„Ha mindezeket nem örökítem meg, velem együtt a sírba kerül”
„Annak ellenére, hogy háború volt – vagy éppen ezért –, felejthetetlen boldog emlékek kötnek a mai napig szülőfalumhoz. Emiatt nevezem ma is a »világ közepének«.” Így magyarázza Háry Pál, miért lett önéletrajzi kötetének címe: Világközepi élményeim – A gönyűi gyermekkortól a dunai menekülésünkig. A Személyes Történelem Kiadónál megjelent könyv szerzője 1956 óta nem él Magyarországon, mégis élénkek az emlékei életének első két évtizedéről: a Duna-menti kis faluban töltött gyermekkorról, és a második világháború utolsó hónapjaiban, majd azt követően átélt kalandos menekülésről, illetve a menekült létről Ausztriában és Németországban. A helytörténeti kutatásokhoz is jól használható, igényesen szerkesztett kötet főhőse, ezúttal némileg rendhagyó módon, egy szuszra meséli el memoárja születését, hogy milyen telefonon keresztül írni egy könyvet, és hogy miért nem szabad csak úgy a fiókokba betenni a jegyzeteket.
Az 1956-os forradalom alatt éppen a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, és eközben hagytam el Magyarországot, hogy előbb Ausztriába menjek, majd Kanadába. Ezt követően 17 évig nem mehettem haza. 1971-ben végre megkaptam, illetve megkaptuk a vízumot. Ez volt az első alkalom, hogy amerikai feleségemmel együtt útrakellhettünk, és szép hazámban újra találkozhattam a nővéremmel, Jolival, a rokonokkal és a gönyűi batáraimmal. [Gönyű község Győr-Moson-Sopron megyében, a Duna mellett, Győrtől 16 kilométerre, keletre található. A szerk.]
Nemcsak az első, hanem az összes többi látogatásunk alkalmával is, amikor a Liszt Ferenc repülőtére taxiba ültem, mindig megkérdeztem a sofőrt: tudja-e, hol van a világ közepe. Általában butának találták a kérdést, de aztán, amikor mondtam, hogy Gönyűn, páran már emlékeztek a településre a vízállásjelentésekből…
A harmadik látogatásunk alkamával Joli nővérem budai lakásában hosszan elbeszélgettünk a gönyűi gyermekkorunkról. Hét évvel idősebb nővérem csodálkozott, hogyan tudok olyan részletesen visszaemlékezni a „Régiház” szobáira, azok berendezésére, hiszen csak öt évig éltem ott. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy vajon tudja-e, mi lett Otoltics Edussal, a jegyző nálam négy évvel idősebb fiával? Mivel Jolinak fogalma sem volt róla, felütöttem a telefonkönyvet (ilyesmi ma már nincsen), és rövid böngészés után meg is találtam fél évszázada nem látott barátomat. Rögtön fel is hívtam, hogy „Halló, itt Háry Pál beszél! Emlékszel rám?” Rövid szünet után: „Palkó, Palkó, de örülök, hogy hosszú évek után újra hallom a hangodatt!” Elmeséltem neki, hogy én Amerikában élek, és gépészmérnökként erőműveken dolgozom, róla meg kiderült, hogy nyugdijas alezredes fogorvos lett. Másnap megis látogattuk a budai villájában.
Búcsúzáskor a lelkemre kötötte, hogy írjam meg a gyermekkori éveinket, illetve azt, hogy menekültünk különféle hajókon Németországba a Dunán.
Ezt több részletben meg is tettem. Már az első írásomat is érdekesnek találta, de a másodiknál, harmadiknál azt mondta: Palkó, ezt folytatni kell, mert könyvbe való!
