„Csak úgy tudok írni, ha a szívem is benne van”

„Az emberi életben nincs egyértelmű „jó” vagy „rossz” én, hanem mindkettő együtt létezik” – vallja Barbara Bell, aki „az emberi lélek gazdag és néha ellentmondásos világát” is feltárta első kötetében, a Végzetes vízióban. A Könyv Guru Kiadó gondozásában most megjelent pszichothriller szerzőjével arról is beszélgettünk, hogyan használható írói eszközként egy szereplő alteregója, miért írta ösztönösen, vázlat nélkül a regényét, miért és hogyan választott „jól csengő” álnevet, és hogyan jött rá, hogy „az írás nemcsak tehetség kérdése, hanem elsősorban kitartásé”.

Egy szép és boldog életet élő nő egy nap találkozik a saját alteregójával, ami egy lidércnyomásos pszichothriller kezdete lesz. Hogyan született meg a Végzetes vízió alapötlete? Milyen élményekből, ötletekből merített inspirációt?

Az ötlet kialakulásában hozzájárultak személyes felismeréseim, a modern társadalom nyomásai, valamint az a tudatosság, hogy az emberi lélek milyen gazdag és néha ellentmondásos világot rejt. Ez a koncepció több élmény és inspirációs forrás találkozásából alakult ki. A pszichológiai feszültségek és belső vívódások iránti érdeklődésem játszott központi szerepet, hiszen mindannyian hordozunk egy olyan arcot, amelyet ritkán engedünk megismerni – a félelmeinket, a gyengeségeinket vagy akár éppen a rejtett vágyainkat.

A főszereplőnek, Annabelle Collnak ikrei vannak, ő maga pedig saját másával néz szembe. Miért foglalkoztatja ez a kérdés, hogy „találkozunk önmagunkkal”? Milyen lehetőségeket rejt önmagunk kétféle, ráadásul elég eltérő személyiségű változatának szembesülése?

A „találkozás önmagunkkal” kérdése mély pszichológiai és filozófiai kérdést vet fel, hiszen az emberi identitás mindig több rétegből áll, gyakran rejtett, akár ellentétes aspektusokból. Annabelle Coll esetében az alteregó – a saját önmagával párhuzamos, ám eltérő személyisége – egyfajta tükör, amely nemcsak a tudatos énünket, hanem a mélyebb, talán sötétebb és kevésbé tudatos vágyainkat, félelmeinket és belső konfliktusainkat is megmutatja. Az alteregó megjelenése azt is jelenti, hogy az emberi életben nincs egyértelmű „jó” vagy „rossz” én, hanem mindkettő együtt létezik. Az ikrek mint „tükör” révén megmutatom, hogyan öröklődik a szülők lelki világa: az egyik testvérben az apa gyakran megjelenő jellemvonásai, a másikban pedig az anya sejtelmes, bonyolult érzelmi világának elemei olvashatók le.

Miért pszichothriller lett az első regénye? Mit szeret ebben a műfajban? Ha a nemi sztereotípiák alapján gondolkodunk, akkor azt mondhatnánk, hogy ez inkább „férfias” műfaj… Mit gondol erről az állításról?

A műfajban leginkább azt szeretem, ahogyan a pszichológiai feszültség és a váratlan fordulatok összekapcsolódnak a karakterek belső világával. Számomra a pszichothriller műfaja nem feltétlen az erőszakos vagy agresszív cselekményekből táplálkozik, hanem a belső világ mély rétegeinek feltárásáról szól. Úgy vélem, a pszichothriller műfaja nem kizárólag a férfiak kiváltsága, és Patricia Cornwell munkássága kiváló példa arra, hogy a női írók is rendkívül sikeresen és hitelesen tudják ábrázolni a műfaj komplexitását.

Kik a kedvencei ebben a zsánerben?

Sophie McKenzie Mióta meghaltál című kötete volt az első olyan mű, amely teljesen elvarázsolt, és arra késztetett, hogy tollat ragadjak. Az írónő számára a pszichológiai mélység, a lélekutazás és a precízen koreografált, borzongató csavarok egyaránt olyan eszközök, amelyekkel a műfaj igazi varázsát tudja megteremteni. Rajta kívül nagy hatással volt rám az említett Patricia Cornwell, aki hitelesen és részletekbe menően ábrázolja a karakterek pszichológiai aspektusait.

Készített vázlatot a történethez, vagy ösztönösen írta?

A történet a fejemben és a lelkemben született meg – a vázlatkészítés nem játszott szerepet a folyamatban. Egyszerűen ösztönösen írtam, úgy éreztem, hogy a történet állandóan velem van: munka közben, otthon, mindenhol éreztem a jelenlétét.

Az egész alkotási folyamat szinte élményszerű volt, mintha a történet élt volna bennem, irányítva a gondolataimat és a lépteimet.

Úgy érzem, jól döntöttem, hiszen ez a módszer mélyebb kapcsolatot eredményezett a művel, lehetővé téve, hogy a karakterek és a cselekmény is természetesen bontakozzon ki.

Milyen szempontok alapján döntött úgy, hogy álnevet választ magának? Hogyan találta ki, mi legyen ez a név?

