„Egy gyerek születése nemcsak áldás, de akár életre szóló csapda is lehet”

„Ha valaki férfiként akar női karakter bőrébe bújni, akkor azt női olvasókon is tesztelni kell (és fordítva)” – vallja Virág Gábor, aki második regényét két rivális nő szemszögéből írta meg. A Könyv Guru Kiadónál megjelent Áldatlan állapot szerzőjével arról is beszélgettünk, hogy miért nehéz kérdés manapság a gyermekvállalás, hogyan lett a saját könyvének borítótervezője, miért tekinti a második regényét is „első” regényének, és miként „inspirálta” a sztorit maga Orbán Viktor.

Legutóbb fél éve beszélgettünk, amikor megjelent az első regénye, a Bukásra ítélve, aminek a mássággal foglalkozó témája miatt, mint mondta, a kiadása nem volt „sétagalopp”. Az eltelt időszakban mi lett a regény sorsa? Talált utat az olvasókhoz? Mennyire lett sikeres?

Abszolút úgy érzem, hogy a sok hátráltató tényező ellenére megtalálta a közönségét. Rengeteg pozitív véleményt kapott már, és az olvasók többsége hiánypótló kötetként hivatkozik rá. Ez különösen jólesik, hiszen pont az volt a célom vele, hogy ne csak mindig egyféle szemszögből mutassuk meg a dolgokat, hanem nyíltan mondjuk ki azokat is, melyekről – ilyen vagy olyan okból – nem igazán szeretnek beszélni. Rendkívül hálás vagyok minden egyes olvasómnak, aki bizalmat szavazott nekem, és esélyt adott arra, hogy megismerjen egy olyan közösséget, amelyet tévhitekre és hazugságokra alapozva próbálnak napjainkban a társadalom perifériájára taszítani.

Az előző interjú idején már dolgozott a most megjelent Áldatlan állapot szövegén. Ilyen gyorsan megy a munka, hogy máris a könyvesboltokban a kötet, vagy csak már előrehaladott állapotban volt a regény, amikor beszéltünk? Összesen egyébként mennyit dolgozott a második regényén?

Tavaly ilyenkor már a cselekményvázlaton dolgoztam, és mire a Bukásra ítélve megjelent, a kézirat is készülőben volt. Úgyhogy igen, a munka oroszlánrészén már majdnem túl voltam akkor. Egyébként napra pontosan december 30-án fejeztem be az Áldatlan állapot első nyers kéziratát.

A kötet utószavában elárulja, hogy az ominózus „nőügyekkel nem foglalkozom” kormányfői kijelentés ihlette a regényét. Elárulná, pontosan hogyan és miért kezdett bele a történetbe, és mi volt a célja vele?

Igen, ez a mondat nagyon belevésődött az emlékezetembe, és sokáig nem hagyott nyugodni. Egyszerűen elborzasztott, hogy a 21. században még mindig ott tartunk, hogy egy nő kevésbé komolyan vehető, mint egy férfi. Persze ez a kijelentés csak a gyújtást adta meg, ehhez jött még az a bizonyos abortusztörvény (avagy „szívhangtörvény”), amelynek negatív hatásai a könyvben is nyíltan megjelennek. Rengeteget kutattam a témában, és szinte csak olyan beszámolókkal találkoztam, ahol hasonlóan megalázó helyzetben találták magukat, mint a főszereplőm is.

Az Áldatlan állapot olyan történeteket villant fel, ahol kapcsolati problémák vagy épp a függetlenségvágy miatt nem számítanak a gyerek születésére, majd ez a fordulat vált ki komoly veszélyeket, fenyegetéseket. Miért foglalkoztatta a nehezített gyermekáldás? És milyen tanulságot tud felmutatni a regényével ezzel kapcsolatban?

Úgy látom, manapság akkora társadalmi nyomás nehezedik a nőkre a gyermekvállalás terén, hogy az már szinte egészségtelen. Őrületes pénzek röpködnek, amikre nagyon nehéz nemet mondani, a terhességmegszakítás folyamata pedig már átment egyfajta lelki zsarolásba azokkal a nőkkel szemben, akik már így is épp eléggé rosszul érzik magukat attól, amire kényszerülnek. Sajnos egy olyan világban élünk, ahol a prevenció helyett a büntetés, a szankció és a megbélyegzés a válasz mindenre. Pedig annyi oka lehet annak, hogy valaki meghozzon egy ilyen nehéz döntést, de még mindig jobbnak tartom, minthogy mélyszegénységben, bántalmazó környezetben, vagy netán állami gondozásról nőjön fel az a gyerek. Én teljesen megértem az élethez való jog szerinti álláspontot is, csakhogy kizárólag minőségi életben tudok gondolkodni. A másik, ami nagyon foglalkoztatott ezzel kapcsolatban, a tudatos gyermektelenség.

