„Azt kell tennünk, amitől félünk”

„Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a korlátozó intézkedések működnek. Minden könyvpiaci szereplő tökéletesen sarokba van szorítva” – állítja Virág Gábor aki első regényét, a Bukásra ítélve című történetet a másság témakörében írta. A Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője arról is mesél, milyen kínszenvedés volt kiadót keresni, miért volt fontos számára, hogy magyar közegben játszódjon a cselekmény, milyen problémát okozott, amikor kiderült számára, hogy a tanárok ma már nem naplóba, hanem a KRÉTA-rendszerbe írják a jegyeket, és mit gondol a könyvfóliázós rendelkezésről.

Hogy jött az ötlet, hogy a másságról és az ebből fakadó kettős életről írjon regényt? Mennyire volt ez nehéz (vagy bátor) döntés az ön részéről?

Elsősorban személyes indíttatásból írtam a másságról, de maga a történet nem csak egy hirtelen ötletből jött, hanem igen nagy utat járt be, mire az lett belőle, ami most. Sajnos elég sok cselekményvázlat és sokszáz megírt oldal ment kukába, mire idáig eljutottam. Végül addig alakult a történet a fejemben, míg ki nem lyukadtam egy nyári táborban játszódó kriminél, melyben egy félreértés miatt az egyik tanár gyermekmolesztálás-botrányba keveredik egy fiúval, aki neki mondja el először, hogy meleg. A tanárt meghurcolják, nyilvánosan megszégyenítik, majd emiatt öngyilkosságba menekül. Ezen a ponton kezdtem el érezni, hogy jó irányba haladok. Erre már lehetett építeni, volt témája, aktualitása. Viszont egyúttal olyan vizekre is eveztem, ami már sokkal kockázatosabb, és ha elrontom, könnyen azt a hatást érhetem el vele, amit a legutóbbi törvényekkel is elértek: összemossák a két nagyon különböző témát. Úgyhogy muszáj volt kiterjesztenem a helyszínt és az idővonalat, hogy ezeket jól érthetően, minél több szemszögből le tudjam vezetni, és direkt olyan karaktereket hoztam létre, akik első kézből lehetnek érintettek a maguk kis mikrokörnyezetében. Szóval elég nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt megcsináljam, de én mindig is azt vallottam, hogy azt kell tennünk, amitől félünk.

Az Utószóban underground könyvnek nevezi a regényét. Ezt hogy kell érteni? És milyen nehézségeket jelentett ez a kiadás szempontjából?

Bár az underground kifejezéssel csak próbáltam viccesen elbagatellizálni a mostani helyzetet, de valljuk be, tökéletesen igaz rá. Mikor elkezdtem írni az első kéziratot, még csak akkor vezették be a fóliázást. De nem gondoltam volna, hogy mire kiadásra kerül a sor, már nem lehet egy csomó könyvesboltban árulni, látható helyre tenni, és hogy kisebb településeken jóformán hozzá sem jutnak, mert az egyetlen könyvesbolt templom vagy iskola mellett van. Szóval szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy nem sokra vagyunk attól, hogy éjszaka sötét sikátorokban csereberéljünk ilyen témájú könyveket. Kiadót keresni is maga volt a pokol. Nem is jöhetett szóba más, mint a magánkiadás. A kiadók és könyvesboltok már javában elkezdtek biztonsági játékot játszani. A törvények homályosak, nem lehet tudni, hogy mikor miért van épp kedvük büntetni, így inkább nemet mondanak minden kifogásolható könyvre. Ez érthető, hiszen egy kiadónak így is elég sok pénzébe és idejébe telik a semmiből felépíteni egy új szerzőt. Gyakorlatilag a kútba is szórhatná azt a pénzt, amit olyanra költ, aki ki van tiltva szinte mindenhonnan. Sőt, nem akarok elméleteket gyártani, de volt olyan magánkiadó is, amelyik olyan irreális szerzői hozzájárulást kért volna, amire biztosra vehették, hogy nemet mondok. Legalábbis ez volt a benyomásom. Tehát nyugodtan elmondhatjuk, hogy a korlátozó intézkedések működnek. Minden könyvpiaci szereplő tökéletesen sarokba van szorítva.