Vagyis nekem eszem ágában sem volt könyvet írni, de először Edus biztatott, majd, amikor más barátaimak is elküldtem az emlékeimet, ők is buzdítottak. Kétségtelen, hogy sok izgalmas kalandot éltem át, a kollégiumból való kizárást, az Al-Dunán a Kazán-szorosban, a tabi katonaság az 1956-os forradalom idején, menekülésem Ausztriába, majd Kanadába és az Egyesült Államokba stb. Mindannyian ösztökéltek, hogy mindezeket könyvben örökítsem meg, hiszen, ha nem teszem, velem együtt a sírba kerül.
Ekkor azonban némileg megtorpant a munka, amit Edus halálával abba is hagytam, az elkészült anyagokat pedig – elég rendetlenül – különböző fiókokba tettem. 2013-ban azonban váratlanul megcsörrent a telefon. „Itt Rejtő Nelli!” [Dr. Gönczöl Lászlóné, az „Emelj fel emlék” Alapítvány főszerkesztője.] Őrá jól emlékeztem még kislány korából, jól ismertem a családját, mert az édesanyja, Mária néni az én édesapámmal együtt tanított a gönyűi iskolában. Nelli azért hívott, mert az alapítvány könyvben szeretett volna megemlékezni édesapámról a „Jeles pedagógusok Győr-Moson-Sopron megyében. Hűséggel a katedrán” című kiadványban, és ehhez kérte a segítségemet. Meghatódtam a kérésen, és természetesen mindent megígértem. Következő évben a gönyűi templomban be is mutatta Nelli a kötetet, és felavatták a Duna-parton az édesapámról elnevezett Háry Dezső teret is.
A kapcsolat nem szakadt meg aztán köztünk, de csak pár évre rá, 2021-ben mutattam meg Nellinek a saját írásaimat a gyermekkoromról, és kértem a véleményét, hogy lehetne-e könyvet szerkeszteni belőle. Elsőre nem igazán lelkesedett érte az elfoglaltságai miatt, de azért eltette a szövegeket. Alighogy visszaérkeztünk Amerikába, megint hívott: „Pali, én és a barátnőm is elolvastuk az írásodat (mindketten tanárnők), és érdekesnek találjuk.
Jó a stílusod, bámulatos az emlékezőtehetséged, igen, lehet belőle könyvet írni!
Így lett Dr. Gönczöl Lászlóné a szerkesztőm, nélküle soha nem született volna meg a könyv. Az írás művelete pedig napi e-maileken és telefonokon keresztül zajlott. A kötetben igen sok dokumentum szerepel, fotók, ábrák, fénymásolatok. A családi képeket Jolitól, illetve rokonoktól és barátoktól szereztük be. A hajókról, Passauról stb. a fotókat Nelli találta, akárcsak a Személyes Történelem Kiadót. Ilyen munkamegosztással a kötet egy év alatt készült el. A legnehezebb a korábban össze-vissza, különböző fiókokba eltett feljegyzéseim összeszedése és elrendezése volt, no meg a számítógép használata.
A kötet ugyan csak a Magyarországról való távozásomig, 1956-ig meséli el az életemet, de szándékomban áll folytatni a történetet, már csak azért is, hogy elfoglaljam magam. Vannak ugyan helybéli barátaim, akikkel itt rendszeresen összejárunk pókerozni, de ők nem tudják pótolni a magyar barátaimat. Az egész városban csak én vagyok magyar. Korábban, pár éve, voltak magyar egyetemisták, és a házam „magyar házként” funkcionált, de ennek nemrég vége szakadt.
A mostani és jövőbeli írásaimat elsősorban a testvéreimnek, a kanadai, amerikai és magyar barátaimnak szánom, valamint a hajózási társaságnak ajánlom, és mindazoknak, akik 1945-ben elmenekültek a vörös rémuralom elől, a Hadak Útján emigráns újságnak stb.
A folytatás mellett pedig foglalkoztat a fordítás gondolata is, hiszen itt többen is érdeklődtek a könyvem iránt, ezért jó lenne, ha rendes angol kiadás is születne belőle. Különösen a feleségem örülne ennek. Erre hamarosan sor is kerülhet.