Sosem értettem, miért tekintenek kötelességként a szülésre.

Egyrészt nem mindenki tartja magát alkalmasnak rá (bár azt hiszem, a kételkedés már önmagában az ellenkezőjét igazolja), de nyilván az sem bűn, ha valaki egyszerűen csak élvezi a függetlenségét, és másban találja meg önmagát. Emiatt elítélni valakit szerintem teljesen abszurd, pláne, ha a homályos jövő, a létbizonytalanság, vagy épp a hatalommal szembeni kiszolgáltatottság is komoly elrettentéssel bír a szülővé válástól. Ha mindezeket egymás mellé tesszük, egyértelműen ugyanaz a képlet jön ki, mint ami az első regényemnél: szembe állítani a különféle nézeteket, és megmutatni, mennyire igazságtalanul ítélkezünk a másik felett, anélkül, hogy akár halvány fogalmunk lenne annak helyzetéről.

Alíz és Nina, a két főszereplő női archetípusok? Mi a jellemző rájuk, és miért választotta ezt a két karaktert a regényébe?

Alíz egy csapdába esett nő, aki vágyik a régi életére, a szabadságra, ahol nem egy zsarnok férj határozza meg minden lépését. Mindig vágyott gyerekre, de azért nem egy tipikus „ősanya”. Valójában a környezetében élők sokkal jobban akarják, hogy teherbe essen, mint ő maga, és ez a kötelezettség olyan terhet ró rá, amitől sohasem élhetné át ennek a valódi örömét. Vele ellentétben Nina egy látszólag erős, független nő, mondhatni olyan, amilyen Alíz is szeretne lenni. Igaz, ő már tudatosan gyermektelen, ellenben úgy boldog, ahogy van. Azért választottam két ilyen típusú karaktert, hogy rávilágítsak: senkinek az élete nem telhet előre megírt forgatókönyv alapján. Van, amikor hiába adott minden a családalapításhoz, egy gyerek születése nemcsak áldás, de akár életre szóló csapda is lehet.

Nemrég jelent meg a Könyv Guru portálon egy poszt arról, hogyan kell a másik nem szemszögéből, E/1-ben írni regényt. Az Áldatlan állapotban Ön is így tesz Alíz és Nina személyében. Mennyire volt nehéz az ő perspektívájukból írni a történetet? Mire kellett nagyon figyelnie? Mi tanácsolna azoknak, akik hasonló módon írják a regényüket?

Igen, olvastam a posztot, és nagyon tetszett, ahogy összefoglalta mindazokat a problémákat, amelyek engem is gyötörtek elejétől fogva. Én azt mondom, első lépésként igenis tudomásul kell venni, hogy egy férfi és egy nő teljesem eltérő szemlélettel és gondolkodásmóddal bír sok mindenben, az E/1 narráció pedig csak még tovább nehezít ezen a felálláson. Megmondom őszintén, én magam nem is nagyon kedvelem ezt a fajta történetmesélést, mert túlságosan behatárol. Ilyenkor sajnos csak azt tudom megmutatni, amit az adott szereplő lát és érez, ám az Áldatlan állapot esetében elkerülhetetlennek bizonyult. Hiszen így tudtam csak elég közel hozni a karaktereket az olvasókhoz, hogy igazán bele tudják élni magukat a helyzetükbe. Tanácsként csak egy régi jól bevált módszerrel tudok szolgálni: a puding próbája az evés. Ha valaki férfiként akar női karakter bőrébe bújni, akkor azt női olvasókon is tesztelni kell (és fordítva).

Véres kalapács, démoni arc, elégő papírszélek, egy titokzatos-félelmetes ajtó – minden együtt van egy hatásos, krimiszerű borítóhoz. Hogyan, milyen szempontok alapján készült a könyvborító?

