Ízelítő / Amit Ódin súgott

A XIV. századi Grönland világtól elzárt skandináv településein a vikingek kora még nem ért véget. A tűzhelyek parazsa mellett régi-új mesék kapnak szárnyra elfeledett istenekről, valamint pogány regékből ismert, a part mögötti jégmezőkön megbúvó rettentő szörnyekről. E messzi északon lankadatlan harc folyik a kegyetlen természet erőivel, az inuitokkal, hataloméhes, gátlástalan földbirtokosokkal, miközben az egyház is felveszi kilátástalan küzdelmét a pogányság terjedése ellen. A körülmények összjátéka végletes jellemeket formál: vak kapzsiságot, önzést, bátorságot és önfeláldozást.

A grönlandi kolónia nyomtalan eltűnése történelmi tény, egyike a középkor rejtélyeinek, amelyre Endridi Skalli Amit Ódin súgott című könyve ad elképzelt, de lehetséges magyarázatot. Ebből következik most a prológus és a szerző utószava.

---

Hunc librum pueris Arraboniensibus dedico.

Prológus

Fródi békéje idején, amikor délen Augustus császár uralkodott, Ódinnak egy földi asszonytól, Máriától fia született; ő volt Jézus, a szép napisten. Jézust mindenki szerette, mert fényesség áradt fiatal arcáról, s az istenek és emberek számára egyaránt világosságot hozott. Jézus egy alkalommal kiment a pusztaságba, s ott negyven napig előjeleket figyelt. Önkívületében megjelent neki Valla, a jósnő, a pokol keleti kapujának őre, s Jézus, válaszokat keresve, őhozzá fordult. Valla lassan lépdelt elő a ködös semmiből, ősz haját hó és harmat lepte. Jézus tisztelettel megszólította, s a jövőről kérdezte. A völva elmondta, hogy az örök sötétség honában arannyal díszített ágyat készítettek számára, s az alvilág úrnője, Hel már nagyon várja. Jézus azt is megtudta, hogy féltestvére, a vak Höd kezétől fog meghalni. Szavai végeztével Valla, a völva visszalépett a ködbe.

Jézus elmondta Ódinnak, amit a völva jövendölt, mire gyászba borult egész Ászgard, szomorúság költözött mindenki szívébe, amiért elveszítik a gyönyörű ifjút, Ódin legkedvesebb fiát, akit istenek és emberek reménységének neveztek. Ekkor Mária felült Ódin nyolclábú lovára, Sleipnírre, aki elvitte őt a világ minden szegletébe, s Mária mindenütt megesketett mindenkit, hogy nem bántja a szép Jézust. Megeskette az isteneket, megeskette az óriásokat és a törpéket, hogy nem kívánják fia vérét; szent esküt tettek az emberek, a vadállatok és az élettelen tárgyak, esküt tettek a növények és a fémek, még a különböző betegségek is. Az istenek, emberek, de még az óriások és más lények is örömmel tették le az esküt, mert nem volt, ki ne szerette volna Jézust, a fiatal, ragyogó napistent. Csak egyvalami akadt, amiről Mária elfeledkezett: egy, a Valhölltől nyugatra eső sarjhajtásról, a fagyöngyről, mert Mária úgy hitte, a fagyöngy jelentéktelen dolog, nincs is önálló élete, hiszen a fára tekeredik.

Mindenki fellélegzett, hogy Jézust a veszélytől biztonságban tudta. Hel, az alvilág úrnője azonban magának akarta őt, mert félt a napisten árasztotta szüntelen fényességtől. Lokit, a bajkeverő istent bízta meg Jézus kiszolgáltatásával, s cserébe harminc ezüstpénzt ígért neki. Loki ráállt az alkura, hiszen rettenetesen bántotta a nagy vigasság, amely a fiatal isten megmenekülése nyomán támadt. Az istenek körbetáncolták Jézust, s az egyikük így szólt: ,,Lássuk, milyen ereje van az eskünek!” Sorra megcélozták őt nyíllal, lándzsával, karddal, kövekkel. Ezek azonban mind a földre hulltak Jézus lába előtt, mert az eskü tiltotta, hogy megsebezzék őt.

