Mai Ízelítő rovatunkban Naszvadi Judith: A mi Múzsánk című könyvéből mutatunk egy részletet. A mi Múzsánk lapjain tizenkét nem mindennapi ember fordulatos élettörténete, egyedi gondolatvilága elevenedik meg. Sztárok és hétköznapi jótevők kendőzetlen őszinteséggel mesélnek sikerekről, kudarcokról, belső tartalékokról és magáról az útról.

Részletünkben Balogh László, azaz Dr. Lala történetét mutatjuk be.

---

Balogh László/Dr. Lala

„A nevetés a legjobb orvosság.” Számunkra ez csupán egy közhely, de Balogh Lászlónak ez az élete. Mert minden délután piros orrot tesz föl, orvosi köpenybe bújik, és egy csapásra dr. Lala lesz belőle. Útra kel a hosszú kórházi folyosókon azzal a feltett szándékkal, hogy minden beteg gyerek arcára mosolyt varázsoljon…

Vasárnap van és a Heim Pál Kórházban beszélgetünk. Most ért véget a továbbképzés, amit a bohócdoktoroknak tartottál. Avass be kérlek, miről szól egy ilyen alkalom!

Minden hónapban egy kijelölt hétvégén összejövünk. Párosával dolgozunk a kórházakban, ezért havonta egyszer van csak együtt a társaság. Ez csapatépítő tréning is, illetve a vizitek során felmerült pozitív-negatív élményeket beszéljük át. És továbbképezzük magunkat folyamatosan. Az improvizációs készséget szinten kell tartani. Itt találunk ki és gyakorlunk olyan fogásokat, etűdöket, amikkel színesebbé tesszük a viziteket. Ha az egyik társunk lelkét különösen megérintette egy gyermekhalál, akkor pszichológust is hívok.

„Itt találunk ki és gyakorlunk olyan fogásokat, etűdöket, amikkel színesebbé tesszük a viziteket. Ha az egyik társunk lelkét különösen megérintette egy gyermekhalál, akkor pszichológust is hívok.”

Ha nagyon kötődött a gyerekhez, többször találkozott vele és a szüleivel, akkor bizony előfordul ilyen…

Szóval elég szerteágazó a történet. Ez tulajdonképpen fizikai és szellemi továbbképzés is. Az emberek nem is gondolják, hogy mi kőkeményen készülünk egy-egy vizitre. Úgy, mint amikor a színészek darabot próbálnak.

Tehát a bohócdoktori viziteknek is van szabályuk?

Mi Hunter Patch Adams útmutatása szerint dolgozunk. Ő volt az első bohócdoktor a világon. Negyvenéves korában végezte el az orvosi egyetemet az USA-ban. Úgy gondolta, nemcsak az a fontos, hogy a gyógyszereket adagoljuk a betegeknek, hanem lelki támaszt is kellene nyújtani. A pozitív energiával feltöltött emberi szervezet hamarabb befogadja a különböző beavatkozásokat és gyógyszereket. Felismerte azt is, hogy a pozitív hatás sokkal erősebb, mint a negatív.

Bohócdoktori pályafutása akkor indult, amikor zátonyra futott a magánélete, és öngyilkos akart lenni. Felvételét kérte egy szanatóriumba. Ott döbbent rá, hogy az ottani betegek a jófejek, akik meg gondozzák őket, azok a hülyék. Akkor döntötte el, hogy segíteni akar ezeken az embereken, és jelentkezett az orvosi egyetemre. Egy rezidens konferencián a főorvos előadást tartott egy beteg bütykéről és arról, hogyan lehet azt megoperálni. A végén megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése. Patch Adams jelentkezett, és amikor a profeszszor fölszólította, azt kérdezte, hogy mi a neve a betegnek. „De uram, az nem fontos! A műtét a lényeg, a beteg nevét nem tudom” – válaszolt a professzor. Patch Adams meg úgy gondolta, hogy neki pedig az a lényeg! Azt a gyakorlatot akarta megszüntetni, ha az ember bekerül a kórházba, akkor egyeske, ketteske vagy hármaska lesz belőle. Attól, hogy valaki beteg, még nem vesztheti el a nevét, a személyiségét! Amikor elvégezte az egyetemet, létrehozott egy kórházat egy szigeten. Olyan orvosokat hívott meg, akik hajlandóak voltak a piros orrot feltenni, és úgy gyógyítani.

