Az utca a témán hever

Az alábbiakban Mester Györgyi szerzőnk novellája olvasható, akinek könyvei itt tekinthetők meg.

A cím elsőre talán meghökkentőnek tűnhet, ennek ellenére, a dolog mégis megesett. Elmesélem.

Már a költözésével nagy feltűnést keltett, mivel három teherautónyi holmival érkezett újdonsült lakhelyére, az alföldi falucskába. A szomszédok némelyike az utcán ácsorgott, mintha semmi dolga nem akadna, a szemérmesebbje meg az ablakból, a függöny mögül leste, mi mindent hozott magával az új lakó.

Hamarosan kiderült, nem csak bútort, berendezési tárgyakat, konyhai felszerelést szállítottak a behemót gépkocsik, de lekerült róluk három nagy, öt kisebb ketrec, valamint négy kalitka is. Az egyik bámészkodó, mintegy csak magának, megjegyezte: nem is tudtam, hogy kisállat kereskedés nyílik a szomszédban.

Pedig erről szó sem volt. Az újonnan érkezett csupán állatbarát volt, de azt igen magas fokon művelte, amiről a környezete is hamarosan meggyőződhetett.

A nagy ketrecekből két tacskó, egy keverék németjuhász és egy borjú nagyságú szelindek kecmergett elő, a kisebbekből meg hármasával, különféle színű és fajtájú macskák ugráltak ki és széledtek szét a falusias porta tágas udvarán. A kalitkák sejtetni engedték a tartalmukat, mármint, hogy azokban vélhetően madarait utaztatta a tulajdonos.

Bogarat ugyan – legalább is, láthatóan – nem hozott magával a városi asszony, azonban mégis azonnal elterjedt róla, hogy bogaras, hiszen ilyen sok állatot tartani a háznál, több mint szokatlan.

A beköltözés után a szomszédos porták lakói bizony megtapasztalhatták, milyen is ennyi állat közelségében élni. A macskák elárasztották a környéket, néha beugráltak a nyitott konyha- vagy szobaablakon, besurrantak a kamrába, odapiszkítottak, belefaltak a földön hűlni hagyott ételbe, egyszóval mindenütt otthon érezték magukat. A két tacskó párban járt, átbújtak a kerítés legkisebb résein is, megkergették a csirkéket, kacsákat, nem ritkán egynek-egynek a nyakát is megszorongatták. A keverék németjuhász holdas éjszakákon tutult, fájdalmasan fülrepesztő, idegesítő vonyítással ugatta világgá a bánatát.

A madarak legalább nem kerültek a házon kívülre, de az utcáról benézve bárki láthatta, amint az üvegezett veranda ablaka mögött egyre csak járták kerge táncukat.

Az asszonyról az első perctől kezdve beszéltek a faluban. Téma lett különcsége, s ezt maga se tagadhatta volna. A zöldségestől kezdve a hentesig bezárólag már mindenki ismerte furcsa szokásait, mármint, hogy zöldpaprikát egyesével, a különféle magvakból ugyanakkor több zacskónyit vásárolt, s míg disznócombból tizenöt dekát kért a maga számára, az állatainak kilószám vette a különféle csontos húsokat és a mócsingot.

Nem csoda hát, hogy az első naptól fogva faluszerte pletykáltak róla. Téma volt, mulatságnak tekintették, ha szóba került szokatlan viselkedése.

Egy hónapja élt már az új közegben, amikor a postás a közvetlen szomszédjához dobta be az ő levelét. Bár, ki tudja, nem volt-e abban némi szándékosság, már a postás részéről, aki igencsak irtózott a nagytestű szelindeknek még a látásától is.

A szomszéd egy kora esti órán – kénytelen, kelletlen – nekiveselkedett, hogy maga kézbesítse ki a rossz címre érkezett levelet. Kivételesen nem látott kutyát az udvaron, de macskát sem, ami merőben szokatlan volt, így kicsit merészebben óvakodott be az idegen portára.

