„Az időt mindig lopni kell valahonnan”
„Egy író nem feltétlenül azért ír, mert valami célja van az írásával. Egyszerűen csak azért, mert szeret benne lenni a szövegeiben, szeret találkozni a karaktereivel, szereti azt a világot, amiben a könyve játszódik” – vallja Molnár Antal, akinek Tépődések című kötete most jelent meg az Ad Librum Kiadónál. A megjelenés alkalmából készített interjúban a szerző egyebek mellett mesél arról, hogy mit gondol az írás folyamatáról, miért volt nehéz kiadót találnia, és hogy az élet nagy és nehéz kérdéseit boncolgató gondolatait miért csupaszította le egy fiú és egy lány párbeszédére.
Honnan jött az ötlet, hogy az élet fontos vagy nehéz kérdéseit (szerelem, házasság, betegség, elválás, élet-halál stb.) különböző korú fiúk és lányok fiktív beszélgetésén keresztül vegye végig?
Ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudom. A párbeszédes forma onnan jött, hogy így lehet legkönnyebben gondolatokról beszélni. A próza sokkal inkább a történetekről szól, a líra pedig az érzelmekről. Tehát emiatt döntöttem a dialógus mellett. Ezen belül pedig szerettem volna visszanyúlni az irodalom kezdeteihez és lecsupaszítani a könyvemet egészen a legegyszerűbb formákig. Ezért döntöttem úgy, hogy mindössze két szereplőt szólaltatok meg. A fiú és a lány karaktere innentől már adta magát.
A nézőpontjaikban egyszerre ütközik és tükröződik a férfi és a női, illetve a (kis)kamasz fiú és lány világszemlélet is. Mennyire volt nehéz ezt a kétféle látásmódot rekonstruálnia?
Nehéz volt, különösen a kamasz világszemlélet megjelenítése, mivel eredetileg mindig felnőttként találtam ki a gondolatokat, és utólag próbáltam kamaszos köntösbe bújtatni, utólag próbáltam úgy beleírni a párbeszédfolyamba, hogy az fiatalos, keresetlen megszólalásnak tűnjön. A nehézség abból eredt, hogy úgy kellett előadnom valamit, ami nagyon is kitalált, mintha valójában spontán lenne. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb része a könyv megírásának.
Honnan merített ötleteket ehhez, volt-e, aki segített ebben? Meg tudja becsülni, hogy mennyi volt benne a saját élmény és mennyi a máshonnan, másoktól jött tapasztalat?
Saját élmény nélkül nehéz írni bármiről is. Sosem mertem olyan dolgokról írni, amiket legalább részben ne éltem volna át magam is.
Mindig féltem attól, hogy amit saját élmény nélkül írok, az nem lesz hiteles, és ha valaki olyannak kerül a kezébe, aki élt már át hasonlót, azt fogja mondani, hogy átélni nem olyan érzés, mint amilyennek én leírtam.
Persze a dolgok nem pont így történtek meg velem, nem is mindig velem, néha csak a közeli ismerőseimmel, de nehéz ezt megmondani, hogy hány százalékig saját élmény, és hány százalékig nem az, mert ez a kettő sokszor teljesen összefolyik. A második fejezetet például anyukám halálakor írtam, és a gyászt szerettem volna valahogyan kiírni magamból. A történetet magát ugyanakkor nem erről, hanem unokatestvérem haláláról mintáztam, aki leukémiában halt meg néhány nap leforgása alatt – 21 éves korában. Nehéz megmondani, hogy ilyen esetben mennyire saját élmény a leírt történet, és mennyire nem az, és hogy a két haláleset közül melyik volt rám nagyobb hatással.
Mi a jelentősége annak, hogy a könyv 4 fejezetében minden alkalommal különböző életkorú fiatalok beszélgetnek egymással (hol két kiskamasz, hol egy 18 éves és egy 13 éves, hol két 17 éves, stb.)?
Egyrészt szerettem volna hangsúlyozni, hogy nem ugyanarról a két konkrét személyről van szó az egyes fejezetekben, hanem „a fiúról” és „a lányról” általában, akik lényegüket tekintve mindig azonosak önmagukkal, az életkoruk viszont a környezetükkel együtt szabadon változik körülöttük. Ráadásul valamelyest igazítani kellett az életkorokat a problémakörök mélységéhez is. Volt, ahol a fiatalos naivitást kellett megjeleníteni, volt, ahol pedig a felelősségteljes döntésképességet.
A beszélgetések erősen „tanmese” jellegűek, kérdezz-felelek-szerűek, hiszen aligha van két olyan fiatal, akik a tárgyalt témákkal kapcsolatos gondolataikat épp így osztanák meg egymással. Mi volt a célja ezzel a filozofikus kötettel?
Egy anekdota szerint egy ókori szobrász faragott egyszer egy lovat. Aztán jöttek a járókelők, és szóvá tették, hogy nem is úgy néz ki, mint egy ló, mire a szobrász azzal válaszolt, hogy „De uraim, hát nem látják? Ez nem egy ló. Ez egy szobor.” Az irodalom is valami ilyesmi. Ennek sem célja a valóságábrázolás. Hogy mi volt mégis a célom? Ezt nehéz elmagyarázni. Egy író nem feltétlenül azért ír, mert valami célja van az írásával. Egyszerűen csak azért, mert szeret benne lenni a szövegeiben, szeret találkozni a karaktereivel, szereti azt a világot, amiben a könyve játszódik. Másrészt viszont, ahogyan azt a harmadik fejezet végén a lány is megfogalmazza, mindannyian azért élünk, hogy valami szépet tegyünk hozzá a világhoz egymás számára.