Láttam a Patch Adamsről készült filmet, és nagyon megtetszett. Hozzá kell tennem, hogy akkor egy másik alapítványnál dolgoztam, akik egy másfajta bohócdoktori vonalat képviselnek. Ők zsonglőrmutatványokat, tréfákat adnak elő a viziteken. Három évig dolgoztam velük, és közben rájöttem, hogy a munkánkban sokkal több lehetőség és feladat van. Persze kizökkentem a gyereket az állapotából az adott pillanatban egy bűvésztrükkel vagy egy énekkel, ezt aláírom. De úgy gondoltam, hogy ezt tovább kellene fejleszteni, itt nem szabad megállni. Eljöttem attól az alapítványtól, mert nem voltunk szakmailag közös nevezőn. Ekkor írtam Hunter Patch Adamsnek egy levelet azzal, hogy az ő szisztémáját szeretném Magyarországon meghonosítani. Azt válaszolta, hogy próbáljam meg a magyarországi környezetbe bevezetni a módszert, hiszen én ismerem, hogy itt hogyan működnek a dolgok, mi az, ami a magyar gyerekeknek vicces. Szabad kezet adott.

„Ekkor írtam Hunter Patch Adamsnek egy levelet azzal, hogy az ő szisztémáját szeretném Magyarországon meghonosítani. „

Így 2000-ben megalapítottuk a Magyar Bohócok a Betege kért Alapítványt. Nagyon szépen beindult a dolog, elég sok támogatónk is volt. Három kórházba jártunk, majd egy negyediket is nyitottunk. Mi voltunk az elsők, akik vidéki kórházba is eljutottak. Aztán 2008-ban a kuratórium vezetője betegsége miatt lemondott a tisztségéről. Az anyagi hátteret addig ő és a csapata intézte. A vezető lemondása után a kollégák is távoztak. A nyakamba szakadt minden, a művészeti vezetéstől a kuratóriumi elnökségen át a bohócdoktorságig. Kezdetben azt hittem, hogy tudom majd csinálni, de rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. Már nem volt erőm arra, hogy anyagi forrásokat is keressek.

2012-ben az alapítvány fizetésképtelenné vált. A vizit a kórházaknak ingyenes, de a bohócdoktorok előadóművészek, akiknek tiszteletdíjuk van. Ezt az alapítvány a bejövő adományokból és az adó 1%-ából fedezi. Abban az évben ketten maradtunk Jázminnal, mégis ugyanolyan intenzitással és vizitszámmal dolgoztunk, mint mikor tízen voltunk. Nagyon nehéz helyzet volt…

„Volt egy számomra nagyon kedves gyerek, akinek az életútját a tumoros megbetegedésétől kezdve a gyógyulásáig végigkísértem. Őt választottuk a film főszereplőjének.”

Aztán 2013-ban egy kedves hölgy, Halász Glória keresett meg azzal, hogy szeretne rólam egy dokumentumfilmet készíteni. Elkezdett járni velünk a legkritikusabb osztályokra. Semmi mást nem csinált, mint figyelte a munkánkat és a gyerekek reakcióit. Majd egy fél év után megkérdezte, hogy fényképezhetne-e. Kijártuk a hivatalos utat, engedélyt kértünk a kórházaktól, a szülőktől. Akkor elkezdett kattintgatni. Ez is egy fél év volt. Azután mondta, hogy elővenné a kameráját, és készítene próbafelvételeket. Újabb két hónap elteltével szólt, hogy élesben forogna a film. Ezzel a hosszú rákészüléssel természetessé vált a gyerekeknek a kamera. Ez a legszebb a filmben, hogy minden valódi, semmi sem megrendezett.