Loki az egyik fa mögött női álcát vett magára, s felkereste Máriát Fensalírban. A vigasság okát firtatta, s megkérdezte, vajon valóban minden létező dolog megfogadta-e, hogy nem árt Jézusnak. Ekkor Mária elgondolkozott, s elismerte, hogy a fagyöngy nem tett esküt, mert az a tölgy része, és amúgy is gyengének, ártalmatlannak látszik. Több se kellett Lokinak; visszatért az istenek közé, akik változatlan kedvvel örvendtek a napisten újdonsült sérthetetlenségének.

Csak a vak Höd, Jézus fivére állt távolabb, egyedül, mert nem látta Jézust, így nem tudta megcélozni. Egy hang így szólt mellette: ,,Te is tiszteld meg Jézust azzal, hogy esküd erejét bizonyítod! Én majd irányítom a célzásodat.” Loki volt az; íjat adott Höd kezébe, az íjhoz pedig fagyöngyből készült nyílvesszőt. Höd Loki kezétől irányítva kilőtte a nyilat, amely szíven találta Jézust. A napisten holtan esett össze.

Az istenek és emberek legszörnyűbb napja volt ez; csak álltak az ászok a halott Jézus körül, és bosszúra sem gondolhattak, hiszen nem a vak Höd ölte meg, hanem a fagyöngy, így senkit sem hibáztathattak.

Úgy tartják, amikor Jézust, királyoknak járó végtisztességgel, elhamvasztották a hajójával együtt, Ódin utoljára odalépett hozzá, és súgott valamit a fülébe, amit más nem hallhatott.

Amíg világ a világ, soha senki sem fogja megfejteni annak titkát, mit súgott a fiának búcsúzóul Ódin.

Az istenek harmadnapra megrázták magukat, s tanácskozás után elküldték Hermödöt a halottak birodalmába: alkudja ki váltságdíj fejében, hogy Jézus visszatérhessen az alvilágból. A bátor Hermöd, az istenek követe kölcsönkérte Sleipnírt, s kilenc nap, kilenc éjjel vágtatott, míg elért a halottak földjére. Megtalálta Hel házát, s úgy ugratott át a falon, hogy a ló patája nem is érintette a követ. A csarnokhoz érve Hermöd leszállt a lóról, s belépett oda, ahová jószántából be nem lépne senki.

Hel, az alvilág szörnyűséges úrnője az öregszéken ült. Tekintetét, mint mindig, most is a földre szegezte, s mellette a díszhelyen ott ült Jézus, kit szemlátomást nagy becsben tartottak. Hermöd mély fájdalommal látta, hogy a napisten arcáról már nem árad fényesség, bőre megszürkült, szeme elvesztette csillogását; Hel Jézus testét-lelkét megkaparintotta magának. Hermöd előadta, mi járatban van, ám az alvilág úrnőjét nem érdekelte a váltságdíj. Azután hozzátette, hogy elengedi Jézust, ha valóban igaz, amit Hermöd állít: hogy minden élő és élettelen siratja a napistent. Kikötötte, hogy ha csak egyvalaki akad, aki nem bánkódik a halálán, úgy Jézus örökre nála marad. Hermöd bízvást ráállt az egyezségre.

Hermöd ezután bejárta a kilenc világ minden zegét-zugát, s mindenkinek megparancsolta, hogy sirassa Jézust. Amerre járt, nyomában sírtak az élő és élettelen dolgok, siratták a tündöklő istent, s készültek a világ hanyatlására. Hermöd bizakodott; úgy tetszett, hogy küldetése sikerrel jár, és Jézus feltámadhat. Az isteni követ harmadnapon egy elhagyatott barlanghoz ért, ahol egy magányos óriásasszony, Thökk élt. Az óriásasszony Hermöd szavaira megrázta hatalmas fejét, s így szólt: ,,Ugyan miért siratnám én Ódin fiának vesztét? Hiszen nekem jót soha nem tett, halála közömbös számomra.” A föld megdöngött ekkor a talpuk alatt: az alvilág vaskapui zárultak be egyszerre, örökre bezárva Jézust. Az óriás nem volt más, mint maga Loki, aki így teljesítette Hellel kötött alkuját.

Jézus halálával véget ért a világ aranykora. Az istenek bukása immár elkerülhetetlenné vált, mert a fiatal napisten halálával elveszett minden jóság és szelídség ebből a világból. Az istenek bűnlajstromát számos eset tetézte; így Ászgard építőmesterének álnok rászedése és megölése és Gullveig, a ván boszorkány háromszori elégetése Ódin oltárán, mivel nem volt hajlandó elárulni tudományát, az aranykészítés titkát. Úgy tartják Gullveig aranyasszony ledöfése és háromszori elhamvasztása volt az első harc a világon, amelyet aztán annyi háború követett, hogy a föld is vértől lett iszamós.

