„Az anyós–meny–férj háromszögben mindenki a szeretetért harcol”

Az egyik legmeghatározóbb női kapcsolat, mégis alig beszélünk róla, szinte tabuként kezeljük – magyarázza Sophie Lévy-Rose, aki Útikalauz az anyóshoz – Kézikönyv menyeknek címmel jelentkezett új könyvével. A Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője arról is mesél, mennyire van ebben a kapcsolatban benne a női történelem eszenciája, milyen tipikus szerepek mérgezik ezen a téren a családi légkört, mennyit segített neki a saját anyósával való kapcsolatban a könyv megírása, és hogy miért látott végül már mindenütt anyósokat, még az Oscar-gálán is.

Nagyon kényes témához nyúlt, ami otromba viccektől nyílt konfliktusokon át a mély fájdalomig nagyon sokféle árnyalatban jelenhet meg szinte minden családban. Hogyan jött az ötlet, hogy ezt ilyen sokrétűen dolgozza fel?

Igen, valóban nagyon kényes téma, talán éppen ezért döbbentett meg, hogy mennyire kevés szakirodalom vagy nyílt párbeszéd született róla. Pedig ez az egyik legmeghatározóbb női kapcsolat, amely egy életre hatással lehet a családi dinamikákra, mégis szinte tabuként kezeljük. Az ötlet teljesen véletlenül talált meg: van egy anyukaközösség, ahová rendszeresen járok, és egy közös találkozás során kiderült, hogy a tíz jelenlévő édesanyából nyolcnak nehézséget okoz az anyósával való viszony. Ez mélyen elgondolkodtatott — miért olyan gyakori ez a feszültség, miért nem merünk róla nyíltan és őszintén beszélni? Persze az is foglalkoztatott, hogyan lehetne jobban érteni egymást nőként, generációkon átívelve. Innen indult az egész.

A kötete többféle irányból (történelmi, irodalmi, kulturális, pszichológiai stb.) világítja meg a témát. Eredetileg is ilyen átfogó megközelítést akart, vagy menet közben tágult a horizont? És melyik megközelítés áll a legközelebb Önhöz?

Menet közben tágult a horizont, de ezek a szempontok mindig is érdekeltek, és egyik megközelítés hozta magával a másikat. A pszichológiai irányból indultam, mert ott találtam leginkább megoldási stratégiákat. Ahogy egyre mélyebbre ástam, jött a következő kérdés: hogyan alakult ez így? Innen már adta magát a történelmi nézőpont, ami nemcsak az anyós–meny viszonyra, hanem általában a nők társadalmi szerepére is izgalmas fényt vetett. És persze, ha az ember egyszer belép ebbe a témába, onnantól mindenhol anyósokat lát: az irodalomban, a népmesékben, a filmekben, sőt még a vörös szőnyegen is. Egy ponton már azon kaptam magam, hogy az Oscar-gálán is azt figyelem, vajon az adott sztár anyósa mit szólhat a ruhájához.

Az olvasónak néha lehet olyan érzése, hogy olyan sok mindent akart elmondani, hogy nem egyszer a témakörökön vázlatosan, címszavakban szalad végig. Mennyire volt tudatos a könyv szerkesztése ebből a szempontból? Hogyan kell használni az Útikalauz anyósokhoz kötetet?

Ez a könyv abszolút laikusoknak íródott. Tudatosan törekedtem arra, hogy a szöveg ne legyen akadémikus, hanem inkább közérthető és ironikus. Az volt a célom, hogy az olvasó ne csak megértse, hanem át is érezze, hogyan működik ez a különös női kapcsolat, ami egyszerre lehet szeretettel teli és idegőrlő. A kutatás során természetesen végiglapoztam a pszichológiai és társadalomtudományi szakirodalmat is, de az akadémikus mélységekből csak az eszenciát hoztam át — azt, ami valóban segít megvilágítani, miért reagálunk úgy, ahogy. Az Útikalauz anyóshoz inkább egy könnyen használható térkép lett: lehet elejétől a végéig olvasni, de akár csak véletlenszerűen belelapozni egy-egy problémás fejezetbe.