Volt egy számomra nagyon kedves gyerek, akinek az életútját a tumoros megbetegedésétől kezdve a gyógyulásáig végigkísértem. Őt választottuk a film főszereplőjének. Szerencsésen meg is gyógyult, így lett kerek egész a történet. Közben mutattak más betegeket is, de az ő története volt a fő vonal. 2014ben készült el a film Dr. Lala címmel.

„A legszebb, hogy volt a dobozban harminc darab fejkendő. Ebből értettem meg, hogy az adományozó hölgy mennyire együttérez a dologgal. Ugye a kemoterápia következtében a gyerekek haja elfogy…”

Glória három filmfesztiválra benevezte, és mindet meg is nyerte! Többször levetítették azóta a tévében is, és ez megmentette az alapítványt. Az adó 1%-a felajánlások száma megtöbbszöröződött, és egyéni adományokat is kapunk. Azóta még egy kórházat tudtunk nyitni. Ez Halász Glória érdeme, és az eltökélt szándékáé, hogy az én életemről forgat filmet. Ehhez hozzáteszem dr. Novák Hunor székesfehérvári orvos cikkét. Egy bohócdoktori vizit alkalmával megkeresett, hogy készítene velem egy riportot. Ez felkerült a Családinet oldalára, amit egy hét alatt százezer ember olvasott. Erre már felfigyelt a Morning Show is. Behívtak az egyik adásukba beszélgetni. Amikor kijöttem onnan, megcsörrent a telefonom. Egy úriember találkozót kért. Azt mondta, hogy látta a filmet, hallotta az interjút, olvasta a cikket. Szeretne segíteni. Volt egy olyan eset, amikor nem volt pénzem tankolni, de egy beteg gyerek nagyon várt, ezért lementem Pestről Székesfehérvárra biciklivel. Négy óra volt az út oda, megtartottam a vizitet, majd négy óra tekerés vissza. Ez az úr hallotta a rádióban ezt a sztorit, és úgy döntött, vesz az alapítványnak egy autót.

2016. május végén átutalt négymillió-ötszázezer forintot az alapítvány számlájára egy szerződéssel, hogy abból a pénzből csak autót vehetek. Mindent elintézett a szalonnal, nekem csak át kellett vennem az aktuális év autóját, egy Opel Astrát. Ez az úriember abban is különleges, hogy teljes névtelenséget kért.

Emellett kinyíltak a pénztárcák a magánadományozóknál is. Már Japánból is kaptunk csomagot, benne kulcstartót, origamipapírt, apróságokat. A legszebb, hogy volt a dobozban harminc darab fejkendő. Ebből értettem meg, hogy az adományozó hölgy mennyire együttérez a dologgal. Ugye a kemoterápia következtében a gyerekek haja elfogy… Egyszer csináltunk egy rajzversenyt. Az volt az érdekessége, hogy mindenkit, saját magukat is hajjal rajzolták le. Ez fontos, főleg egy kamasznak! Ezek a kendők szuperajándékok nekik.

Az adományozóink kérése volt, hogy bővítsük a bohócdoktori létszámot. Meghirdettük a továbbképzésre a felvételt. Sokan jelentkeztek, de a végére hárman maradtak. A többiek lemorzsolódtak. Nagyon fontos, hogy aki belefog, annak legyen kitartása ehhez a munkához. Ezt önkéntes alapon nem lehet művelni. Ugyanis egy önkéntes hétfőn a fellegekben van, aztán kedden történik az életében valami, és szerdán már nem jön. Viszont a beteg gyerek szerdán is ott van és vár. Ez nagyfokú elhivatottságot követel. A jelentkezőknél ezt szoktam mérni. Arra vagyok kíváncsi, hogy mekkora kitartása van. A mai világban ritka a kitartó munkát végző ember, még akkor is, ha a munkájáért pénzt kap. Jobban szeretem a középkorú vagy idősebb kollégákat, mert szükség van egy bizonyos mértékű élettapasztalatra. Egy fiatal könnyebben dobálódzik meggondolatlanul poénokkal, ami a betegben komoly sebeket szakíthat fel…