Krimiszál is van a regényében, de sokkal többről szól a történet, mint egy öngyilkosság körülményeinek felderítéséről. Hogyan tudná röviden összefoglalni (spoiler nélkül) a történet legfőbb konfliktusát/dilemmáját?

A történet középpontjában egy tanár áll, aki öngyilkos lesz, és akiről hamar kiderül, hogy az egész addigi élete hazugságokra épült. Mindenképpen olyan történetet akartam, ami hűen visszaadja ezt a jelenséget, mely sajnos még manapság is igen gyakori.

Rengeteg gyerek nő fel olyan családban, és legalább ennyi felnőtt él és dolgozik olyan környezetben, ahol zéró tolerancia van a mássággal kapcsolatban.

Emiatt sokszor inkább olyan életet építenek fel maguknak, amiben meg tudnak felelni az elvárásoknak, és nem ítélik el őket. Ez persze hosszú távon nem csupán egy mentálisan embert próbáló feladat, hanem igazságtalan a szeretteikkel, akik megosztják velük az életüket. Egy olyan emberrel élnek együtt, akit valójában nem is ismernek. Ahogy Milán mondja a könyvben, megtaníthatják a balkezes gyereket jobbal írni, de attól még a balt fogja szívesebben használni. Ez mindenre igaz. Lehetetlen feladat egy életen át elnyomni az igazi valónkat, mert előbb vagy utóbb úgyis felszínre tör, és elég csak egy apró hiba, hogy egy pillanat alatt kártyavárként omoljon össze körülöttünk minden.

Mi az, amit a másság témájáról a Bukásra ítélve másként, újszerűen mond el, mint a korábban született hasonló tematikájú regények? Mi az üzenete a történetnek?

Szerintem elég sok minden. Úgy látom, hogy a témában nagyon kevés hazai, kortárs mű található meg. Ma már a magyar írók is előszeretettel helyezik inkább külföldi helyszínekre a történeteiket, ahol valljuk be, közel sem ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, mint itthon. Én pedig hiányoltam ezt, mert így nagyon sok olyan téma marad érintetlenül, amikről szerintem érdemes beszélni, sőt, muszáj is róluk beszélni. Ezen kívül a másság témája többnyire kimerül a könnyedebb, romantikus/erotikus művekben vagy olyan ifjúsági irodalmakban, melyek a fiatalabb korosztálynak szólnak, és arra hivatottak, hogy segítsenek nekik megfelelően eligazodni a témában. Nyilván ezekre is szükség van, de úgy éreztem, ebben már semmi újat nem tudnék felmutatni, ráadásul nem is a zsánereim olvasóként sem. Úgyhogy inkább választottam egy magamnak egy sokkal testhezállóbb műfajt, és abba „oltottam bele” azokat az üzeneteket, melyeket közölni akartam: a bujkálás, a kettős élet hatásait, valamint az oktatás, a szabad művelődés és a tolerancia módszeres leépítését. Úgy voltam vele, hogy ezzel szélesebb közönségnek is kedvezhetek: azoknak is, akik a komolyabb hangvételű, kortárs szépirodalmat kedvelik, és azoknak is, akik inkább a szórakoztatóbb, izgalmasabb műfajokat preferálják, mint például a krimik, thrillerek, pszichothrillerek. Ezek azért elég népszerű zsánerek.

Hogyan született meg a cím, és milyen jelentésrétegei vannak?

