Ízelítő / Ez van

Nemrég jelent meg Vida Gusztáv legújabb könyve Ez van címmel. Most ebből hoztunk részletet.


A „Mester”. (részlet)

… Másnap, a Tibi kocsmában futok össze Lajossal. – Mondta a bátyád? – kérdem. – Mit, te!? – Nem? Hát, akkor ezt elmesélem. Mit iszol? Na, szóval… Ott ülünk már órák óta, mindenütt a népek, sehun semmi, dögunalom S akkor, hogy menjek sörért, megyek is. Lenézek, hát látom ám, csez’ meg, pokoli nagy hal a szélen. Megyek be érte a vízbe. Anyám mekkora! Dobom ki, vergődik, csak úgy hupog a föld. – Mester! Mester! -innejd is, onnajd is… A népek meg csak tördelik össze sorra botjaikat, szórják bele a vízbe, pakolnak össze. Kiabálnak, lázadnak.,. Ez már sok nekik! Egész nap hiába ücsörögnek, ez meg puszta kézzel fogdozza. Aztán fogtam nekik még egyet. Ugyanígy. A másodiknál a maradék is feladja, ahány bot, az már mind törött, ott himbálódzik a hullámokon. – Mester, mester!… Még, még! Lássuk a csodát! – Ha meg megyek valahá, hát bravózás, taps. – Bravó, Bravoóó! – Ránézek a vízre… Elnémulnak – Hallga! Csönd!… Csit- csitt! Figyelj. A mester lát valamit! – S így tovább.

Hát ezt nem kellett volna.

Lajos majd megfullad, úgy nevet. – Hogy, tördelik össze…! he-he – szeme csillog, élvezi nagyon – a botokat! Meg, hogy mennek haza. Hej, de ott lettem volna. Mester… mester…!

Szinte látjuk mindketten ott ringani az elhagyott, elárvult botokat a tófelszínen. Meg az elképedt, dühösen csomagoló embereket, ahogy mennek haza.

Ahogy szóhoz jut, még mindig fel-felröhögve áll elő, hogy – Te, akkor ha megengeded, egy ideig Mesternek szólítlak… – S a hülyéje, tényleg. De hálisten, idővel aztán elhagyta.

Hát akkor… van-e Valaki az égben? (Részlet)

A kávémat keverem… Körbefut tekintetem a konyhán. – Ja, majd a csizmám kell még lekennem! – A dolgaimat veszem sorra. Lőszer, távcső, hátizsák… A fegyvert törlöm át. Vizet iszok, szöszölök. Húzom az időt. Pár perc, majd kulcsra zárom az ajtót…

S tudja-e az a vad? Hogy neki is indulnia kell lassan. Hisz találkánk van. Lesz… Valamikor majd, az előttünk álló sejtelmes időben. A helyszín is bizonytalan, de útjaink végül, összefutnak. Hogy melyiknek van megírva a sorsa? Senki nem tudja. Csak most bogozza egy kéz a jövő szálait. Homályos még. De egy, elindul…

Megmásíthatatlan.

Azt is csinál valamit épp. Megmozdul, föláll, szimatol…. Fagyos, dermesztő ujjaival nyújtózik a sötét. Moccan, karmol egyet gyomrán az éhség. Mindezt nem tudja. Csak nekivág, mozdul az árnyék, csúszik a sörte. Indul. Jön-jön… lépked. Megáll, figyel. Tovább. Szaladni kezd. A tarló felé… az élelemért. A túlélésért. Hogy maradhasson.

Felém… Ahol majd leszek.

A kalapom veszem, felkapcsolom az udvari villanyt. Indulok.

Pedig nehezemre esik…

Sötétség, fagy. Magam vagyok. Elmaradnak a falu fényei, a kutyák ugatása kísér. Csak saccolom az időt. Egy… másfél óra gyaloglás? Hogy aztán ott fázhassak, gubbasszak vagy öt órán át. Aztán majd haza. Ugyanígy. Lehet üresen… megtépázott álmokkal. Fáradtan, összefagyottan. Törve. S úgy ledőlni a heverőre.

… – Ropp. Ropp! Ropp!… – Ütemesen, negyedórákon át. Itt még nem ügyelek semmire. Had roszogjon a hó! Mindegy. Majd, majd ott fönt. (talán) A távcsövet sem emelem. Minek? A távolságot kell legyűrnöm. Jelenben ez a dolgom.

