Az írás mint a trauma feldolgozásának eszköze?
Amikor trauma ér bennünket: baleset, veszteség, csalódás, gyász, nyúlhatunk az íráshoz mint segítőeszközhöz. Megesik, hogy jó érzés kiírni magunkból, ami történt – vagy ami nem –, amit érzünk, amit gondolunk az események kapcsán.
Az írás nem mindig működik a trauma feldolgozásának eszközeként, és nem is segít mindenkinek. Van, aki alkatilag nem megfelelő rá, hogy kihasználja az írás erejét – például mert nem szívesen ír, nem esik kézre neki a toll vagy a billentyűzet. Mások adott esetben képesek írni a traumájukról, egy másik esetben viszont nem.
Kiírjuk magunkból a traumáinkat?
Nem feltétlenül. A leírás egy eszköz a feldolgozásra, de nem mindig a legjobb. Azt javaslom, ha kellemetlen az adott traumára gondolni, ne erőltessük. Ha nem esik jól a lejegyzése, ne tegyük. Hallgassunk a testünkre, mit üzen! Ne üljünk fel téves divatirányzatoknak – időről időre ugyanis előbukkan a traumafeldolgozás írásban mint divatos eszköz. Csak azért ne írjunk, mert például az önismereti csoportban, ahová járunk, mindenki ír!
Ha megírnánk a velünk történt kellemetlen eseményt, jó ötlet E/3-ban belekezdeni, és saját magunknak, illetve a hozzánk közeli szereplőknek más nevet adni. Minden más maradhat az igazsághoz hű, például a nemünket, lakhelyünk címét ne változtassuk meg.
Az E/3. megfogalmazás azt jelenti, magunkról így írunk: „Erzsi aznap kiment lisztért a boltba.” Ez azért kedvező, mert ha távolságot tartunk attól a személytől, aki akkor voltunk, a történtekre is másképp nézünk. Távolabbról. Objektívebben. Olyasmit látunk meg, ami a szereplő bőrében, szerepében benne ragadva nem tűnne fel.
Mit kezdjünk ezzel a szöveggel?
A traumát feldolgozó történetről – lett légyen az kórházi kezelés, barát elvesztése, család szétesése stb. – annak szerzőjeként és részeseként könnyen gondoljuk, hogy hasznos lehet másoknak is a saját traumájuk feldolgozásában, és emiatt érdemes megmutatni nekik, kiadni könyvben.
Nos, ez nem így van. Szomorú igazság ez. Az oka pedig, hogy amikor traumát dolgozunk fel, akkor befelé írunk. Akkor nekünk van szükségünk rá, hogy amit befogadtunk egy esemény kapcsán, azzal valami történjen. Az író ír ilyenkor az írónak, hogy az író jobban érezze magát, letegye a terhet, szabaduljon.
Az olvasónak viszont csak az a szöveg segít, amit kifelé írunk. Ami megvan vagy megvolt bennünk, és kifelé árad. Amit nem magunkba nézve írunk, hanem a világba kitekintve.
Befelé, vagy kifelé?
Ez a fókuszállítás óriási különbség. Száznyolcvan fokos. Pontosan arról van szó, mint amikor gyalog elindulunk: előremegyünk, vagy hátra?
A traumákról sikeres könyvet írni akkor tudunk, ha megfordítjuk a fókuszt. Ha az általunk megélt fordulatokat megvizsgáljuk, mi számít ezekből egy ismeretlen olvasónak, azaz mi segít neki, amikor hasonló problémával küzd, és tervet adunk ezáltal a kezébe, amit kivitelezve megoldja a gondját – akkor érzi ő jónak a könyvünket.
Ez a kifelé való írás nem a trauma feldolgozása, hanem felhasználása. Ha így nézünk a traumára, akkor sikeres könyvet akkor írhatunk, ha a memoárírásra adott tanácsokat használjuk. Itt Könyv Guru oldalán rengeteget cikkeztünk már erről: a lényeg a dramaturgiai ív elsődlegessé tétele, és az események ehhez való igazítása, az igazság átírásával és átrendezésével, a hangsúlyok mérlegelésével, fiktív részletek hozzáadásával.
Fontos tudni, hogy a trauma felhasználása viszont nem feldolgozás. Egy feldolgozatlan traumáról nem tanácsos regényt írni, ne ugorjunk bele ebbe, ha nincs a kezünkben a megoldás, mert több sebet téphet fel, mint amennyit begyógyít!