Talán az egyik legnagyobb dilemmám az volt, hogy milyen címet lehet adni egy olyan könyvnek, amire gyakorlatilag bármilyen cím illene is, meg nem is. El nem tudom képzelni, hogyan működik ez azoknál a kiadóknál, ahol már a megjelenés előtt egy évvel/félévvel kész a borító, cím is megvan, lehet rendelni, aztán azt olvasom a szerző oldalán, hogy még csak most ült neki a kéziratnak. Nálam ez biztos nem működne, mert eleve nem szeretem a kőbe vésett dolgokat. Korlátozva, bezárva érzem magam tőlük. Szóval a regényem munkacíme eredetileg Négy fal közt volt, de azt nem tartottam elég jónak, így elkezdtem másban gondolkodni. Emlékszem, hogy napokig bombáztam a páromat az ötleteimmel, és végül ő is mondta ki, hogy ez lesz a jó. Benne van minden. Egyrészt elhangzik a könyvben, másrészt nagyon jó áthallást is biztosít az iskolai helyszínnel. Ezen kívül – árnyaltabban ugyan –, de társadalmi vonatkozása is van, melyek szimbolikusan a borítón is megjelenítésre kerültek.

Kapható lesz a könyvesboltokban a Bukásra ítélve, és ha igen, le lesz-e fóliázva? Egyébként mit gondol erről a rendelkezésről?

Fóliázva nincs, mert az csak az ifjúsági irodalomra kötelező. Viszont jelenleg az ország 83 Lírájából 7-ben, az 54 Libri üzletéből pedig mindössze 15-ben kapható, ráadásul egyikbe se találná meg senki magától. Ez azért rossz arány, mert – bár rég volt erre pontos felmérés – a vásárlók kb. 70%-a szívesebben vásárol személyesen könyvesboltban, mint webshopon, az e-book eladások pedig kevesebb, mint 1%-ot tesznek ki. Ez jócskán meg is látszik a saját online hirdetéseimnél is, ahol 1000 kattintásból csupán 3 végződik vásárlással. Ehhez jön még az árkötöttségi törvény, ami csak tovább ront a helyzeten, mert valószínűleg nagyon kevesen fognak 2-3 ezer forint szállítási díjat bevállalni könyvenként, csak azért, mert a kiválasztott könyv nem kapható és nem is vehető át a közelükben lévő könyvesboltban. Inkább lemondanak róla, vagy újra fellendül a kalózletöltés. Tehát a fenti számok alapján szerintem nem nehéz kitalálni, miket gondolok ezekről az rendelkezésekről.

Milyen nehézségekkel szembesült az írás során, és hogyan lendült át rajtuk? És mennyi ideig tartott a több mint 400 oldalas kézirat elkészítése?

Összességében maga a kézirat, minden utómunkával, javítással együtt nagyjából egy év leforgása alatt készült el. Nehézségekben nem volt hiány, és kutatómunkában sem. Mivel nem vagyok tanár, elsősorban a teljes szakmai háttér felderítése igényelt sok utánajárást. Továbbá szélesítenem kellett az ismereteimet például a transzneműségről, a nemi megerősítő műtétek fázisairól, az ezzel kapcsolatos törvényi háttérről, és még sorolhatnám. Az egyik legnagyobb kihívás a helyszínválasztás volt, hiszen az egyik történetszálat egykori középiskolámba helyeztem, amiről nagyon sok szép emléket őrzök. Szerettem volna meghagyni olyannak, amilyen akkoriban volt, de túl sok idő telt el, így muszáj voltam aktualizálni a körülményeket, és átszőni a mai problémákkal, kihívásokkal, amikkel a tanárok napi szinten megküzdenek. Voltak még úgymond technikai jellegű nehézségeim is. Az egyik, hogy az eredeti vázlatomban osztálynaplót írtam, és menet közben jöttem rá, hogy ma már mindenhol KRÉTA-rendszer van. Mivel a napló kulcsfontosságú eleme volt a regény cselekményének, gyorsan ki kellett találnom, hogy miként ültethetem át a koncepciómat ebbe az új, digitalizált környezetbe. Elég izgalmas napokat éltem meg vele. Egy másik technikai érdekesség, hogy a regény megírása előtt sosem jártam Szombathelyen, viszont amikor véletlenül ráleltem a Csónakázó-tóra mint lehetséges nyári helyszínre, menthetetlenül beleszerettem, úgyhogy végül ragaszkodtam hozzá. A leírásban főleg térképek fotók és videók voltak segítségemre, de persze később el is látogattam oda. Szerencsére amint megláttam élőben, rögtön tudtam, hogy jó választás volt. Szerintem tökéletes hely egy nyári kamaszszerelem kibontakozásához.