A utat behordta a hó. Fél méter, térdmagas átfúvások, völgyek, ormok. Kővé fagyott minden. A két fasor közt érintetlen a fehér takaró. Szilveszter óta nem járt erre senki. Csak mink. Vagyis leginkább én. Traktor sem vágott neki. Kerültek, ha dolguk volt az erdőn. Csak az a pár lábnyom csapás. A mi valamikori vágyaink nyoma. Libasorban, egymás mellett. Ki, meg be.

S hogy miért nehéz? Nem is tudom… Egyedül valahogy elanyátlanodik az ember. Az álmokat belepi a magány. Mer’ aztán otthon, ilyenkor végképp semmi dolgom. Hagyom csak, hogy pusztuljon az öreg, volt szülői ház. A hideg, a hó belopódzik a réseken. Nekifeszül a kőnek, repeszti tovább. Lélek, vagy még inkább lelkek kellenének oda. Egymásért, közösen. Hogy valaki útnak indítson, s várjon is haza. Meleg, meg főtt étel. Szeretet. Közös gondolatok. Szívem ennek ellenére kihúz, de bántja a szemet az enyészet. Mégis fény, és fűtött szoba. Illúzió. Ezt hagyom hátra.

… Most megfogom… meg… (bicsaklik a térdem) Ezt látnia kell, értékelni… Nem lehet, hogy nem! Ellentételezni. Megérdemlem. Most meg kell, hogy jöjjék… tudom. Hisz, ki csinálná utánam ezt?

De aztán, tulajdonképp mehetnék Hőgyésznek is. Kocsival. Országútnak. S onnan csak negyedóra gyaloglás. Igen, ha lenne. De nincs. Vagy, ha vinne Tomi… Harmadik éjszaka gyalog. (mint Régen) Mi a különbség? Csak önmagában az út, ahogy, a távolságot legyőzöm. Semmi más.

Vagy…? S, hogy ezt rajtam kívül is érzékelnék? Akkor meg… mégis csak, lennie kell valakinek az égben!

…Valószínű… Ezt én is érzem. – Jönne még éjfélig. Mégis indulok. De ez nem az ördög. Elég volt.

Mennyivel más az út (ilyenkor). Meleg, békességes… a tenger a lélekben elcsitul. Egyaránt puha – simogatón ölel át a sötét, s a hideg. A múlt idő, a jelen. Mintha, még a jövő sem lenne oly rideg.

Mer valójában ez az élmény. Az, hogy legyőzzük önmagunkat. Nekivágunk. Hóban, fagyban. Szélben akár. S időnként mi nyerünk.

S nem az, hogy kiszállunk csupán a készbe. Védett helyből, a védettbe be. Ne adj’isten, fűtött les. Időhiány, kapkodás! Ha, ezt teljes értékű sikerként könyveljük el, hitem szerint már korcsosult a lélek. Mer’, hol a mi szerepünk a győzelemben? A kitartás, a szenvedély, a fortély? Mert úgy sportszerű, hogy mi is otthagyjunk magunkból valamit. (Például az egészségünk egy darabját.) Hogy esélyt hagyunk, ha másképp nem, hát hogy bírjuk-e? Így igen! Tényleg öröm az érkezte. S nem ám a komfortos kalibákból.

Vagy megkeresni hideg éjeken a tarlón, rámenni, belopni. Süvít, vág a szél… Az izület dermed. Valamit te is kockáztass. Minden egyes vad, egy újabb szeg legyen a koporsódban. Így fair, és egál. Ha már gyilkosa vagy.

Bár belátom, érzem… Ez, azért túl fatális. S lehet nemesen, tisztán, úgymond elegánsan is sportszerűen bánni a vaddal. Úgy, hogy ne szakadj bele. A gyertya is tovább égne. Azt hiszem alkat kérdése. Én mindig sebeket szerzek kint. Nem bánom. S azt sem, hogy nem lett semmi abból a nagy beszélgetésből magammal. Hasztalan úgy is. Én ilyennek maradok.

Otthon ég a villany. Meleg. Megszépít mindent a benső lobogás, a gondolat. Puha, bársonyos fényben úsznak a rideg falak.

Vagy, egyszerűen csupán, hogy jó helyre ültem fel?

Ahova, meg kellett hogy jöjjön a vad? Ki tudja… Hisz már hányszor, de hányszor időztem kint úgy, hogy most, most aztán biztos!

És akkor mégis, üresen telt el az este.