Ízelítő / A Dallam
Borzongás a 18. századi Bécsben. Mit tesz a meg nem értett zseni, ha elhatalmasodik rajta az őrület? Mi lesz a fiatal lányokkal, akiket célba vesz? Vajon van menekülés a számukra? És hogy jön mindehhez a zene?
Részlet Tamas Garam A Dallam című izgalmas pszicho-thrilleréből.
ELSŐ RÉSZ
Egy olyan fékevesztett zseni történetét meséljük itt el, akinek hangok iránti őrülete önnön és mások tragédiájába torkollt. Végződhetett volna az élete dicsőségben, tisztességben és abban a megnyugvásban, melyre az ember szíve titkon vágyik, ha megöregszik, mégsem így történt.
Hősünk, becsületes nevén Leopold Hundertwasser undorító és vérlázító tettei korántsem azért merültek feledésbe, mert kevésbé volt gonosz, önhitt és kéjsóvár, mint a korabeli bűnözők. Ellenkezőleg. Ausztria történetében talán soha nem volt visszataszítóbb alak nála. Az ok, amiért munkássága nyomtalanul eltűnt, az, hogy páratlan lángelméjének lenyomatát – melyet kottákra jegyzett le – elégették, mint zenei eretneksége bizonyítékát. Leopold kortársai, Mozart, Haydn és Beethoven a klasszikus zene fénylő üstökösei voltak, míg őt észre sem vették.
A 18. századi Bécsben a klasszicizmus pezsgő zenei élet középpontjává tette a várost. Az operák, a balettestek, a daljátékok, az álarcosbálok, a tűzijátékok, a zenés kirándulások és a nyáréjszakai szerenádok mind számtalan alkalmat kínáltak az önfeledt muzsikálásra. Egymásba olvadtak és harsány egyveleget alkottak a koncerttermekből kiszűrődő vonósnégyesek, kvintettek szívszorító hegedűfutamai és az utcai muzsikusok fülsértő kornyikálása. Nyers énekszó áradt a templomokból, melyet túlbúgott az orgona, a hívek többször és hangosan felköhögtek a mindent átjáró tömjénfüst illatától. A kántor krákogott, a templomszolga a padlóra köpdösött, az emberek pedig folyton vakaróztak a ruhájukban tanyázó bolhák miatt. A templomtornyokba és a házak padlásaiba galambok dúcolták be magukat, szüntelenül kaparásztak, búgtak, a templomkertben pedig macskák vertek tanyát éjszakára, éktelen virnyákolást csapva, ha összeverekedtek.
A leghangosabb nyüzsgés és zaj azonban a belvárosban volt: hatvanezer lélek zsúfolódott össze itt abból a kétszázötvenezerből, ahányan Bécsben laktak az ezerhétszázas évek vége felé. Mivel helyszűke miatt a házakat nem tudták oldalirányban bővíteni, megszülettek az első emeletes házak: előbb két-, három-, majd négyemeletesek. Ennek az építészeti módszernek később az lett a következménye, hogy az épületek időnként összerogytak, mint az ájult ember, palacsintává lapítva az alsó szinteken lakókat. Az emberek eleinte azt hitték, hogy valamilyen titokzatos, halálosztó angyal járkál a városban, és ha rámutat egy épületre a varázspálcájával, az nyomban öszszeomlik. Mások úgy vélték, hogy a tragédiák isten csapásai lehetnek a házban élők bűneiért. Az összeomlott épületek előtt a vallásosabb emberek Szűz Máriához fohászkodtak, míg a babonásabbak sót szórtak a romokra, vagy élő kakasok vérével hintették be azokat, hogy elűzzék a rontást a városból. Ha volt is építészeti megbeszélés egy-egy újabb emelet megkezdése előtt, az építészek aggodalmait elnyomta az építtetők szüksége. A házak bizarr kőgombaként nőttek az ég felé. A szedett-vedett emeletek miatt a messziről jött utazó azt gondolhatta, hogy Bécs több városból áll, melyek egymásra épültek. Állandó volt a kőművesek szitkozódása, a kőműveskalapácsok kótogása és az emelőcsigák csikorgása, amikor a rajtuk átvetett kötéllel mind feljebb és feljebb vonszolták a habarcsot, a téglákat és a szerszámokat.
A helytakarékos építkezésnek köszönhetően hosszú, szűk, középkori jellegű utcácskák és apró terek alakultak ki az aránytalan házmonstrumok tövében. Amikor beborult, volt valamilyen szörnyen nyomasztó érzése annak, aki a város utcáin sétálgatott: mintha az épületek a járókelők fölé magasodva élve eltemetnék őket.
A sikátorokban iszonyú bűz terjengett. A bajt csupán tetézte, hogy az utcákon hangoskodtak, tolakodtak az emberek, és feltorlódtak a szekerek. A kocsisok szünet nélkül pattintgatták az ostoraikat, ordibáltak és szentségeltek, miközben megpróbálták átszuszakolni lovas szekereiket a kísérteties utcácskákon. Jaj volt annak a kocsisnak, aki nem volt elég tapasztalt, vagy elvétett egy utcát, és beszorult a házfalak közé. A morgó-haragvó városlakók egykettőre bosszút álltak rajta, amiért elzárja az utat. Megesett, hogy az odakinn őgyelgő csőcselék felgyújtotta a házfalak között rekedt szekereket, amíg gazdájuk segítség után kutatott.
1770. december 16-án egy dohos, penészvirágos pince mélyén született meg Leopold Hundertwasser. A szükséglakássá átalakított, föld alatti kamra két sikátor kereszteződésénél feküdt a külvárosban. Parányi ablaka előtt rendszeresen ölre mentek a szembejövő szekerek hajtói, és szüntelen volt a lódobogás. Leopold anyja örömlányként dolgozott, és születendő gyermeke nem volt más számára, mint egy balesetből származó jövedelemkiesés. A harminc év körüli asszonynak ez volt a második terhessége. Éppúgy rettegett tőle, mint amikor az első gyermekét szülte. Akkor a csecsemőt az apára való kegyetlen megemlékezés gyanánt a folyóba dobta. Egyszerűen gyűlölte azt az apró, tehetetlen és üvöltő porontyot, aki belőle szakadt ki, csakúgy, mint azt a dunai hajóst, aki többször is megerőszakolta a saját bárkáján. Úgy vélte, hogy ezzel sikerül megbosszulnia a férfi gyalázatos tettét. Először saját, iszákos nevelőapja erőszakolta meg, mint mondta, nő utáni sóvárgása miatt. Elhatározta, hogy gyűlölni fogja a férfiakat. Aznap éjszaka megszökött hazulról, távozóban felgyújtotta az otthonukat. Mostohaapja részegen szenderegte át magát a halálba, mert a felesége nem bírta kicibálni a magatehetetlen férfit a lángok közül. A tűz után senki nem kereste a lányt, talán még örült is a mostohaanyja, hogy a fattyú bennégett.
Leopold anyja azóta egyedül élt, és a tisztes megélhetés reményében egy bordélyházban keresett menedéket, egy heti járóföldre porrá égett otthonától. Megvetette az összes férfit, kizárólag hasznot húzott belőlük. Kimondottan csinos, szívós teremtés volt: kiheverte a tüdőbajt, túlélt két abortuszt, no meg egy hatméteres zuhanást a padláslétráról. Időnként feltörő köhögőrohamait, egy kis köszvényt és szifiliszt leszámítva makkegészségesnek látszott. Ha még élnék tíz esztendőt egy gazdag kereskedő feleségeként, alaposan kizsákmányolnám és boldogan halnék meg, mondogatta a barátnőinek.