Az anyósok és a nők szerepének változása önmagában is sok tanulsággal szolgáló téma. Ha visszagondol erre a kultúr- és társadalomtörténeti utazásra, mi volt a legérdekesebb vagy legmeglepőbb gondolat az Ön számára? És mire hívná fel leginkább az olvasók figyelmét?

A legmeglepőbb felismerés az volt, hogy az anyós–meny dinamika szinte egyidős az emberi civilizációval — csak a dekoráció változik, a dramaturgia nem. Számomra az a legérdekesebb, hogy ez a kapcsolat valójában a női hatalom finom térképe: ki mikor és hogyan próbálja megőrizni a befolyását. Ha valamire felhívnám az olvasók figyelmét, az talán az, hogy az anyós–meny történetekben benne van a női történelem eszenciája — a hatalom, a szeretet és a lojalitás folyamatos újratárgyalása.

Hogyan tudná röviden összefoglalni a könyve üzenetét? Mitől mérgesedik el általában a meny–anyós–(fiú) viszony, és mi a titka a harmonikus, a női energiákat felszabadító kapcsolatnak?

Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám: a könyvem üzenete a megértés az ítélkezés helyett. Az anyós–meny–férj háromszögben mindenki a szeretetért harcol, csak gyakran más nyelven kommunikálnak. A viszony akkor mérgesedik el, amikor a szerepek, a határok és a generációs elvárások összekeverednek. Az anyósnak sokszor az a kérdés, hogy megtalálta-e már az új helyét az életben — el tudta-e engedni a felnőtt gyerekét, aki most már valaki más világának a középpontja. A meny pedig gyakran az önállóságáért küzd, miközben szeretne elfogadott lenni. És ott áll középen a férj, aki legtöbbször csak tehetetlenül kihátrál.

A harmonikus kapcsolat titka? Talán a legfontosabbak: a határhúzás, asszertív kommunikáció, humor és egy csipet önirónia. A humor különösen fontos, mert nélküle ez a kapcsolat gyorsan átcsúszhat drámába — pedig lehetne akár egy családi komédia is.

A jó kapcsolat ott kezdődik, amikor már nem szerepeket, hanem embereket látunk egymásban.

A könyve melyik részéhez kellett a legtöbbet kutatnia? És melyiknek a megírása ment a legkönnyebben?

A legtöbbet egyértelműen a történelmi és kulturális részekhez kellett kutatnom, ott tényleg elmerültem archívumokban, népmesékben, levelezésekben és irodalmi példákban. Meglepően sok nyomot hagytak az anyósok a kultúrtörténetben, csak épp nem mindig hízelgő formában. Ami a legkönnyebben ment, az a pszichológiai rész és az emberi történetek megírása volt. Talán azért, mert ez áll hozzám a legközelebb, és mert annyi személyes történetet hallottam, hogy már szinte külön zsánerként él bennem az „anyósdráma”.

A kötet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy ez a szöveg elsősorban nem Önről szól, nem terápiás céllal írta, hanem a környezetéből érkező benyomások hatására. De mivel azt is elárulta, hogy reggelente írással oldja a többgenerációs családi együttlétek miatt felgyűlt feszültségeket, akkor azt is megkérdezhetjük: mennyi a saját rész a kötetben? Inkább pozitív vagy negatív anyós–meny kapcsolatot él meg?

A család az a színtér, ahol minden lényeges minta belénk íródik. Ott tanuljuk meg az első szerepeinket, és ott gyakoroljuk a legnehezebb leckéket is: a türelmet, az elfogadást és a határok kijelölését. Természetesen ami igazán inspirált, az a saját családi kapcsolati dinamika is volt — néhol fájdalmas felismerésekkel, néhol pedig azzal az örömteli pillanattal, amikor rájövünk: hoppá, ez nálunk egészen jól működik. A tágabb családomban is akadtak emlékezetes anyós–meny történetek: néha drámaibb, néha inkább vígjátékba illő formában. Talán ez is segített abban, hogy a könyvet ne terápiás naplóként, hanem kívülről is látható, elemző szemmel írjam meg.