„Emellett, ha bemegyek a kórházba, és a nővér azt mondja: „Jaj, Lala! De jó, hogy jössz! Fogd már meg azt a beöntővödröt, mert nem bírom el!”, akkor én megfogom a beöntővödröt, és úgy is segítek. ”

Mi a nevetésterápiát, a lelki gyógyítást választottuk. Emellett, ha bemegyek a kórházba, és a nővér azt mondja: „Jaj, Lala! De jó, hogy jössz! Fogd már meg azt a beöntővödröt, mert nem bírom el!”, akkor én megfogom a beöntővödröt, és úgy is segítek. Vagy ha egy olyan szituációra érek be, hogy anyukának könnyes a szeme, mert akkor tudta meg, hogy a gyermeke menthetetlen, akkor odamegyek, és azt mondom, hogy „Figyelj! Mondd el, mi bánt! Itt a vállam, tedd rá a terhet, sírd ki magadból!” Nemcsak a beteg gyereket szórakoztatjuk, hanem ugyanúgy törődünk a szülőkkel is. A személyes meggyőződésem egyébként, hogy a beteg gyerekhez a szülőn át visz az út. Összetett dolog nálunk a bohócdoktorság.

2012-ben, a legnehezebb időszakban eldöntöttem, hogy ennek az alapítványnak, amíg élek, működnie kell. Most ott tartunk, hogy az Orosházi Kórház is becsatlakozott a látogatott kórházak közé. Oda járok minden hétfőn. Illetve nem csak oda. Délután a kórházba, délelőtt a Vadvirág Esélyklubba látogatok el középsúlyos értelmi fogyatékos embereknek művészeti terápiás foglalkozást tartani. Így már heti hat vizitet tartunk öt intézményben.

„Az egyik kisfiú nagyon jelentkezett. Kihívtam. Ahogy ült a sarkán, elkezdte magát a kezével előre húzni. Rászóltam, hogy „Jaj, ne! Így sosem érsz ide! Állj föl és gyere!” Mondja a gyerek, hogy „Jönnék én Lala, ha lenne lábam… De nincs!”

Patch Adams orvosból, Te pedig bohócból lettél bohócdoktor…

Igen. 1977-ben végeztem az Artistaképző Intézet bohóc szakán. Olyan kiváló mesterektől tanulhattam, mint Alfonzó vagy Stefi bohóc. Utána két évet voltam katona Kaposváron. Nem fogadták el az oklevelemet. Ha elfogadták volna, csak másfél évet kellett volna lehúznom. De azt mondták, hogy olyan jól szórakoztatok, hogy maradjak még fél évet.

A leszerelésem után összeálltunk hárman, és megalapítottuk a Happy End bohóccsoportot, és közös produkcióval jártuk az országot. Nekem voltak egyéni felkéréseim is. A nyolcvanas évek közepén felhívott egy értelmi fogyatékos és mozgássérült gyerekekkel foglalkozó intézmény vezetője, hogy menjek el hozzájuk egy farsangi műsorra. Még sosemdolgoztam ilyen közönségnek, de mindig szerettem a kihívásokat, ezért igent mondtam.

Egy tornateremben voltunk, a gyerekek lent ültek a földön előttem. Ahogy folyt a műsor, jött az a rész, hogy a közönség soraiból választok egy önként jelentkezőt. Az egyik kisfiú nagyon jelentkezett. Kihívtam. Ahogy ült a sarkán, elkezdte magát a kezével előre húzni. Rászóltam, hogy „Jaj, ne! Így sosem érsz ide! Állj föl és gyere!” Mondja a gyerek, hogy „Jönnék én Lala, ha lenne lábam… De nincs!” Mindenki azt hitte, hogy ez egy tréfa volt, csak én éreztem borzasztóan magam a meggondolatlanságom miatt. A fiú nevetett, ahogy a többiek is. Nem bántódott meg. Én letérdeltem hozzá, és onnantól így ment tovább a műsor, a földön.

„Bohócdoktori, humoros technikával fontos dolgokat mondunk el nekik, és már csak ezért is megéri csinálni.”