A szép napisten halála megbosszulatlan maradt, ami szintén az istenek lelkiismeretét terhelte, noha az óriásokkal szövetkező Loki elnyerte a maga büntetését: a pokol legmélyére vitték, ott Skadi fogott egy mérges kígyót, Loki fejé fölé kötötte, hogy a méreg a gonosz isten arcába csepegjen. Azt beszélik, Loki második felesége, Sigyn ott áll Loki mellett, s egy edénybe fogja fel a mérget. Ha a hűséges Sigyn elfárad, vagy az edény megtelik és cserélni kell, Loki üvölt és vonaglik kínjában; úgy tartják, ilyenkor mozog a föld.

* * *

Volt egy ember, Asvald. Az ő fia volt Thorvald, az övé meg Eirík, akit Raudinak¹ is hívtak, mert haja-szakálla égővörös volt, akárcsak Thórnak, a mennydörgő istennek, akit Eirík híven követett egész életében. Vörös Eriket apjával együtt száműzték Norvégiából, Jærenből, mert megöltek néhány embert. Erik így érkezett Izlandra, ahol az északi országnegyedben, Drangalandban szerzett egy sziklás földet, amelyet Thorvald halála után egyedül művelt. Feleségül vette egy tekintélyes gazda, Jörund lányát, Thjódhildot, s a rokonok termékenyebb birtokára, a havmsfjordi Högadalba költözött, ahol már nem kellett oly sokat küszködni a megélhetésért.

Történt egyszer azonban, hogy Erik szolgái lavinát indítottak, amely elsöpörte a szomszéd egyik házát. Erre a szomszéd felbőszült rokonai megölték a szolgákat, mire Erik megölte a rokonokat. A nyári thing² ezért három évre száműzte őt. Erik kénytelen volt a nyugati országnegyedbe, a Széles-fjordhoz költözni, ahol Broköy és Oksnöy szigetét vette birtokba. Mielőtt elhagyta volna lakhelyét, egy Thorgest nevű szomszédjának adta kölcsön öregszéke tartógerendáit azzal, hogy visszaveszi, ha kell az új tanyájához. Három év múlva aztán visszatért Högadalba, s kérte az értékes gerendákat Thorgesttől. Ő azonban nem akarta visszaadni, mert nemigen számított Erik visszatérésére, s a gerendákat már beépítette a saját házába. Erik ekkor – ki természetéből fakadón nehezen viselte a visszautasítást – emberei élén jött el újra, s nyomatékosan újra előadta kívánságát, amiből csetepaté kerekedett. A vége az lett, hogy Erik megölte Thorgest két fiát, a gerendákat pedig visszavette, mire a magából kikelt Thorgest háza összedőlt.

Hiába vetette be minden befolyását, a thorsnessi thing mint békétlent ismét száműzte Eriket három évre; el kellett hagynia Izlandot. Nem sokat tanakodott, merre menjen. Hallotta az elbeszélést Gunnbjörnről, Polip Úlf fiáról, aki azelőtt száz évvel Izlandtól nyugatra vetődött, és sziklás, hófödte földet talált; azóta az öregek Gunnbjörn-sziklaszigetként meséltek erről az új földről, amelyet tiszta nyári időben vagy éjszakai villámlásnál Izland nyugati partjairól is sokan látni véltek. Erik hallott Ari Marssonról is, aki Izlandtól hatnapi hajóútra nyugatra titokzatos országot talált; Nagy Írországot avagy Hvitmannalandot³, ahol az emberek keresztények és tiszta fehérben járnak.

Erik elhatározta, hogy száműzetése éveit hasznossá teszi ennek az új országnak a felfedezésével és gyarmatosításával. Még mielőtt letelt volna a száműzetés megkezdésére előírt határidő, és ellenségei megkezdték volna utána a hajtóvadászatot, vásárolt egy erős hajót, feltöltötte nagy készlettel, majd embereivel nekivágott az útnak. Hat nap alatt érte el Grönland keleti partjait, ahol lehangoló látvány fogadta: viharos hullámok csapdosta, csupasz sziklák meredeztek havas hegycsúcsok előtt. A Midjökull volt ez, a trollok hazája.