Többszöri, bátortalan kopogását vélhetően nem hallották meg odabenn, mert hosszabb várakozás után elszánta magát, és belépett a házba.

Hát, amit ott látott, attól a szája is tátva maradt, és bizony, amikor később elmesélte, senki nem akarta elhinni. Azt mondták, biztosan képzelődött, vagy csak kitalálta a történetet.

A tágas nappaliban ugyanis vendégeskedés folyt. A házigazda az asztalfőn ült, körben, mellette jobbról és balról, magasított székeken a macskái foglaltak helyet, nyakukba kötött apró textil szalvétával. Az asztal közepén süteményestál, teás ibrik meg egy hasas tejes kancsó trónolt. Az asszony ez utóbbiból éppen tölteni készült az egyik csészébe, mely a macskavendég előtt állt. A konyha felől a szelindek érkezett, nagy szájában tálcával, rajta további műanyagcsészék, alátéttel együtt. Meg kell hagyni, ügyesen csinálta, és még akkor sem ejtette el, amikor a váratlan látogató megköszörülte a torkát, és beköszönt a szobában ülőknek.

Láthatóan, senki nem lepődött meg. Mintha mindez teljesen természetes dolog lenne, mármint az „ötórai tea”, ilyen jeles asztaltársasággal.

Az asszony köszönetet mondott a személyes kézbesítésért, és asztalhoz invitálta az új vendéget, aki azonban nem kért belőle, mondván, ő már otthon meguzsonnázott, hasonlóképpen a szerettei körében. Ezzel meg is voltak.

Másnap, az egész falu megint az új lakóról beszélt. Téma volt az eset mindenütt, ahol egynél több ember összejött, vagy megfordult. A közértben, sorban állás közben a postán, az orvosi rendelőben, a fodrásznál, és isten tudja, még milyen helyeken, a lényeg az, hogy a történet egyre színesebb lett, egyre dagadt, minél többen értesültek róla. A legutolsó verzió szerint, már úgy mesélték, maga a háziasszony, négykézláb, szájában egy tálcát egyensúlyozva szolgálta fel a teát és a süteményt az asztalfőn ülő szelindeknek és a macskáknak. A keverék németjuhász pedig kétszer is kért a teából.

Ilyen és ennél badarabb történetek keltek lábra arról a szegény állatbarát nőről.

Akadt persze, aki ennél józanabbul gondolkodott. Megjósolta, hogy előbb vagy utóbb, de az asszony is elviselhetetlennek fogja érezni a helyzetet, hiszen az állatok egyre csak szaporodnak, amit persze, elsősorban a macskákra kellett érteni. S hogy akkor mi lesz? Hát, a macskák majd megeszik a madarakat, a kutyák meg a macskákat, és így tovább…

A falucska közben élte a maga életét. Fejlődött, gyarapodott, s egy fél évre rá, hogy a hóbortos asszony odaköltözött, már azt is tervbe vették, a szomszédos nagyközséghez hasonlatosan bevezetik a gázt. A fűtési szezon kezdete előtt be akarták fejezni a munkálatokat, mert az úgy lett volna igazán kifizetődő, azon kívül, a sietséget az is indokolta, hogy fogytán volt már az emberek türelme. Sokan morgolódtak, mennyire megnehezült a házaik előtt a gyalogos közlekedés a gáz vezetése miatt. Különösen az öregeknek okozott gondot a mély árkok fölött átívelő, keskeny pallókon való szükségszerű egyensúlyozás.

A jó szándék és akarat ellenére, már október végén jártak, amikor sor kerülhetett a munka utolsó fázisára, vagyis hogy a lefektetett hatalmas csövekre föld kerüljön, és visszaálljon a régi jó rend. Ám azon a hétvégén váratlanul leesett a hó. Esett vagy jó félméternyi, ami pedig ilyenkor még igazán nem szokásos.