Akkor, ott ezt a hibámat egy pillanatra el tudtam felejteni, de ahogy kijöttem az intézményből, attól fogva mindig kísértett. Akkor döntöttem el, hogy nekem ezért zarándokolni kell, és erre a legalkalmasabb hely a kórház. Ezután ugyan még kimentem egy évre Svájcba egy cirkusz meghívására, de amikor visszajöttem, akkor célirányosan elszegődtem a már említett bohócdoktori alapítványhoz. Három évig dolgoztam náluk, művészeti vezető státuszig jutottam. Aztán rájöttem, hogy én ezt máshogy szeretném csinálni.

A kórházban döbbentem rá arra, hogy háromszáz gyereket könnyebb megnevettetni, mint egyet a betegágyán. Én a munkámmal a gyógyulásához próbálok segítséget adni. Tudományos kutatások is kimutatták, hogy a nevetés pozitív hatással van a szervezetre. És úgy kell dolgozni, hogy az elért hatás kitartson a következő vizitig, és ne felejtse el a gyerek két óra múlva. Ha csak arra emlékszik, hogy volt ott egy bohóc, és kapott egy csokit, az nem sokat ér, mert csokit bármelyik látogató hoz. De ha arra emlékszik, hogy a bohóc azt mondta neki, hogy kezdjen el erősen gondolni a gyógyulására, vagy hogy nem szabad órákat ülni a számítógépnél, hanem fel kell kelni és sétálni egy kört, és enni-inni kell – ez az igazi segítség. Bohócdoktori, humoros technikával fontos dolgokat mondunk el nekik, és már csak ezért is megéri csinálni. Van olyan, hogy valaki tíz-tizenkét éves korában kórházba kerül, és lekap a tíz körmömről azzal, hogy „Nem emlékszel rám?! Hároméves koromban adtál egy lufikardot, nem emlékszel rá?” Ilyenkor visszakérdezek: „Ó, csak ennyire emlékszel?” És folytatja, hogy „Nem, nem! A lufikardot azért adtad, hogy szúrjam le vele a bacilusokat, és meg is tettem, aztán nem köhögtem többet. Adjál megint olyan kardot, hogy legyőzzem a vírusokat!” És hét-nyolc év távlatából is emlékszik arra, amit mondtam. Na, ez a szép eredmény számomra!

Hogyan tudod magadat rekreálni?

Az idő nagy úr. Már húsz éve csinálom, és ezalatt egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy abbahagyom. Pedig vesztettem el gyerekeket. Olyanokat is, akiknek a temetésére is elmentem, annyira közel álltak hozzám… Emberek vagyunk. Van olyan, hogy úgy érzem, hogy ő még élhetett volna! Annyira akart élni, mért kellett elszólítani… Annyira szerette mindenki… Ilyenkor az ember elgondolkodik… De vallásos ember vagyok, és hiszem, hogy minden okkal történik.

Volt két srác, akik miatt két és fél évig jártam le minden szerdán Szombathelyre. Néhány hónap után azt mondta az egyik, a Dani, hogy „Lala, én meg fogok gyógyulni, mert nem akarom, hogy te fölöslegesen utazz kétszázhatvan kilométert, és az én ágyamat üresen találd!” És ez a mondat a mai napig itt cseng a fülemben. Amikor egy kicsit is elmegy a kedvem, vagy látom a munkánkat megnehezítő dolgokat, akkor erre gondolok. Ettől olyan erőt kapok, hogy folytatom.

„A megjegyzés rovatba az kerül, hogy „Figyelj, ha jövő héten mész, a Pistike még bent lesz. Ne vigyél neki csokit, mert nem ehet. A Tomikának meg tüntesd el az autóját, mert azt imádja.”

Hogy néz ki egy bohócdoktori vizit?

Mielőtt bemegyünk a kórterembe, a nővéreket mindig megkérdezzük, hogy van a beteg. Orvosokkal nem találkozunk, mert délután kettőkor kezdjük a bohócdoktori viziteket. Pontosan azért, hogy az orvosi vizitekbe ne csússzunk bele.