Ezután délnek hajózott, hogy barátságosabb vidékre leljen, s ahogy megkerülte a déli Búcsú-fokot, csodát látott: zöld mezők húzódtak ezüstszínű fjordok között; éppen úgy, mint Norvégiában. A patakok nyüzsögtek a lazactól, a tengeri sziklákon kövér fókák feküdtek, a szárazföld belsejében nyírfaerdők álltak, amelyekből szarvasok bukkantak elő. A tengerparton a hajósok fából készült falba ütköztek, amely a homokos fövenyen futott végig, ameddig a szem ellátott, s helyenként az embermagasságot is elérte. Először nem tudták mire vélni a dolgot, tanakodtak, hogy vajon kik emelték és mi ellen, azután rájöttek, hogy a tengeri uszadékfa halmozódott fel ilyen mennyiségben, ahogy a víz kivetette. Vörös Erik a saját magáról elnevezett szigeten töltötte az első telet, majd az elkövetkező nyarakat a nyugati part felderítésének szentelte; bejárta a nyugati tengert egészen föl, a Medve-szigetig. A tengerbe dobatta öregszéke tartóoszlopait – amelyek miatt száműzetésre kényszerült –, s figyelte, hol érnek partot, majd azon a helyen partra szállt, s Brattahlídnak⁴ nevezte el, itt foglalt földet magának.

Ahogy a három év letelt, Erik visszahajózott Izlandra, s hírt vitt az új országról, amelyet Grönlandnak⁵ nevezett el, mert úgy gondolta, hogy ez a jó név sokakat fog vonzani. Nyáron⁶ azután huszonöt hajó indult el a Széles-fjordból, megrakva férfiakkal, asszonyokkal, öregekkel és gyermekekkel, lovakkal, tehenekkel, szerszámokkal; mindennel, ami az áttelepedéshez szükséges. Félúton azonban a hajóraj Jörmungandba, a világkígyóba botlott, minthogy a világ széle felé igyekeztek, ahol Jörmungand Midgardot körülölelve alszik. Most azonban a galád Rán óriás felébresztette, s felbuzdította, hogy Erik flottájára támadjon. Erik időben észrevette a veszélyt, s Thórhoz fohászkodott, hogy küldjön ködöt, vagy támasszon gyors szeleket, megmentő vihart. Midgard kígyója nem találta meg a hajókat, de ahogy dühösen keresve forgolódott a felszínen, annyira felkorbácsolta a tengert, hogy a hullámok felértek egész az égig. A telepesek közül csak a legmerészebbek jutottak el Grönlandra; az eget karcolták a vitorlarudak, ahogy a hullámok csúcsán átsuhantak Jörmungand felett, míg a gyávák visszafordultak, vagy odavesztek a habok közt. Mindösszesen tizennégy hajó érkezett meg a zöld partokra, tizennégy hős, aki először letelepedett itt. Erik osztott nekik földet. Később még sokan követték őket. Jörmungand pedig – mivel nem találta a megígért hajókat – azóta nem hisz Ránnak, Ægir ádáz feleségének, az hiába igyekszik őt a tenger széléig merészkedő hajók ellen uszítani. Ezért van, hogy a világkígyó többé nem háborgatja a grönlandi hajósokat.

A norvég királyok közül Jó Håkon volt az első, aki felismerte, hogy a világ az utolsó korszakához közeledik, hiszen Jézus halálával megkezdődött az istenek alkonya. Ezért elfordult a pogány istenektől, s elhatározta, hogy országát kereszténnyé teszi. Élete során azon fáradozott, hogy Norvégia a Fehér Krisztus útjára térjen, s ezt a feladatot szabta az utódainak is.

A kereszténység széles körben Szent Ólaf uralkodása alatt terjedt el, aki törvénybe is iktatta az új rendet. Izland még Ólaf Tryggvason⁷ ideje alatt tért meg, miután a konok nemzetségfők elkergették Szász Ferencet és Német Thangbrandot, akik túl erőszakosan igyekeztek megnyerni a keresztnek a szabad lelkeket.