Én pedig a magam részéről ezzel a könyvvel szerettem volna hozzátenni valami szépet a világhoz.
Mit gondol, mennyire lesznek fogékonyak erre a kamaszok? És egyáltalán: elsősorban nekik szánja a Tépődéseket, vagy más korosztályoknak is?
Tulajdonképpen mindenkinek szántam, nem csak a kamaszoknak. A kamaszoknak talán annyiból jobban, mert ők azok, akik életkoruknál fogva a legfogékonyabbak az ilyen kérdésekre, de ugyanúgy elolvashatja egy felnőtt, vagy egy idősebb ember is, akik szeretnének visszaemlékezni saját kamaszkorukra, azokra a kérdésekre, amelyeket ők is ugyanilyen fontosnak tartottak akkoriban, és talán felnőtt korban sem haszontalan, ha az ember legalább arra a pár rövid órácskára újra kamasz tud lenni, amíg a könyvemet olvassa.
Miért használja becézve a keresztnevét szerzőként (Tóni)? Talán ezzel is hangsúlyozni akarja, hogy „fiatalos” a könyv?
Egyrészt gyakori nevem van, és úgyis ki kellett volna találnom valami megkülönböztető névformát. Másrészt pedig az Antalra sosem hallgattam. Gyerekkoromtól kezdve mindenki Tóninak hív, bizalmasabb ismerőseim néha Tóni bácsinak, de Antalnak csak egy-két tanárom szólított, általában azok, akik csak a névsorból ismerték a nevemet. Persze a könyv fiatalosságához is illik a név.
Az illusztrációkat ki készítette?
Én rajzoltam őket. És nem mondom, hogy ezek a rajzok a képzőművészet csúcsai, viszont egydélutános skicceknek szerintem egészen elviselhetőek.
Első kötete a Tépődések? Milyen tapasztalatokat tudna megosztani írótársaival (vagy az írással kacérkodókkal) a könyvkiadással, kiadókereséssel kapcsolatban?
Igen, a Tépődések az első kötetem. Kiadót keresni pedig tapasztalataim szerint nem egyszerű dolog. Engem a legjobban az idegesített fel benne, hogy sok kiadónál, akiknek előzőleg elküldtem a kéziratot, arra sem vették a fáradtságot, hogy egyáltalán beleolvassanak, aztán fél évekig nem reagáltak semmit, gondolva, hogy majd csak megunom a várakozást. Az Ad Librum volt az első, ahol tényleg végigolvasták a könyvemet, és véleményt is mondtak róla, én pedig nagyon hálás vagyok érte.
Milyen módszerrel dolgozik? Mikor tud időt szakítani az írásra a munka, a hétköznapi teendők mellett?
Az időt mindig lopni kell valahonnan. Ha tehetem, általában reggel próbálok időt szakítani rá, mert olyankor tudok a legjobban odafigyelni arra, amit írok. A módszerem pedig meglehetősen sajátos.
Először kitalálom a kerettörténetet, majd sokáig csak gondolatokat gyűjtök, amelyeket mindössze jegyzetszerűen írok le magamnak.
Aztán, amikor sok ilyen összegyűlt, megpróbálom valahogyan sorba rendezni őket. Végül kitöltöm a köztük tátongó réseket, majd az egészet átolvasom újra meg újra, és addig csiszolgatom, amíg olyan nem lesz, amilyen szeretném, hogy legyen.
Van valami, ami különösen inspirálja munka közben (például zenehallgatás, környezet, stb.)?
Eleinte sokat hallgattam zenét írás közben. Főleg komolyzenét. Bachot és Chopint. Később viszont inkább a csendet kerestem. A lényeg inkább csak az volt, hogy nyugalom vegyen körül.
Akadt-e meg munka közben? És ha igen, hogyan sikerült átlendülnie a nehéz időszakon?
Voltak tévutak. Ilyenkor általában az történt, hogy akármilyen hosszú szakaszt írtam is meg, ha nem tetszett, félretettem, és újra megírtam az egészet. Valamint egyszer volt egy emlékezetes esetem, amikor éppen a könyv második fejezetén dolgoztam, és elszállt a számítógépem. Minden adat törlődött. Annyi volt a szerencsém, hogy az első fejezet, ami ekkorra már elkészült, le volt mentve pendrive-ra, a második fejezet elveszett részeit viszont újra kellett írnom emlékezetből. Nehéz időszakban pedig inkább mostanában vagyok, amióta elkészültem a Tépődésekkel. Szeretnék írni valamit, ami nem olyan, mint a Tépődések, de nem igazán tudom, hogy hogyan kéne belekezdenem.
Ezek szerint lenne más könyvterve is?
Szeretnék írni, de konkrét terveim még nincsenek. Nem tudnék meglenni írás nélkül. Márpedig ha írok, abból előbb-utóbb könyv lesz, de magam sem tudom még, hogy milyen könyv.