Ízelítő / Anikomment

Könyv Guru Salánki Anikó kötetének két rövidke darabjával kedveskedik olvasóinak. Az Anikomment Majoros Sándor József Attila-díjas író szerint  „[…] rávilágít arra, hogy a szerzői önfegyelem és az olvasó iránt érzett tisztelettudó alázat még ebben az irodalmi szempontból nem túlságosan barátságos 21. században is éles kontúrokkal kirajzolódó értéket teremthet. Salánki Anikó prózája – novellái, jegyzetei és a csupán villanásokra fölszikrázó karcolatai – ezt a tudatosságot váltja át a bizonyosság kézzel fogható valóságává.”

Reggeli színjáték

1.

Hajnalban kicsúszott a kezemből egy kistányér. Mi a francnak pakolgatok én ilyenkor? Sajnáltam.

Egy készlet utolsó hírmondója volt. Közepére picike nefelejcs festve. Szedegettem a cserepeit (tudom, seprű-lapát), megvágtam az ujjam. Elmentem gyalogolni. A határban sár van, esőileg. Hazafelé már zuhogott is. Tiritarka ernyője alól himnuszi hölgy csicsergett rám. (Himnuszi az én szótáramban azt jelenti, hogy olyan, mint a balsors.) Cápatépte divatos fölső, kis tűsarkú cipellő, diszkréten feltűnő smink – jött a kisboltból. Ajkbiggyesztve nézett végig, majd mézédes kedvességgel megkérdezte:

– Még mindig írogatsz? Tropára (nem így mondta, én finomítottam) ment a gépem, persze amúgy se szoktam elolvasni.

Lehet, hogy ez nem az én napom. Most szellőztetek, indián füstjelek gomolyognak ki a konyhából. Mielőtt elindultam, feltettem főni egy tojást. Cirka másfél órája.

Az a kislábas meg már úgyis ócska volt.

 2.

Ha pitymallik, akkor útra fel. Vagyunk így egypáran. Gyakran szoktam találkozni egy kedves emberrel, aki kicsit kövér pónilovat sétáltat, fogyókúrás célzattal. Egy kamasz lánnyal, aki saját magát sétáltatja, hasonló okból kifolyólag. Friss levegő, madárcsicsergés, nyugalom. Persze ez utóbbi nem mindig.

Mindentudó ismerősöm, akit néha későn veszek észre, és már nem tudom menekülőre fogni, már messziről harsánykodott, hogy szerinte milyen jó, hogy végre beszélgethetünk. Nézőpont kérdése, de megpróbálok barátságos képet vágni. Szóval ő azt olvasta, hogy van már olyan ország, ahol nem kötelező a gyerekeknek megtanulni kézzel írni. Pikírten – vagyis kis fanyar gúnnyal a hangomban – érdeklődtem, hogy és esetleg lábbal? Letorkolt, hogy azért van a számítógép meg az ő billentyűje, és emiatt kiszorul az elavult írásmód. Mit szólok hozzá? Közöltem vele, hogy én is olvastam, közben rájöttem, hogy kezd leválni a jobb lábamon lévő kényelmes túracipőm talpa, hát igen, a baj nem jár egyedül. Az is átfutott a gondolataimon, hogy ugyan a vízforralóm – oldalról nézve pingvint formáz és piros – automatikusan lekapcsol, de mi van, ha pont ma nem? Akkor gőzben álló konyhám lesz, nem először. A gőz azért jobb, mint a füst, ezt a tapasztalat mondatja velem. Szóval nem tudtam annyira koncentrálni ilyen nagy horderejű témában, mint a betűvetés tudományának fontossága. Annyit azért kinyögtem, hogy nálunk ugyan egyelőre kötelező lenne megtanulni írni, de vannak még problémák ezen a téren. Talán ha nem engednék, sőt megtiltanák, akkor jobban menne, mert ugye a tiltott gyümölcs édessége… Mentem volna tova, de még feltette az őt – állítólag – régen érdeklődő kérdést:

– Mondd már meg, te miért éppen írással foglalkozol?

Talán a gőzben úszó konyha képe tette sürgőssé a választ:

– Tudod, előbb a rúdtánccal kacérkodtam, de az írás kényelmesebb.

Egyetértett. Buzgón helyeselt, hogy tényleg kényelmesebb.

A cipőm talpa levált, mire hazaértem, de a vízforraló tette a dolgát. Időben kikapcsolt.