„Azon a forró éjszakán nem tudtam a családomnak egy üveg hideg innivalót vásárolni”

Az emlékek 30 év távlatában való felidézése okozta a legnagyobb problémát Steve Boatengnek, amikor nekiállt, hogy megírja hazatérésének történetét a Pálmabor és kukacok II. Avagy miért nem lettem nőgyógyász Ghánában című kötetben. A Személyes Történelem kiadónál megjelent visszaemlékezés szerzője arról is mesél, mi döbbentette meg az 1990-es évek eleji ghánai viszonyokban, miben segített a felesége a memoár megírása közben és mi vette rá, hogy nekiüljön a második kötet megírásának is.

Egy évvel az első kötet után folytatja élettörténetét. Az első kötetből megtudhatta az olvasó, hogyan került Ghánából Magyarországra, és végezte el az orvosi egyetemet. A második pedig a hazatérés csalódásába is beavatja az olvasót. Miért nem egyszerre, egy kötetben írta meg a visszaemlékezéseit?

Azért nem írtam meg egyszerre az visszaemlékezésemet, mert egyszerre túl sokáig tartott volna összeszedni minden adatot, gondolatot. Másrészt pedig igazán nem gondoltam arra, hogy az első után szükség lesz egy második kötetre is. Erre csak akkor kezdtem gondolni, amikor egyre több olvasó érdeklődött, hogy lesz-e második kötet, mert ők várják, hiszen az első olyan hirtelen ért véget azzal, hogy befejeztem Magyarországon az orvosi egyetemet.

A második kötet elején aztán kiderül, hogy 12 évnyi távollét után Önt is meglepte, milyen körülmények fogadják hazájában, Ghánában. Mi volt, ami a legmeglepőbb volt? Mi esett a legrosszabbul a hazatértekor?

A legmeglepőbb számomra az volt, ahogyan fogadtak az ottani egészségügyi minisztériumban. Bár a szerződésem szerint öt évig kellett volna az országban a diplomámmal dolgoznom, úgy álltak hozzám, mint egy nem kívánatos vendéghez, mint egy hívatlan külföldi orvoshoz. Akkor tényleg szívesen visszafordultam volna Európába!

Nagyon furcsa európaiként azt olvasni, hogy Ghánában nem fogadták örömmel és lehetőségekkel a külföldön végzett szakembereket. Mit gondol, miért történhetett ez így? Mit tud arról, mennyit változott a helyzet e téren a hazájában?

A minisztériumi tisztviselő mondta, hogy azért nem látnak ott szívesen, mert ők már évek óta képzik a saját orvosokat. Szerintem azóta is ugyanez a szemlélet uralkodik Ghánában.

Sok csalódás érte Ghánában, a munkahelyétől a családjáig. Mi az, amire mégis szívesen emlékszik a hazatérése kapcsán? Milyen pozitív élményei voltak otthon?

Nagyon jó volt 12 év távollét után újra találkozni az édesanyámmal és a testvéreimmel, mind anyai mind apai ágon. Anyámék örömmel fogadtak a kis családommal együtt. De nagy örömömre szolgált az is, hogy újra ehettem a hazai ételeket, találkozhattam a régi, gyermekkori és fiatalkori barátaimmal, megnézhettük a régi helyszíneket, ahol laktam és tanultam (a középiskolákat és egyetemeket), illetve kirándulhattunk sokfelé az országban. Nem felejtem, mennyire élveztem a jó meleg időt az óceán partján.

Jó egy év történetét meséli csupán el ebben a kötetben, de a kulturális különbségek és a kalandok miatt nagyon gazdag eseménysorozatot kínál az olvasóknak. Személy szerint Önnek melyik a legfontosabb, legemlékezetesebb történet a kötetből?

Számomra a legemlékezetesebb (negatív) esemény az a kontraszt volt, amit a hazaérkezésünk első estéjén tapasztaltunk Ghánában. Azon a forró éjszakán nem tudtam a kis családomnak hideg innivalót vásárolni a közeli büféből, mert nem volt üres üvegem! Akkoriban ugyanis üveghiány volt az országban, és csak akkor adtak innivalót valakinek a boltban, ha vitt hozzá üveget is. De az is maradandó nyomot hagyott bennem, hogy a nagybátyám nem engedett minket közel magukhoz, nem fogadott be a házába aznap este, mert attól félt, hogy a ghánai mentalitás alapján azt feltételezte (ez csak utóbb derült ki), hogy örökké a nyakán akarunk lógni.

A kötet társszerzőjeként szerepelteti feleségét, dr. Pintér Veronikát. Miben segítette a felesége a kézirat megszületése során?

Vera sok mindenben segített, például az általa, személyesen átélt érzelmeket jobban le tudta írni, illetve sok esetben kiegészítette a fejezeteket, néhányszor pedig pontosította az események kronológiai sorrendjét. Sok élményt egyébként kihagytam volna, amelyeket ő, európai szemmel fontosnak tartott. Mindezeken túl pedig segített visszaemlékezni sok olyan eseményre, amelyeket kihagytam volna.

Milyen nehézségekkel szembesültek a mostani kötet megírása során, és hogyan lendültek át ezen? Milyen tapasztalatokat tudtak felhasználni az első kötet megírásából? Mennyit segített, hogy már írt egy könyvet?

A legnagyobb nehézségem a visszaemlékezés volt, mert menet közben kiderült, hogy bizony az eltelt több mint 30 év miatt sokszor nem nagyon tudtam jól felidézni a történések sorrendjét. Mint említettem, ebben sokat segített a feleségem. Az viszont mindenképpen könnyebb volt a II. kötet megírásában, kiadásában, hogy nem kellett új kiadót keresnem, a borítókép is megvolt már, csak egy kicsit kellett alakítani rajt.

Sikerült megtartani az ígéretét, hogy ötévente meglátogatja Ghánában a családját? Milyen kapcsolatot ápol a rokonaival manapság?

Igen, azóta is megyünk látogatóba minden 4-5 évente, ápoljuk a családi kapcsolatokat, neten vagy telefonon, anyámnak pedig kéthavonta küldök pénzt és ellenőrzöm, hogy megkapta-e. Egyébként idén októberben is megyünk Ghánába.

Nem bánta meg, hogy a ghánai kudarc után nem az Egyesült Államokba ment újrakezdeni, hanem Magyarországra?

Egyáltalán nem bántam meg! Hosszú gondolkodás után döntöttünk így, de mint család csak úgy maradhattunk együtt, ha Magyarországra jövünk vissza. Most már itt maradok örökre, hiszen jól érzem itt magam a családommal, unokámmal.

Az élettörténete ennek a kötetnek a végén sem fejeződik be, hiszen nem mesélte még el második magyarországi beilleszkedését, hogy miként talált munkát, hogyan rendeződött az életük, a családjuk. Ezt is el fogja mesélni egy további kötetben, vagy itt a vége a visszaemlékezésnek?

Egyelőre úgy érzem, hogy nem lesz III. kötet. Ha viszont igény lesz rá, akkor akkor bővített formában, egyben is kiadnám az eddig két kötetet, ami feltehetően nagyjából 400-450 oldalas lenne.