Milyen tapasztalatokat osztana meg azokkal, akik hasonló tematikájú könyvet szeretnének kiadni? Milyen hibát ne kövessenek el?

Semmiképp nem akarok senkit sem lebeszélni vagy rábeszélni, de a jelenlegi körülményeket figyelembe véve ne legyenek illúzióik, hogy sétagalopp lesz. Annyi tanácsot tudok adni, hogy alaposan készüljenek fel, vértezzék fel magukat lelkileg, mert a társadalom közel sincs elég befogadó állapotban az ilyen témákra. Hiába ír valaki tele egy egész könyvet igazságokról és igazságtalanságokról, hiába tárja ország-világ elé szívét-lelkét, mégis azt érezheti, hogy továbbra is egyedül tengődik a saját gondolataival összezárva. Én legalábbis itt tartok most, és ezt próbálom valahogy feldolgozni. Ahhoz, hogy értelmet lássak az egészben, alaposan be kell osztanom minden egyes jót, amit az olvasóktól kapok.

Mennyiben más Magyarországon kiadni egy ilyen témájú könyvet, mint mondjuk liberálisabb országokban? Mi az, amiben fejlődhetne e téren a magyar társadalom, a közbeszéd? És milyen reakciókat kapott a környezetéből a megjelenés óta?

Nem tudok nyilatkozni más országokkal kapcsolatban, de ha csak abból indulok ki, hogy amikor tavasszal Londonban jártam, és itthon épp a háborús plakátok lógtak országszerte mindenhol, addig ott lépten-nyomon kulturális programok, könyvek és színdarabok reklámjai jöttek velem szembe – köztük sok LMBTQ-témájú is. Úgyhogy szerintem ég és föld lehet a különbség. A fejlődést én abban látom, amit a könyvem végkifejlete is sugall. Korábbi generációk berögzött gondolkodásmódját szinte lehetetlen visszafordítani vagy megváltoztatni, de tudatos és kitartó munkával meg lehet állítani a tovább öröklődést. Viszont ehhez engedni kell a szülőket, fiatalokat szabadon edukálódni, és fejleszteni érzelmi intelligenciájukat.

A visszajelzések általában jók. Legalábbis akikről tudom, hogy olvasták, szinte kivétel nélkül pozitívan nyilatkoztak. Emellett nagyon sok lelkes könyvrajongó is segít és támogat a közösségi médiában, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Ami engem kicsit zavar, hogy

arányaiban nagyon kevesen vannak, akik nyilvánosan merik vállalni a véleményüket.

Pedig a jelen helyzetben az egyetlen eszközöm arra, hogy minél többen megismerjenek, ha beszélnek rólam és ajánlanak. Sajnos azonban sokan nem viselik jól, ha az érzékeny téma miatt sérül a megítélésük. Mondhatni ez is a bujkálás egy bizonyos formája. Az emberek tartanak attól, hogy majd őket is „stigmatizálják” az alapján, hogy mi iránt érdeklődnek. Emiatt viszont néha úgy érzem, hogy egyhelyben toporgok, mert így még nehezebben megy híre, hogy ez a könyv egyáltalán létezik.

A történet vége sejteti a folytatást. Készül arra, hogy megírja a regény második részét? Ha igen, hogy áll vele?

Nemigen hiszek már a folytatásokban. Manapság nagy divat, hogy mindenből sorozatot csinálnak, de én ezt egy önálló regénynek szántam, és szerintem egy ideig az is marad. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem is fogom folytatni. Még ötleteim is volnának rá, hiszen hiába 400 oldal a könyv, sok kérdésben csak a felszínt kapargattam meg vele. Bőven akad még miről beszélni. De annyi biztos, hogy nem mostanában fogok nekiállni. Már csak azért sem, mert jelenleg egy teljesen más témájú könyvön dolgozom.