondatban?

Hívő ember vagyok, van hat gyerekem [borítóképünkön a szerző a családja körében, középen], már a legkisebb fiam is olyan idős, hogy hamarosan befejezi a tanulmányait. A legfőbb üzenete a könyvnek az, hogy Isten boldog és bővelkedő élettel akar megajándékozni minket – de senkit nem fog boldoggá erőszakolni. Az a fajta élet, amit mi általában annak nevezünk – enni, inni, robotolni, idegeskedni, aztán kezdeni az egészet elölről – az egyszerűen nem az, aminek mondjuk. Ha megveszi valaki a könyvet, netán még el is olvassa, az jó eséllyel rájön majd erre magától is. Egyébként lehet boldognak lenni mindenféle diploma nélkül, egy külvárosi szoba-konyhában is. Ezt a helyzetet az „igazi” keresztények általában nagyon jól ismerik.

A szövegben azt írja, naplók és feljegyzések mellett a saját emlékei is segítették, hogy évtizedes „pihentetés” után összeálljon a kézirat. Tényleg így idézte fel és rakta egymás mellé a cselekmény elemeit?

Fájdalom, de soha nem voltak naplók és feljegyzések, és nem volt „pihentetés” sem. Kishaver nagyon tudja kavarni a dolgokat, és csak egy fikció a történetben, amikor azt írom, hogy voltak ilyenek. Remélem, ez nem von le semmit a regény értékéből. Csak emlékek voltak és vannak – azok viszont bőségesen! A „könyv szerkezete” pedig úgy született meg, hogy nekiültem, aztán megírtam az egészet. Jobban mondva Nemere Istvánt kérdeztem párszor, hogy van-e valamilyen titok, amikor reggelenként nekiül a munkának. Azt válaszolta, hogy előző este eltervezi, hogy miről akar írni, aztán másnap megírja. Hát, valahogy így csináltam én is. Ha már itt tartunk, ezúton is szeretném megköszönni neki, hogy soha nem éreztette velem, hogy ő a hétszáz kötetes „nagy” Nemere, hanem szeretettel véleményezte azt a néhány fejezetet, amit kezdetben átküldtem neki.

Kellett-e valamilyen kutatást végezni az írás előtt (például a halakkal vagy egyéb állatokkal kapcsolatban)?

Na, szép is lenne! Arra aztán végképp nem lett volna időm! Gyermekkoromtól kezdve járom az erdőt, horgászok, akváriumokat takarítok, halakat gondozok, van egy Trópusi Akvárium névre keresztelt díszállat-kereskedésem, a tanult szakmám szerint pedig erdész vagyok. Amiről a könyvben „dumálok” – például az állatokról –, az jórészt a „szakmámba vág”, a Biblia pedig bő harminc éve az életem része. Egyébként most, hogy kérdezi: egyszer utánanéztem például annak, hogy ki volt Mitrofan Mihajlovics Davidov, aki atombombák felrobbantásával akarta megváltoztatni az Ob és a Jenyiszej folyásirányát. Lenyűgöző „talentum” volt a fazon! A Google egyébként a barátom, de a könyv írása közben nem vesződtem vele sokat.

Beszáll-e a kötet reklámkampányába (például a közösségi médiában) vagy teljesen a kiadóra hagyja? Ha igen, milyen körben terjesztené, kiknek ajánlaná leginkább a kötetét?

A reklámkampányokhoz nem értek, de természetesen mindenben segítem majd a kiadót – ha kéri. Létrehoztam a saját írói Facebook-oldalamat – az is igaz, hogy még nem ismeri senki, csak cirka húsz ember az ismerőseim közül, mert annyival engedte a Facebook elindítani. Nem akartam túlságosan nyomulni ezzel az „írósdival”. Talán majd most! Úgy vagyok vele, hogy aki elolvassa a könyvemet, és kíváncsi rám, az úgyis megtalál.

Hogyan osztotta be az alkotóidejét? Mikor volt ideje írni a hétköznapi elfoglaltságai mellett (melyik napszakban tudott legjobban haladni)? Mennyi idő alatt készült el a teljes szöveggel?