A borító szinte párhuzamosan készült a kézirattal. Sokáig játszottam a gondolattal, hogy milyen külsőt képzelnék el ennek a könyvnek, és egy ideig fontolgattam is, hogy felkérek egy tervezőt az elkészítésére. Ám úgy alakult, hogy amikor épp nem írtam, akkor az elmélkedések közepette magam kezdtem el tervezgetni. Van már némi gyakorlatom ehhez szükséges programok használatában, nagyon jól ki tudok velük kapcsolódni akkor is, amikor a posztjaimat készítem. Eleinte tényleg csak szórakozásnak indult, aztán kezdtem egyre komolyabban venni ezt a feladatot. Összesen nyolc különböző borítóterv született alig pár hónap alatt. Mindenképp a thriller-vonalat akartam előnyben részesíteni, így kezdettől fogva megjelentek rajtuk a történet kulcselemei (kalapács, pincelépcső, terhesség), ám ez a fekete-fehér képekkel tűzdelt, már-már filmszerű külső bizonyult végül a legjobbnak.

Szerintem pontosan sikerült eltalálni vele a könyv baljós hangulatát.

Persze álmomban sem gondoltam volna, hogy aztán tényleg meg is jelenhet ezzel (kicsit félve kérdeztem meg róla a kiadóvezetőt). Nem is az volt a cél, hogy elvegyem a grafikusok kenyerét. Egyszerűen így alakult, és én örülök, hogy ebben is kipróbálhattam magam egy kicsit.

Azt is írja az utószóban, hogy második regényt még nehezebb írni, mint elsőt. Mire gondolt? És milyen tapasztalatokat szűrt le az első regényéből, amiket most írás közben fel tudott használni? Hogy érzi: miben fejlődött a regényírói módszere, íráskészsége, karakterfejlesztő képessége?

Számtalan jó tanácsot, építő kritikát kaptam, és a legtöbbet hasznosítani is tudtam. Szerintem az Áldatlan állapot szövege sokkal letisztultabb, mondhatni „sallangmentesebb” lett – ez már a terjedelmén is látszik. Bár azért ne feledjük, hogy a Bukásra ítélve egy jóval lassabban építkező lélektani dráma (némi krimiszállal), míg az Áldatlan állapot egy kőkemény, feszített tempójú thriller, ami már az első lapokon a dolgok közepébe rántja az olvasót. Itt aztán tényleg semmi keresnivalója nem volt túlrészletezésnek vagy nagy belső monológoknak. Egy nagy dilemmám azért mégis volt: vajon mit fognak szólni az eddigi olvasóim, hogy ezúttal nem egy LMBTQ-történettel jövök? Sok íróra jellemző ugyanis, hogy ragaszkodnak a kedvelt zsánerükhöz, és csak egy bizonyos célközönségnek írnak. Nálam ez nincs így. Semennyire sincs kőbe vésve, hogy mi jön ez után. Én arról írok, amiről úgy érzem, hogy írnom kell, és szeretek folyton kísérletezni. Ezúttal például olyan történetvezetést alkalmaztam, ami a könyvekre nemigen jellemző, inkább a régi suspense thrillerekére hasonlít, mint amilyeneket Hitchcock is rendezett. Már félidőben eljön a tetőpont, ami után teljesen más vágányon folytatódik a történet, a válaszokra viszont várni kell egészen a végéig. Szóval úgy is mondhatnám, hogy az Áldatlan állapot a második első regényem, hiszen egy teljesen más célközönségnek mutatkozom most be. Ez persze lehetőség arra, hogy még szélesebb körben is megismerjenek, ugyanakkor benne van az is, hogy némi csalódást váltok ki azokból, akik az előzőhöz hasonló könyveket preferálják jobban.

Ezúttal mi volt a nehézsége a könyvírás közben? És hogyan oldotta meg?

Egy kis időre abba kellett hagynom az írást tavaly ősszel, és át kellett gondolnom néhány dolgot. A tervezett csattanó már az első perctől megvolt, viszont felmerült egy komoly logikai bukfenc, amit meg kellett oldani. Muszáj volt egyszerűsítenem, hogy egyrészt működni tudjon az eredeti elképzelésem, ugyanakkor ne legyen unalmas és követhetetlen. Ez sok mindennel járt, többek közt egy szereplő teljes félreállításával, valamint jó néhány korábbi fejezetet is át kellett írnom hozzá. Volt még egy másik (személyes) gondom is: eredetileg nem terveztem epilógust, hanem nyitott befejezést akartam. Végül aztán mégis letettem róla, mert attól féltem, nem fogadnák túl jól. Bár személy szerint imádom, amikor egy könyv végén hirtelen „faképnél” hagynak a kérdéseimmel, de sajnos bele kellett törődnöm, hogy ez ma már keveseknek jön be. Mostanság mindenre magyarázatot kell adni, erre van igény. Mindenesetre szerintem hatalmas poén lett volna a végkifejlet közepén rácsukni a szereplőkre az ajtót, de azért így is sikerült otthagynom egy kis sötét felhőt az olvasóknak, amin lehet picit töprengeni. Úgy éreztem, ennyi nekem is jár.