Ezután érkezett Izlandra két újabb hittérítő: Hjalti Skeggjason és Fehér Gisur, akik azzal bizonyították elszántságukat, hogy rögtön leromboltak egy pogány szentélyt, s a thingben átadták Ólaf király üzenetét a kereszt felvételére. Beszédjük közben vulkán tört ki a közelben, amelyet többen a régi istenek haragjaként értelmeztek, ezért nem pártolták a javaslatot. A godik⁸ a thingben harmadnapra végül abban állapodtak meg, hogy mindkét fél fogadja el a másik törvényeit: keresztények a pogányokét és pogányok a keresztényekét. Előlépett azonban a törvénymondó, az ekkoriban nagy hírű Thorgeir godi, s így beszélt:

– Én ugyan pogány vagyok, de kész vagyok engedményt tenni, mert látom, hogy egy országban nem lehet két törvény, hiszen az fejetlenséget, zűrzavart szülne. Amondó vagyok, vegyük fel valamennyien a keresztséget, de ne bántsuk azok hitét, akik a régi vallást követik, hadd áldozhassanak békében isteneiknek.

Ezt el is fogadták, s törvénybe iktatták. Hanem miután a pogányok felvették a keresztet, nem kívántak többé a régi, vérgőzös isteneknek áldozni, így a törvényből kimaradt az engedmény szövege. Ugyanebben az évben – a svolderi ütközet és Ólaf Tryggvason halálának évében⁹ – megtért Grönland is, ami teljes egészében Leif Eiríkssonnak, Vörös Erik legidősebb fiának volt köszönhető.

Leif Eiríksson az apja megbízásából Trondheimbe érkezett, hogy átadja a királynak Grönland ajándékait, s cserébe megnyerje Norvégia uralkodójának jóindulatát. Ólaf Tryggvasont lenyűgözték a gazdag ajándékok: tömérdek rozmárcsont és fekete foltos sólymok, a narvál hosszú orra (amelyet ott unikornis szarvának hisznek), végül egy eleven jegesmedve, amellyel egyetlen király sem büszkélkedhetett, s még a bőréért is vagyonokat adtak volna az irigy jarlok. A király kegyesen fogadta Leifet, aki büszkén hajózott haza eredményes látogatása után; a király külön feladatot bízott rá: térítse meg Grönland népét, ahogy ő maga, Leif is megkeresztelkedett norvégiai tartózkodása alatt. Isten pedig megáldotta a tevékenységét, ahogy áldás kísérte későbbi még jelentősebb útjait is, és a népesség szívében világosság támadt a hit iránt – egy csapásra odahagyta mindenki a bukott isteneket a Fehér Krisztusért.

Csak egyvalaki akadt, aki hű maradt istenéhez, Thórhoz: Leif apja, Vörös Erik, aki halálos ágyán sem tűrt meg papot maga mellett – örök kárhozatot víva ki ezzel magának.

* * *

Így mesélt a régmúlt dolgokról a Vén Eymund. Mesélt sok-sok téli estén át, amikor a hegyek felől óriások üvöltöttek a metsző szélben, s a hízó jég szakadatlan ropogása altatta a kicsiket a zsúfolt ház félhomályában. Ahogy az öreg beszélt, meleg lehelete fehérséggel megelevenedett, életre kelt. Hajdanvolt hősök öltöttek alakot, kik idegen országokat jártak, harcot vívtak, győztek – végül semmivé szakadtak, ahogy a tető füstös sötétje szétoszlatta őket. Valahányszor az öreg mesébe fogott, jó néhány szempár figyelte mozdulatait, s a történeteket a fáradt felnőttek is szívesen hallgatták, hiszen nemigen akadt télen más szórakozás. Beszélt Vén Eymund sok másról is: kapzsi királyokról, gazdag kalmárokról és szeszélyes istenekről; néha énekelve, kántálva is színesítette előadását. Meséje maga volt a tudás, az ismeret egyetlen forrása, amelyet az áhítattal figyelők közül valaki majdan továbbad – ki tudná most még, ki lesz az –, hiszen egykor maga Eymund is így hallgatta, zsarátnok halvány fényénél, meleg takaró alól a történeteket. Sok-sok tél elmúltával az, aki most még meg sem született, ugyanígy mesél majd másoknak, hogy feledjék a kinti sötétet.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Utószó

