A végét tegyük az elejére, vagy az elejét hagyjuk a végére? Avagy hogyan kezdjük el a memoárunkat

A memoáríró kurzusokon (is) visszatérő kérdés: Hogyan kezdjük a történetet? A születésünknél? Vagy az életünk valamelyik fontos fordulópontjánál? Valóban nem könnyű probléma, hogy mi vonzza be leginkább az olvasót. Bár ezt a kérdést minden könyv szerzője felteszi magának, különösen nehéz dolga van annak, aki a visszaemlékezését írja, hiszen saját élményeiből dolgozik, és a fejében határozott kronológiát követnek az életeseményei. Ráadásul saját vagy családjuk történetét sokan megírhatják mindenféle írói előképzettség nélkül, így különösen nagy szükség lehet támpontokra, hogy érdekes, kívülállók számára is olvasmányos szöveg szülessen. Könyv Guru ezúttal ahhoz ad ötleteket, hogyan találjunk kreatív megoldásokat a memoárunk elkezdéséhez, de látni fogjuk, hogy ezek a tippek egyben ahhoz is ugródeszkául szolgálnak, miként szerkesszük a továbbiakban az összegyűlt anyagot.

1. Kezdjük a végén

Izgalmas, figyelemfelkető hatást érhetünk el, ha feje tetejére állítjuk a dolgokat, és a történetünket a végén (talán épp a jelen pillanatban) kezdjük. Ennek a – talán nem túl eredeti, de mindenképpen frappáns – megoldásnak az előnye, hogy az út végének felidézésével kíváncsivá teszi az olvasót az előzményekre. Továbbá a frissebb emlékek leírásához több részlet is áll a rendelkezésünkre, így plasztikusabban tudjuk részletezni, mint mondjuk a születésünk körülményeit.

2. Az elejét hagyjuk a végére

Az is lehet, hogy feltesszük a kezünket, és elismerjük, hogy nincs igazán jó ötletünk az első néhány bekezdésre (fejezetre). Ilyenkor sem kell kétségbe esni, mert bevett módszer, hogy valahogy mégiscsak elkezdjük a történetünket, de tudjuk, hogy majd akkor választunk nyitóképet, amikor a végére érünk az egésznek. Akkor már lesz rálátásunk a teljes szövegre, tudjuk, hol vannak a fordulópontok, a legizgalmasabb sztorik, és akár úgy is dönthetünk, hogy azok közül emelünk ki egyet az elejére. Vagy a teljes kép ismeretében születik meg bennünk egy felismerés, hogy mi lehet izgalmas kiindulópont életünk regényéhez.

3. Gondolkozzunk regényíróként

Az élettörténetünk valós események sorozata, amelyek közül természetesen válogatunk írás közben, hogy az érdekes, és a témánk szempontjából valóban releváns történéseket fűzzük össze. De ettől még ennek is érdekfeszítő olvasmánynak kell lennie, amit bizonyos szabályok betartásával és strukturális elemek beillesztésével tudunk elérni. Ha tehát nehezen indítjuk el a szöveget, gondolkozzunk úgy, mint egy regényíró, aki igyekszik az első oldalakon megteremteni a sztori atmoszféráját: bemutatja a főszereplőt (ez esetben saját magunkat), a környezetet, a fő konfliktus forrását és felvázolja a központi témát. Ha csak ezekre ügyelünk, máris hatásos bevezetőt alkothatunk. (És természetesen ezt követően tartani is kell magunkat az expozíció, a fő konfliktus bemutatása és lebonyolítása, illetve a megnyugtató lezárás szerkezeti követelményeihez.)

4. Idézzünk egy sorsfordító életeseményt

Ez hasonló a 2. ponthoz, de működhet úgy is, hogy eleve keresünk a történetünkből egy „ütős” pillanatot, ami valamiképpen szimbolikus jelentőségű is az életünk szempontjából: egy betegség, egy szerelmi csalódás, egy haláleset. Egy ilyen erős (többnyire fordulatot jelentő) pillanatból könnyű kiindulni, hiszen in medias res bevonzza az olvasót egy izgalmas történetbe, majd a kíváncsiság felkeltése után el lehet mesélni az odavezető utat, illetve a sorsfordító pillanat hatását, ami utána történt. (Ez egyből fontos szervezőerőként is működik majd a szöveg írása közben, és ily módon szinte az elejétől fogva támaszkodhatunk erre a felütésre.)

Az már rajtunk múlik, hogy itt, az elején kiélvezzük a drámai nyitókép részletes bemutatását, vagy csak felvetjük a számunkra különleges eseményt,

és majd menet közben, amikor kronológiailag is eljutunk oda, még egyszer, bővebben is ismertetjük.

5. Nevessünk egyet az elején

Nem muszáj drámainak lenni, lehet könnyedén is venni az indulást, például úgy, hogy megnevettetjük az olvasót. Egy vidám történet a gyerekkorból, valami meglepő csínytevés nem csupán érzelmi kapcsolatot teremt mesélő és hallgató között, hanem némi öniróniát is csempészhet a szövegbe, amit memoár esetén különösen értékelnek az olvasók. A könnyed hangvétel egyben ígéret is: nem kell feltétlenül a zsebkendőt készíteni a visszaemlékezéshez. Ugyanakkor a humor és önirónia nem jelenti a komolyság teljes száműzését, hiszen egy balul elsült kalandnak is lehet tanulsága, amit akár évekkel később vontunk le.

6. Tisztázzuk a kapcsolatot az olvasóval

Segít a jó bevezető írásában, ha a könyvnek ezen a pontján a magunk és az olvasó számára is tisztázzuk: kinek és miért írjuk a történetünket. Egész más lehet a hangvétel ugyanis, ha a családunk tagjainak mesélünk csupán, mintha szélesebb közönségnek szánjuk a művünket., vagy esetleg (legalábbis látszólag) csak magunkban elmélkedünk. Minél tudatosabban határozzuk meg a kötet és az emlékezési folyamat célját és közönségét, annál jobban tud azonosulni is az olvasó velünk és a könyvünkkel. Ha ebben nyíltan állást foglalunk az elején, és persze következetesen tartjuk is magunkat a vállalásunkhoz, könnyebb lesz megszólítani és meg is tartani az olvasókat.

(A memoárírásban nem csupán a kezdő bekezdések elkészítése okozhat nehézséget, hanem egyáltalán az is, hogy rászánjuk magunkat erre a múltidézésre. Egy korábbi posztunk az ezekkel kapcsolatot félelmeinkkel segít megküzdeni.)

Borítófotó: Ian Dooley / Unsplash.com