Név szerint is megemlíti azokat, akik segítették a szöveg megszületését. Mit köszönhet nekik?

Először is el kell áruljak egy titkot: a Bukásra ítélve megjelenéséig én teljesen titokban írtam, soha senkinek nem mutattam meg az írásaimat, sőt a legtöbbet töröltem is, miután visszaolvastam. Még édesanyám is csak akkor tudta meg, hogy írok, amikor a Bukásra ítélve kézirata zöld utat kapott. Szóval, hogy a félkész kéziratomat csak úgy kiadjam a kezemből egy külső személynek, ahhoz elég sok félelmet és gátlást kellett leküzdenem magamban. Tény viszont, hogy elkerülhetetlen volt a már korábban említett okok miatt, hiszen sosem lehetünk elég biztosak magunkban, muszáj tesztelni az írást. Persze a Bukásra ítélve esetében is volt lektorálás, de szerencsére azóta elég sok embert ismerhettem meg írói körökben és a bloggerközösségben egyaránt, akik közül néhányan voltak olyan kedvesek, hogy vállalták az új kézirat bétázását. Mivel ők olvasták már az első regényem, és egy ideje rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, kialakult már egyfajta bizalmam irántuk, így már sokkal könnyebb volt átadni nekik. Persze

életemben nem izgultam úgy, mint akkor, mégsem bántam meg, mert nagyon sokat köszönhetek nekik.

Aki csinált már ilyet, tudja, hogy itt nem szimplán egy könyv elolvasásáról volt szó. Tőlem például két részletben kapták meg az anyagot, és a saját észrevételeik mellett rengeteg kérdésemre kellett válaszolniuk közben és a végén is. Ez egy rendkívül kimerítő és időigényes feladat, ami ráadásul nem kis felelősséget is hordoz magában. Épp ezért nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok a fáradozásukért.

Ennek a kötetnek mennyiben volt könnyebb a kiadása, mint a Bukásra ítélve esetében?

Egy kis időre megfordult a fejemben a szerzői kiadás, de aztán rájöttem, hogy főállás mellett képtelen lennék az ezzel járó többletfeladatokat is ellátni, koordinálni. A klasszikus kiadást meg sem próbáltam, de nem is akartam. Nekem tökéletesen megfelelt ez a köztes kiadási forma, és örömmel dolgoztam együtt ismét a Könyv Guruval. Már első alakalommal is jól megtaláltuk a közös hangot, és szerintem ezúttal is elég gördülékenyen ment a munka. Örülök, hogy újfent ők vehették gondozásukba a művemet.

Készül harmadik regényre is? Ha igen, milyen témában, és mikorra várható?

Igen, készül, ám ez most nincs annyira előrehaladott állapotban. Igazából épp csak elkezdtem a kutatást. Fogalmam sincs, mikor állhatok majd neki a kéziratnak, mert elég sok külső forrásra lesz szükségem ahhoz, hogy hitelesen fel tudjam építeni. A témával kapcsolatban annyit elárulok, hogy ismét visszatérek az LMBTQ-közösséghez, azon belül is egy olyan hátborzongató tevékenységhez, aminek a betiltásáért már Európa-szerte harcolnak. Sajnos nagyon nehéz pontos információkhoz jutni, mert ezek a bizonyos átnevelő „kezelések” többnyire négy fal közt zajlanak, és csak annyit lehet tudni róluk, hogy világszerte elég sokféle módszerrel végzik őket. Egyes beszámolók szerint a skála bármeddig terjedhet – az ártalmatlannak tűnő beszélgetéstől a kemény fizikai bántalmazásig –, és ami a legszomorúbb, hogy ma Magyarországon ezek teljesen legálisak, sőt előszeretettel népszerűsítik is. Úgyhogy azt kell mondjam, kemény időszak elé nézek, mert itt a lelki felkészülés legalább akkora szerepet kap majd, mint az alapos kutatómunka.