Vörös Erik felfedezőútját követően, a 986. évtől skandináv kolóniák létesültek Grönland meleg tengeráramlat fűtötte nyugati partjain. A délebbre fekvő a ,,keleti település” (Austerbygd), míg az északabbi a ,,nyugati település” (Vesterbygd) nevet kapta, illetőleg a kettő között létezett egy ,,középső település” (Mellombygd) is, amely közigazgatásilag a keletihez tartozott. A grönlandi kolóniák a XII–XIII. századi fénykorban mintegy ötezer lelket számláltak; ez nagyjából háromszáz tanyát jelentett, amelyből kétszáz a keleti (és középső), míg száz a nyugati településen állt. (Az újabb ásatások azonban ennél is többet valószínűsítenek.) Az éghajlat évszázadokon át a mainál kedvezőbb volt, ám – épp történetünk idején – a XIV. században zordabbá vált.

Grönland a kezdeti függetlenség után, 1261-ben elismerte a norvég korona fennhatóságát, azonban a klíma változása, a tenger eljegesedése miatt elszigetelt maradt, így történetéről nem sokat tudunk. A keleti település valószínűleg 1500 körül, Amerika újrafelfedezésének idején néptelenedett el. A lakosság eltűnését számos elmélet magyarázza, többek között inuit támadások, járvány, a fairtás nyomában elterjedt talajhomokosodás, legelőpusztulás, élősködő rovarok terménypusztítása, váratlan kalózportyák, asszimiláció és kivándorlás. A kutatások azonban ez ideig egyetlen elméletre sem találtak bizonyítékot. A nyugati település elnéptelenedésének idejét viszonylag pontosan meg lehet határozni – 1350 körülre tehető –, ám a népesség eltűnésének okát homály fedi; egyike a középkori történelem nagy rejtélyeinek. Annyi bizonyos, hogy Ivar Bardarsson norvég egyházférfi valószínűleg ebben az évben hajózott fel a keleti településről a testvérkolóniára, hogy megtudja, mi történt az ott élő telepesekkel. Ivar nem talált élő embert, de holttestet sem; szabadon kószáló, elvadult háziállatokról, tehenekről és juhokról számolt be, s azt a megjegyzést fűzte jegyzeteihez, hogy Vesterbygd ,,vélhetően a skrælingek kezére jutott”. Mindemellett a kutatók feltárták, hogy a település templomai leégtek, mely tény az inuitok támadását valószínűsíti, ám a holttestek hiányát nem magyarázza. Az inuitok a skandinávok megjelenésekor még nem lakták ezeket a partokat, s csupán az éghajlat hidegebbre fordulásakor, a XIII–XIV. században kezdtek délebbre költözni. A két nép közötti viszonyt kezdetben a békés kereskedés jellemezte, egy idő után azonban a barátság ellenségeskedésbe fordult; ezt mindkét oldalról beszámolók támasztják alá.

A nyugati tanyákon ekkoriban több százan laktak, számuk talán az ezret is elérte; ez is hihetetlenné teszi nyom nélküli kiirtásukat. Az egyik tanyán egy kutya lábszárcsontján késnyomot találtak, az éhínség pusztításának viszont úgyszintén ellentmond a holttestek hiánya, de az Ivar látogatásakor fellelt számtalan kóbor háziállat is. Kézenfekvő volna a rejtélyt kivándorlással magyarázni, amely csak vízi úton, Helluland és Markland felé lett volna kivitelezhető, ennek azonban a tengerjáró hajók kis száma mond ellent. Grönlandon ugyanis nem volt a hajóépítéshez alkalmas fa, így csak a part menti hajózásra alkalmas, uszadékfából készített csónakokon közlekedhettek. A hajózásról tudni kell azt is, hogy az iránytű alkalmazása előtti korban a skandinávok, így a grönlandiak is csupán a nap, illetve a csillagok állása alapján tudtak tájékozodni, amennyiben nem part mentén hajóztak. Ez magyarázza a Vinlandba tett hajóutak – a sagákban is részletesen leírt – útvonalát, amely először északnak vitt, a partok mentén, majd Holsteinsborgnál kelet–nyugati irányban átszelhető volt a szoros. Nem pusztán túlzott óvatosságról van itt szó; a kedvezőtlen éghajlat, a gyakori szirtek és a sodródó jéghegyek miatt rendkívül kockázatos volt a hajózás ezeken a vizeken.