Vezetünk egy füzetet, amibe leírjuk, hogy az adott napon kik viziteltek, mikor érkeztek, mikor fejezték be. Innen tudjuk azt is egészen pontosan, hogy hány gyereknél jártunk. A megjegyzés rovatba az kerül, hogy „Figyelj, ha jövő héten mész, a Pistike még bent lesz. Ne vigyél neki csokit, mert nem ehet. A Tomikának meg tüntesd el az autóját, mert azt imádja.”

Amikor megérkezünk, már ezeknek az információknak a tudatában vagyunk. Megkérdezzük a nővért, hova látogassunk először. Elmondja, ha valaki épp most jött ki a műtőből, meg hogy hogyan változott a súlyosabb betegek állapota.

A neveket nem kérdezzük meg előre. Kidolgoztunk a havi tréningeken egy módszert, hogyan kérdezzük meg a gyerektől poénosan. Ez is már egy játéklehetőség. Az első másfél percben ki kell alakítani a kapcsolatot, ha addig ez nem történik meg, akkor később már nem fog. Nagyon rövid idő alatt kell egy idegen környezetben egy vadidegen embert megérinteni. Ez nem könnyű dolog. Erre vannak a továbbképzések, ahol ezeket is gyakoroljuk.

Az enyhébb eseteknél improvizáció következik. Ennyi idő után már ráérez az ember, hogy minek örül a gyerek. A múltkor mondta nekem egy anyuka, hogy „Lala maga jobb diagnoszta, mint az orvos! Csak ránéz a gyerekre, és tudja, hogy mi a baja.” Ez egy kisebb csoda, hogy általában ráhibázunk, mi történt, mondjuk egy sebészeten fekvő gyerekkel. Ahogy aztán elkezdi magyarázni a részleteket, mi eljátsszuk. Anya addig elmegy kávézni, és mire visszatér, a gyerek úgy fogadja, hogy „Képzeld, a bohócdoktorok eljátszották, hogy történt a balesetem!” És legközelebb emlékezni fog arra is, hogy vigyázzon magára!

„Látom, megy a kemó. Hogy vagy?” Rám néz, és azt mondja: „Lala, szarul vagyok.” A gyerek érzi azt, hogy valóban érdekel-e, hogy van, és elmondja, hogy mi történt vele, mit nem bírt.”

Amikor egy hét múlva megyek, és megkérdezem, hogy van, akkor érzi azt, hogy abban van töltés, és nem csak úgy megkérdezem. Például azt mondom: „Látom, megy a kemó. Hogy vagy?” Rám néz, és azt mondja: „Lala, szarul vagyok.”
A gyerek érzi azt, hogy valóban érdekel-e, hogy van, és elmondja, hogy mi történt vele, mit nem bírt. Mi nem vagyunk orvosok. Viszont próbálunk humort teremteni ebben a nagyon nehéz helyzetben. Általában sikerülni szokott. A múltkor egy nagyon kemény helyzet volt, a gyerek nézett a szemembe, és csak mondta, mondta… Féltem, hogy mi lesz a vége. És akkor megkérdeztem, hogy „Te, nem fáj a szemed?”. Erre meghökkent, és visszakérdezett, hogy „Ne már! Még az is?! Mért kérded?” „Látom, hogy nagyon pislogsz, nézzünk farkasszemet!” – feleltem. Egyből elkezdett mosolyogni, elkezdett oldódni a feszültség benne. Ilyenkor a gép, amiből a kemót kapja, ugrik! A nevetéstől több oxigén kerül a vérébe, sokkal jobb lesz a vérkeringése – és ezt a gép is kimutatja.

A Tűzoltó utcai klinikán a nővérek már ott tartanak, hogy ha rosszabbul néz ki egy kis beteg, azzal vigasztalják, hogy „Mindjárt itt a Lala, és rendben leszel!”

Nálunk így zajlik a vizit. Személyes kapcsolat kell. Ha egy gyerek nehéz eset, akkor ott vagyok fél órát is az ágyánál. Ha kell, este tízkor megyek el. Még a másik alapítványnál volt egy kislány, akihez rendszeresen jártam. Veseátültetésre várt, és minden héten művesegépre volt kötve. És addig ott ültem vele. Az alapítványnak meg nem tetszett ez. Utána mentem a többi gyerekhez is. De neki nagyobb szüksége volt rám, mint annak, aki másnap hazament, és sokkal jobb állapotban volt.