Egyik kedves ismerősöm, akinek előolvasóként elküldtem a kéziratot, humorosan megjegyezte, hogy már csak egy igazán jól csengő álnév hiányzik. Mivel a történet Angliában játszódik, úgy gondoltam, hogy az írói nevemnek is kissé angolos, de mégis egyedi hangzása kell, hogy legyen, eltérve az eredeti nevemtől.
A második keresztnevem Barbara, azt mindenképpen meg akartam tartani. A vezetéknév kiválasztásánál a jól csengő hangzásra fókuszáltam, és beugrott, mi csenghetne jobban, mint maga a csengő, így lettem Barbara Bell.

Mennyi idő alatt készült a regény kéziratával? Összesen mennyi időt vett igénybe a Végzetes vízió megszületése az első ötlettől a kiadóval való megegyezésig?

A Végzetes vízió kéziratát körülbelül egy év alatt írtam meg. Mivel teljes állásban dolgozom, mellette családom van, és még önkéntesként is vállalok feladatokat a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnél, ezért korlátozott volt az időm. Mindezek ellenére az alkotás folyamata végig inspiráló és örömteli volt, mert ez a történet egyszerűen nem hagyott nyugodni – minden szabad gondolatom körülötte forgott. Miután befejeztem a kéziratot, még eltelt néhány hónap, mire megosztottam ismerősökkel és visszajelzéseket kaptam. A pozitív kritikák hatására döntöttem úgy, hogy felkeresek kiadókat. A kiadóval való megállapodás így nagyjából a második évre esett, vagyis az első ötlettől a megjelenés előkészületeiig összesen körülbelül két év telt el.

Mi okozott nehézséget a könyvírás során? Hogyan tudta ezt/ezeket megoldani?

A legnagyobb kihívást számomra egyértelműen az idő jelentette. Amikor elkapott az ihlet és benne voltam a flow-ban, szívem szerint minden mást félretettem volna – a munkát, a házimunkát, még az alvást is. Ez sokszor okozott belső feszültséget, mert egyszerre akartam mindenhol megfelelni, miközben a történet folyamatosan zakatolt a fejemben, és ott motoszkált bennem a vágy, hogy végre kiírjam magamból. Ami pedig a technikai vagy tartalmi nehézségeket illeti: minden másra ott volt a jó öreg Google. Kutattam, olvastam, utánajártam, ha valamiben bizonytalan voltam. Sokszor egy-egy apró részlet miatt órákat töltöttem keresgéléssel, de úgy gondolom, ez is hozzátartozik az írás élményéhez – és a hitelességhez.

Milyen tapasztalatokat szűrt le az első könyve megírásából? Mit csinálna másképp, ha belekezdene egy új regénybe?

Az egyik legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy az írás nemcsak tehetség kérdése, hanem elsősorban kitartásé. Voltak pillanatok, amikor elfáradtam vagy elbizonytalanodtam, de mindig visszataláltam a történethez, mert mélyen hittem benne. Rájöttem, hogy csak úgy tudok írni, ha a szívem is benne van – ami nem őszinte, azt nem lehet erőltetni. Sokan javasolják a részletes vázlatkészítést, de én tudom magamról, hogy ha készítenék is, biztosan letérnék róla. Az alkotás nálam ösztönös folyamat, amit nem szívesen szabályoznék túl.

A karakterek és a történet sokszor maguktól kezdtek élni, és én csak követtem őket.

Úgy érzem, ez az írásban épp olyan fontos, mint a technikai tudás: bízni abban, hogy az ember lelke tudja az utat.

Kik és hogyan segítették a szöveg megírása során (néhányuknak köszönetet mond a kötet végén)?

A szeretteimnek mély hálával tartozom, amiért megengedőek és türelmesek voltak velem az írás időszaka alatt. Elfogadták, hogy olykor a gondolataim máshol járnak, és teret adtak annak, hogy belemerülhessek a történetbe. Ez hatalmas ajándék volt. Emellett a barátaim és kollégáim bátorítása is rengeteget jelentett. Amikor kételkedtem magamban, vagy egy-egy részletnél elakadtam, mindig akadt valaki, aki biztatott, vagy csak egyszerűen meghallgatott. Néhányan előolvasóként is segítettek, és az ő visszajelzéseik megerősítettek abban, hogy jó úton járok. A kötet végén nekik is köszönetet mondok, hiszen bár egy regényt egyedül ír meg az ember, az út mégsem magányos, ha ilyen támogató háttér áll mögötte.

Van még Annabelle Coll történetében annyi potenciál, hogy folytatja a sztoriját? Vagy esetleg egy másik történetbe fog? Ha igen, mikorra várható egy újabb könyve?

A történetet úgy zártam le, hogy résnyire nyitva hagytam a kaput egy esetleges folytatás felé. Ez szándékos volt – szerettem volna, ha az olvasóban a könyv befejezése után is marad valami, ami dolgozik benne. Számomra ez a történet nem pusztán egy izgalmas pszichothriller: tudatosan szőttem bele mélyebb gondolatokat az emberi lélekről, önmagunkkal való szembenézésről, az élet törvényeiről.
Nem csak az volt a célom, hogy pusztán szórakoztassak, hanem hogy nyomot hagyjak – és talán elindítsak egyfajta belső párbeszédet az olvasóban. Hiszek abban, hogy még egy thriller is képes hatással lenni az életünkre, képes lehet segíteni, ha a megfelelő pillanatban talál ránk. Hogy ez hogyan lehetséges? Erre csak az tudja a választ, aki elolvassa a könyvet.