A nyugati település kihalására egy érdekes lelet felvet még egy lehetőséget, amelyet a regény a valóság szintjére emel. A sarkkörön túl, az északi szélesség 73. fokán, a mai Kingiqtorsoaq szigetén rúnakövet találtak egy kőhalom belsejében – felirata szerint Erling Sighvatsson, Bjarni Thordarsson és Endridi Óddsson jártak ott; a dátum feltehetően 1333. Annyi bizonyos, hogy a három grönlandi csak tavasszal fordulhatott meg ily messze északon; eszerint ott teleltek át. Ennek oka a skandinávok földrajzi ismereteiben keresendő, nevezetesen abban, hogy átjárót kerestek az óhazába az általuk képzelt földgyűrű északi karéján át.

Ivar Bardarssonon és Endridi Óddssonon kívül ugyancsak valós történelmi személy a kalmár Thord Eigilsson, aki 1344-ben megjárta Grönlandot; későbbi útja és sorsa azonban már a képzelet műve. Történelmi alak Pal Knutsson, akiről feltételezhető, hogy történetünk idején Grönland törvénymondója volt. 1355-ben őt bízta meg Magnús Eiríksson norvég király, hogy a kereszténység terjedését célzó expedíciót irányítson Grönlandon. Ennek az expedíciónak a későbbi sorsáról semmit sem tudunk.

Feljegyzések támasztják alá, hogy a grönlandiak a XIV. században még megfordultak Marklandon, így alappal feltételezhető, hogy Vinland sem merült feledésbe, noha a regényben leírt kivándorlás csupán fikció. A XI. század után újabb letelepedési kísérletet sem írásos emlék, sem ásatások nem igazolnak. Ugyanakkor valóban feljegyzés tanúskodik Eirík Gnúpsson püspök 1121-es útjáról, ami találgatásra ad okot kitelepült grönlandiakról, akik esetleg hittérítő tevékenységet igényeltek. Leif Eiríksson sorsáról Vinlandról való hazatérése után semmit sem tudunk, s az a tény, hogy egy ilyen befolyásos személyiség a sagairodalomban a továbbiakban nem szerepel, hanem eltűnik a szemünk elől, azt is jelentheti, hogy Leif később a végleges vinlandi letelepedést választotta. Ezt a feltételezést alátámasztja a sagákban is többször kihangsúlyozott körülmény, hogy Leif nem engedi át senkinek Leifsbudírt, csupán használatba adja az épületeket; elképzelhető, hogy valóban azért, mert letelepedési céljai voltak Vinlandon. A Bjarni Herjolfsson, a Vörös Erik fiai, valamint a Thorfinn Karlsefni és a Freydís Eiríksdottír által tett vinlandi utaknak a regényben szereplő leírása a Grænlendinga Sagában (Grönlandi saga), illetve az Eiríks Saga Raudában (Vörös Erik sagája) írtaknak nem mindenben felel meg; így a hajó aljára vésett óvó rúnafelirat is csak a történet kiszínezését szolgálja.

Vinland lakói a beothuk indiánok voltak, akiknek eredetéről, nyelvéről szinte semmit sem tudunk, a források keveset mondanak, s az utolsó beothuk 1820-ban meghalt. Talán az algonkinok családjába tartoztak, így a történetben leírt hiedelmek az algonkinok hitvilágán alapulnak. A mennydörgésmadarak tisztelete szinte valamennyi észak-amerikai bennszülött népcsoportnál megtalálható; úgy tartják e lényekről, hogy szemük villámlik, és szárnycsattogásuk idézi elő az égzengést. A Naparcú Vadásznak is van megfelelője az algonkin mitológiában, csakúgy, mint a legtöbb indián népcsoportnál: az Állatok Ura egy szellemlény, amely a vadaknak parancsol, és zsákmányt küld a vadász lándzsája elé.