Ha leesett, hát leesett. Az ugyan nem lehet akadálya az ároktemetésnek. A munkások nagy vehemenciával hozzá is fogtak, hogy betemessék a gödröket. Zuhogva, dübörögve hullott a föld a vastagon behavazott csövekre, de ez a zene kellemes volt a falusiak fülének, hiszen azt jelentette, újra szilárd talajon járhatnak, és megindulhat végre az a drága, jó meleget adó gáz…

Napokkal később, teljesen helyreállt a közlekedés, és megindult a fűtés is.

Az emberek, ha valahol összejöttek, megbeszélték a tapasztalataikat. Persze ilyenkor is, mindig akadt valaki, aki felvetette: és a gázon kívül, nincs valami hír a mi kedves állatbarátunk felől? De nem volt semmi hír.

Sőt. Olyannyira nem, hogy már az is szóba került, csak nem vált valóra a jóslat? Mármint, hogy a macskák megették a madarakat, a kutyák a macskákat, azután a kutyák… Mivel – úgy visszagondolva -, vagy egy hete nem látta senki az állatok gazdáját. Se a zöldségesnél, se a hentesnél, de másutt sem. Annyira csak nem zárkózott be a téli idő elől, hogy még élelemért se jár ki?!

Újabb hét telt el, úgy mond, „esemény” nélkül, amikor a körzeti megbízott névtelen levelet kapott. Az ismeretlen bejelentő arra kérte, nézzen utána, mi történhetett, ugyanis jó ideje senki nem találkozott az asszonnyal, ellenben a verandaablakon át belátni a házba, ahol szédülten, össze-vissza röpködnek a papagájok, az udvaron naphosszat ugatnak, vonyítanak a kutyák, a macskák pedig teljesen ellepték a szomszédos házakat.

A rend őre eleget téve a bejelentésből fakadó kötelességének, becsületesen utánajárt a dolognak. A házban nem találta a gazdát, az állatok azonban jó ideje ellátatlanok lehettek, így intézkednie kellett, hogy szállítsák őket menhelyre, esetleg egy állatkertbe vagy bárhová, ahol hajlandóak befogadni őket.

A különc asszony – bár már ott se volt testi mivoltában -, mégis szóbeszéd tárgyát képezte, téma maradt továbbra is …legalább is, még egy darabig. Rebesgették, hogy világgá ment, mert már maga sem bírt a megszaporodott állatállománnyal. Hogy bűncselekmény áldozata lett, az is felmerült, de ezt később teljesen kizárták.

Újabb félév telt el. Egyszer csak gáz lett, mármint a gázzal. Szivárgást észleltek, és jó, hogy a Józsi bácsi rá nem pipált – szokása szerint a háza előtti kispadon ücsörögve -, mert bizony attól kezdve a pipáját csak a mennyországban szívhatta volna.

Jó darabon felbontották hát a betemetett, felületükön szépen elegyengetett gödröket. Mélyre ástak, keresték a meghibásodás okát.

Épp ebédidő közeledett, amikor az egyik munkás felkiáltott: jöjjön ide művezető úr! Itt fekszik egy ember. Hát szóljon neki, hogy keljen fel – kiáltott vissza csak úgy félvállról a megszólított. De nem lehet – folytatta a munkás – mert ez ide van halva.

Na, erre már mozgolódás támadt. És valóban. A gödör alján a cső mellett ott feküdt egy múmiává aszalódott holttest. A kiérkező helyszínelők, majd a hozzájuk csatlakozó rendőrorvos hamarosan megállapították, női test az, méghozzá az eltűntnek hitt, különc, állatbarát asszony földi maradványa.

Hogyan kerülhetett oda? Hát valószínűleg, a keskeny pallón megcsúszott, aztán belepottyant a kiásott árokba, végzetesen megsérült, a váratlanul leesett nagy hó meg betemette. A többit elvégezték az árkokat befedő, szorgalmas munkások…

És akkor valaki, az ott toporgó, bámész falusiak közül, nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze: na, ez is csak a mi falunkban eshetett meg, hogy az utca a témán hever…

Fotó: 2. kerületi fotó a Facebookról