És hogy a saját tapasztalatom milyen? Mondhatni: szerencsés vagyok. Sem az anyósom, sem én nem vagyunk tökéletesek, de tudatosan törekszünk az egymás megértésére és a hidak építésére. Közös célunk egy harmonikus, kölcsönösen tiszteletteljes viszony felépítése. Persze konfliktus nélkül egy mély családi kapcsolat sem működik: néha csak egy jól időzített nevetés választja el a családi békét egy kisebb katasztrófától.

Bár nem terápiás könyvnek szánta, tapasztalt változást önmagában a könyv megírása után?

Igen, tapasztaltam változást: kaptam egy analitikus szemüveget, amin keresztül ma már nemcsak másokat, hanem magamat is jobban látom — és néha időben észre is veszem, ha éppen vakon repülök. A könyv írása valójában afféle madártávlat-gyakorlat lett: az ember megtanul egy lépést hátralépni, mielőtt drámaian reagálna. És megerősített abban is, milyen fontosak a női szövetségek. A mai világban könnyű elmagányosodni, pedig sokkal jobb egy jól szőtt szociális hálóban létezni — olyanban, ahol ha az egyikünk elcsúszik, a másik elkapja.

Miért választott írói álnevet a kötetéhez?

Az írói álnév mindig egyfajta védőréteg — mint egy elegáns napszemüveg a túl személyes történetek erős fénye ellen. A Sophie Lévy-Rose nevet azért választottam, mert benne van minden, amit szeretek: egy kis francia szabadság és finomság, egy kis humor és egy csipetnyi túlzás, pont annyi, amennyi egy jó történethez kell. Ami pedig az inkognitót illeti: maradjunk abban, hogy Sophie Lévy-Rose és én nagyon jó viszonyban vagyunk, sőt olykor ugyanabban a testben élünk, ám a nyilvánosság előtt ő jobban bírja a reflektorfényt.

Az eddigi visszajelzések alapján hogy látja: haszonnal forgatják az olvasók a kötetet?

Igen, meglepően sok visszajelzést kaptam, és a legjobb az egészben, hogy az olvasók nemcsak nevetnek, hanem felismerik magukat a történetekben. Azt mondják, megkönnyebbülést ad, hogy nem csak náluk zajlik a családi élet őrülete. Sokan írták azt is, hogy a könyv segített kicsit más szemmel nézni az anyós–meny viszonyt: több megértéssel, kevesebb harci dísszel. Úgy tűnik, az olvasókra leginkább az önirónia hat: az, hogy a szeretet és a bosszúság gyakran ugyanannak az éremnek a két oldala. Én pedig annak örülök a legjobban, ha valaki a könyv végére nemcsak az anyósát, hanem önmagát is egy kicsit jobban megszereti.

Hogyan keresett kiadót a könyvének?

Őszintén szólva sokáig halogattam, mert úgy éreztem, ezzel a témával veszélyes kiállni a fényre. Aztán rájöttem, hogy éppen ez benne az erő: ez egy tabu téma, ami sokakat érint. Amikor végül rátaláltam a megfelelő kiadóra, ahol nem kellett magyarázkodni, az már nem is tárgyalás volt, hanem kölcsönös felismerés. Ők is értették, hogy ez a könyv egy ősi problémára szeretne modern válaszokat adni úgy, hogy nem a nagy igazságokat hirdeti, hanem a kis felismeréseket ünnepli. Ha valamit tanácsolhatok: a kiadókeresésben ugyanaz működik, mint egy jó párkapcsolatban: legyünk önazonosak, és ne próbáljunk olyannak látszani, amilyenek nem vagyunk. A többi meg jön magától.

Egyetlen könyvnek szánta az Útikalauzt, vagy van tervben másik kötet is?

Az Útikalauz sem egy nagy stratégiai terv részeként született, inkább egy olyan könyv lett, ami egyszer csak elkezdte magát megírni. Számomra rengeteget adott az írás folyamata, ezért nem zárom ki, hogy egyszer újra nekivágok egy könyv létrehozásának. Nemrég megszületett a második gyermekem, ami újabb izgalmas kérdéseket hozott felszínre bennem. Az is lehet, hogy idővel újra górcső alá veszem a számomra legérdekesebb témákat egy könyv formájában — persze majd ha túl leszünk a fogzáson