Sokszor van olyan, hogy anyuka odajön hozzám azzal, hogy az ő gyerekénél csak hat percet voltam, a másiknál meg nyolcat. Erre azt szoktam mondani, hogy örüljön, hogy csak annyit voltam, és nem fél órát, mert az azt jelenti, hogy az ő gyereke sokkal jobb állapotban van, mint a másik!

Azért van, ami kőkeményen megvisel. Vannak olyan szülők, akik úgy gondolkodnak a gyerekükről, mint a levált talpú cipőről, amit egyszerűen eldobhatnak maguktól. És minden kórházban van ilyen! Amikor kiderül a gyerekről, hogy menthetetlen, akkor úgy gondolják, hogy nem látogatják többet… A nővérek szokták nevelni és szeretgetni ezeket a gyerekeket. Ráadásul van, hogy ezeknek a gyerekeknek az állapota valamiért mégis megfordul, és meggyógyulnak. Akkor pedig jön az állami gondozás…

Az is nehéz, hogyha az ember elért egy színvonalat ebben a szakmájában, akkor azt meg is kell tartani. Viszont nem vagyok gép, és minden gyerek és helyzet más és más. Lehetetlenség mindig, minden helyzetben megfelelni. Ezen sokat kell dolgozni. Mert egy mozdulattal az egész munkát tönkre lehet tenni. És ezt minden bohócdoktor érzi.

„Ha elmegyek egy bevásárlóközpontba, át tudom érezni a pénztáros helyzetét. Amikor kipakolok a szalagra, mindig elengedek egy poént, hogy attól jobb kedve legyen.”

Mi a Múzsád?

Fellini a Bohócok című filmjében azt mutatja, hogy amikor a színpadon jön a fény, a manézs, és kimegy a bohóc, akkor mindenki nevet. Amikor pedig elmegy a fény, akkor a bohóc magába zuhan. Fellini szerint minden bohóc szomorú. Nem tudom, hogy jutott erre a következtetésre. Ezt a gondolatot követve vagy nem vagyok bohóc, vagy én egy kivétel vagyok. (nevet)

Ha elmegyek egy bevásárlóközpontba, át tudom érezni a pénztáros helyzetét. Amikor kipakolok a szalagra, mindig elengedek egy poént, hogy attól jobb kedve legyen. Főleg, ha látom, hogy aznap nagyon kiborították. Akkor megkérdezem tőle, hogy „Ó, drágám, sok hülye volt ma, mi?” „Jaj, ne is mondja!” – válaszolja. És azalatt, amíg lehúzza a huszonhatféle cucc vonalkódját, elmondja az életét. Pedig akkor látott először. És tudom, hogy segítettem rajta, mert újult erővel tudja folytatni a munkáját.

Úgy gondolom, hogy mindenki bohóc, csak van, aki túlnövi. Van, aki megengedi magának, hogy játsszon egész életében, és van, aki elnyomja ezt. Na, azokból lesznek a frusztrált felnőttek. Én egész életemben arra törekedtem, hogy a gyerekkoromban szerzett játékosságot átmentsem a felnőtt világomba. Úgy érzem, erre vagyok hivatott.

A legjobban talán a Karinthytől kölcsönzött szlogenemmel tudom kifejezni ezt: „Szeretnék nevettetni, de nem tudok, ha röhögtetnek!”

Ki vagy Te?

Egy bohócdoktor vagyok, aki jókor, jó helyen jót szeretne tenni. Nem is szeretnék mást. Nem vágyom hírnévre. Az elesett embert szeretném felemelni és segíteni. És soha nem akarok közömbös lenni!

Az az érdekes, hogy fiatalkoromban nem bírtam még a kórház illatát sem elviselni. Ahogy megéreztem a fertőtlenítő szagát, borzasztó rosszullét tört rám. És mi lett a vége a dolognak? Hogy kórházról kórházra járok. (nevet)