Az az igazság, hogy semmi rendszer nem volt a dologban. Az egyik sokak által kedvelt rész – amikor Villon (a „vörös hajú gyerek”) horgászik egy háromszáz literes akváriumban, és az ultrától habzó felmosó vödörben „tárolja” a kipecázott halakat – a Tisza-tó kellős közepén íródott egy nagyon szerény képességekkel megáldott ladikban. Az illető ladik legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy minden reggelre elsüllyedt a kikötőben, és hordószám kellett kimeregetni belőle a vizet, ha horgászni akartam. A csotrogány szerencsére már nincs a tulajdonomban, mert elajándékoztam egy számomra nem túl szimpatikus embernek. (Azt mondta, ért hozzá, és meg tudná javítani.) A teljes szöveggel vagy két év alatt készültem el, néha abba hagytam pár hónapra, egyszer egy fél évre is.

Visszatekintve, mi volt a legnehezebb a szöveg megírása során? Hogyan oldotta meg a problémát?

Őszinte leszek: a legnehezebb az volt, hogy rávegyem magam az írásra. Mikor elkezdi az ember, akkor már nagyon jól „mulat” – néha szinte abba se tudja hagyni az írást – de addig el is kell jutni valahogy. Hulla fáradtan, tíz-tizenkét óra fizikai munka után nem mindig van kedve az embernek írogatni. Az írásban pedig az a nehéz, hogy a regénynek ugyanolyan ritmusa van, mint egy versnek – legalábbis szerintem – és nagyon nem mindegy, hogyan következnek egymás után a szavak. Sokat „sakkoztam”, kísérleteztem, amíg sikerült „összeraknom” minden egyes mondatot, de kizárólag csak a magam örömére. Hogy mások ezt hogy csinálják, azt nem tudom, de számomra most az a legfontosabb, hogy olyan nyolcvan százalékosan elégedett vagyok a végeredménnyel.

És a maradék húsz százalék?

Azért nem szerettem volna egész életemben az első regényemen kotlani…

Megkért-e valakit, hogy olvassa el a kéziratot megjelenés előtt? Kapott-e olyan tanácsokat, amiket meg is fogadott?

Nemerén kívül az úgynevezett „nagy írók” szóba se álltak velem, nem is válaszoltak. Elküldtem viszont a kéziratot Székely-Nagy Györgynek Bristolba, aki azonnal visszaírt, hogy megnézi, és egy hét múlva már jött is a konkrét értékelés. Ő egyebek mellett azt írta: „A Könyv JÓ! A második mondatnál mentem papír-toll kombóért, mert akkor már tudtam, lesz mit jegyzetelnem. Mindig így csinálom, ha véleményt kérnek. Aztán mosolyogtam és belevesztem a történetbe. Ott voltam Veletek a Hernád, Sajó meg mindennek a partján. Pont, mint a Tüskevárnál, mikor úgy éreztem segítek Matula bácsinak a harcsát megfogni. Ez nagyon jó. Az elején még kevertem a neveket, nem mindegyik jött az elején. Talán jobb lenne rögtön tisztázni Laci bácsi, János, Gyula stb. kicsoda.” Természetesen megfogadtam Székely-Nagy György tanácsait – átírtam, egyértelművé tettem dolgokat –, és mindenért nagyon hálás vagyok!

Hogy áll a folytatásokkal? Elkészül-e a 2. kötet jövőre, és mikorra várható a 3.? El lehet árulni valamit arról, hogy milyen irányba halad majd tovább bennük Laci bácsi és a többiek története?

Eddig bele se kezdtem a második kötetbe – szóval, elképesztően jól állok vele! Nálam ez általában így szokott lenni. „Aztán majd jön a futás, meg a sikítás!” – hogy egy klasszikust is idézzek. Szerencsére nincs benne a szerződésemben, hogy a második kötetnek mikorra kell elkészülni, de még csak az sem, hogy el kell-e készülni neki egyáltalán. Reményeim szerint azért jövő év végére készen leszek – ha Isten is úgy akarja, és élünk.

És akkor visszatérve: mi is Ön szerint a valódi boldogság?

Hogy minden reggel úgy kelhetek fel, hogy tudhatom: örök életem van, és minden gyarlóságom ellenére szeret az Isten. Az Úr Jézus Krisztus értem is meghalt a kereszten. Tudom, hogy ezért a kijelentésemért majd jó sokan hülyének néznek – mint régen az „öreget” –, de ez már nem az én problémám.