A történetben szerepet játszik az Európában 1347–50 között pusztító pestisjárvány, amelyet a későbbi korokban ,,fekete halál”-ként emlegettek. A járvány 1349 nyarán elérte Bergent, így felbukkanása Grönlandon a cselekmény időpontjában lehetséges, bár ennek nyomait nem találták; a népesség eltűnésében valószínűsíthetően nem játszott szerepet. A ragály a kor embere számára félelmetes gyorsasággal terjedt településről tepelülésre – egy haladó szekér sebességével vonult végig Európán. A közhittel ellentétben valószínűleg nem a patkányok terjesztették, hanem emberről emberre terjedt, mégpedig testi érintkezés nélkül is – ez utóbbi különösen felfoghatatlan volt akkoriban, és nagyban hozzájárult a kór mögött Isten büntetését vagy éppen sátáni erők közreműködését gyanító hiedelmekhez. Általános volt az a képzet is, amely megtestesítette a betegséget, vándorló emberekben vagy állatokban magát a döghalált vélte felfedezni. A tünetmentes lappangási idő egy hónap is lehetett, mely idő alatt a látszólag egészséges ember másokat már megfertőzhetett, végül az ismert tünetek megjelenésétől számított három–öt napon belül a beteg meghalt, rendszerint a kelések megjelenése után. Ha a fertőzött túlélte a kelések kifakadását, akkor még a betegség utáni legyengültséget is át kellett vészelnie. Az Európában ekkor első ízben megjelenő ,,fekete halál” a népesség egyharmadát elvitte, túlélőket csak elvétve hagyott maga után; néhányan immúnisak voltak a betegségre, néhányan pedig felgyógyultak belőle, s ezáltal a továbbiakban ők is immunitást szereztek. Ezt követőn húsz-huszonöt évente még sokáig visszatért a döghalál, de a halálozási arány a későbbi megjelenésekkor már egyre kisebb lett.

A jéggel körbezárt grönlandi tanyákon az egyre ritkábban érkező, majd teljesen elmaradó hajókon kívül az egymásnak mesélt történetekből származott minden ismeret a világról. A skandináv mitológia jóságos fényistene, Baldur szembeötlő hasonlóságot mutat a keresztény Krisztussal; alakja, sorsa – főként elárulása, korai halála és feltámadása – egész északon elősegítette a kereszténység terjedését, pontosabban a keresztény tanítás keveredését a pogány mítoszokkal. Amiként Izlandon a kelta-ír befolyás hatására egy fehér istenségben hittek, úgy ez Grönlandon is megtörténhetett; ugyanakkor a könyvben szereplő egyes mitológiai részek nem pontosak, az eredetinél több keresztény elemet, egybemosódást tartalmaznak – Baldur történetében természetesen nem szerepel Mária, Loki nem kap harminc ezüstpénzt Baldur elárulásáért stb. Több középkori egyházi forrás panaszkodik a grönlandiakra, hogy konok, megáltalkodott emberek, rossz keresztények. A legutolsó, a középkori Grönland történetéről tudósító, szemtanúktól származó forrás az 1407-es évben beszámol egy férfi megégetéséről, mégpedig fekete mágia miatt. Egy 1492-es pápai levél arról tesz említést, hogy Grönland népe elhagyta keresztény hitét, s visszatért a pogánysághoz. Jogos lehet a feltételezés, hogy a ,,világ peremén” a pogányság az elszigeteltség folytán újjáéledt, vagy talán sohasem tűnt el teljesen.

Felhasznált irodalom

Bernáth, István: Skandináv mitológia. Corvina Könyvkiadó, 2005.

Brøndsted, Johannes: A vikingek. Corvina Könyvkiadó, 1983.

Edda (Tandori Dezső ford.). Európa Könyvkiadó, 1985.

Három izlandi történet (Bernáth István ford.). Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.

Ingstad, Helge: Vikingek az Újvilágban. Gondolat Könyvkiadó, 1972.

Ingstad, Helge: Land under the Pole Star. St. Martin Press, 1966.

Kopasz Grím-fia Egill – A fölperzselt tanya (Bernáth István ford.). Tóni Túra Utazási Iroda, 1995.

Pörtner, Rudolf: A viking kaland. Kossuth Könyvkiadó, 1983.

Roesdahl, Else: A vikingek. General Press Kiadó, 2007.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Lábjegyzetek

1. Azaz ,,Vörös”-nek; Eiríkur Raudi a későbbiekben közismert nevén, Vörös Erikként szerepel.↩
2. (ország)gyűlés↩
3. ,,Fehér emberek országá”-t↩
4. ,,Meredek lejtő”-nek↩
5. Azaz ,,Zöld föld”-nek↩
6. Kr. u. 986 körül↩
7. I. Ólaf norvég király, 995–1000.↩
8. Godi: főnöki, bírói, egyben papi tisztség; a népgyűlési területek elöljárója.↩
9. Kr. u. 1000.↩

Az Amit Ódin súgott megvásárolható a kiadónál.