Lapmargó / Mándy új olvasatai

Darvasi Ferenc: Köztünk vagy

Beszélgetések Mándy Ivánról

 

Az interjúkötet címe, sajnos, nem igaz. Mándy nincs „köztünk”. A húsz éve elhunyt prózában költő írót ma nem, vagy csak nagyon kevesen olvassák.

 

A helyzet azonban nem reménytelen. A hatvan évvel korosabb pályatársáért rajongó Darvasi Ferenc (aki arra a bizonyos lakatlan szigetre, a szigorú „szabályokkal” perelve, az egyetlen lehetséges helyett négy könyvet vinne, s az is mind Mándy lenne) remek hadjáratba kezdett kedvence népszerűsítésére. Sorra mikrofonja elé ültette mindazokat, akik szorosabb vagy lazább kapcsolatban voltak a világból mindig „kilógó” alkotóval.

 

A társaságban szelíd, különc és többnyire hallgatag, ám mindenkor mélyen figyelő íróról huszonketten mesélik el emlékeiket, élményeiket. A kérdezettek köre meghökkentően széles.

Szerelmes vallomást tesz az orvos-feleség

 

– akinek 1967-ben sikerült bekötnie a nála két évtizeddel korosabb, 48 éves örök agglegény fejét, s aki aztán majd három évtizeden istápolta a szellemileg öntörvényű, a politikai befolyásolástól alkotásait rigorózusan elzáró, a gyakorlati dolgokban viszont gyámoltalan férfit.

 

Megszólalnak a kollégák, a pályatársak és utódok, és lelkesen elfogult szavaikból az derül ki, hogy Mándy irodalmilag megkerülhetetlen. „Aki nem olvasta, nem ismeri a magyar prózát” – mondja például a Mándy-rokonságba benősülő Vörös István költő-író, a kreatív írás egyik tudora, az „írói értelemben rosszmájú” szerzőről. Ez utóbbi megállapítás az újholdas költőtől, Lator Lászlótól való, aki ezt főhajtó elismerésnek szánta s nem elmarasztalásnak. Merthogy Mándy a Fabulya feleségei című kötetében jó barátjáról, Végh Györgyről rajzolt kegyetlen karikatúrát. E „pengehideg keménységet” emelte ki a Mándy kávéházi asztalához olykor megszeppent fiatal lányként odaülő – ma az egyik legkarakteresebb költőként jegyzett – Tóth Krisztina, aki szerint az „utánozhatatlan, lírai sűrítettségű univerzumot” teremtő szövegek „rejtett hajszálereken” szivárognak vissza az irodalomba. „Két-három oldalon el tud mondani egy regényt” – lelkendezik irigykedve a nagyregényekben, regénytrilógiákban megnyilvánuló Márton László.

 

A kapualjak, kávéházak, trafikok, mozik, tribünök (s a mögöttük rejtőzködő emberek) pazar krónikásáról azt a meglepő értelmezést adja az egyszemélyben író és szerkesztő Ács Margit, hogy Mándy azért vetítette ki saját magát és érzéseit a tárgyakra, mert nem tudott mit kezdeni a feléje áradó szeretettel. Az interjúkötet becses és az említett szivárgásról árulkodó darabja az a fejezet, amelyben Bereményi Géza meséli el emlékeit „Ivánról”. A nemzedékkel korosabb mestert a későbbi író-filmrendező még ötödéves egyetemistaként kereste fel, mondván, belőle akarja írni a szakdolgozatát. „Mintha kerülgettük volna mindig, hogy a lényegről beszéljünk, de közben éppen arról beszéltünk – mint egy Mándy-novella hősei” – jellemezte kapcsolatukat Bereményi. Az interjú nyomán pedig

az olvasó érteni kezdi, miért is voltak első hallásra ismerősek a Cseh Tamás-dalokban Bereményi lényegtelenül lényeges szövegei.

 

A szerkesztő-kritikus Darvasi, a szinte bizonyosan formálódó Mándy-monográfia szerzője hozzáértően és íncsiklandóan faggatja főhősének tanúit, akár a Mándy-rajongó teológus, Jelenits István ül vele szemben, akár Vojtek Éva pincérkisasszony, aki a cukrászdájába menetrendszerűen érkező „csodabogár” törzsvendégének azonnal vitte a sivatag száraz homokját”, a sang kuglófot. Az interjúalanyok szavai nyomán az olvasónak pedig ellenállhatatlanul támad kedve ismét kézbe venni Mándy opusait.

Corvina, 2015.