Ízelítő / Fáj-dalom
Újabb személyes hangvételű ajánló George Hannmertől, ezúttal a Fáj-dalom című verseskötetből idézve.
FÁJ-DALOM- mal tudatom, hogy én 1990. október 23-án meghaltam. A Bécs-Budapest Szupermaratoni futóversenyen, az öt napos viadal negyedik napján, a táv teljesítése közben, elgázolt egy – másik versenyzőt – kísérő autó.
Előszó – részlet
Kedves Olvasó!
Ez a kötet elsősorban a köszönetről szól. Arról a végtelen háláról, melyet azok felé érzek, akik így, vagy úgy, kicsit, vagy nagyon, de hozzásegítettek ahhoz, újra élhessek, újra ember lehessek.
Az ominózus baleset következtében kómába estem, belső sérüléseket, agyzúzódást szenvedtem, megsérült a memóriám, mindkét lábam, vállam, és számos más csontom eltört, bevérzett a tüdőm, hogy csak a főbb bajaimat említsem. Az elmúlt évtizedekben egészségi állapotom stabilitásának érdekében – csak eddig – kilenc műtétet, köztük egy gerincműtétet hajtottak végre rajtam.
Az egészségem stabilitásáért vívott gyötrelmes küzdelmemben, a legtöbbet volt első feleségemnek, Dudinak, Barbi lányomnak, Tivadar bátyámnak, Édesanyámnak, Édesapámnak (85†), ifjabb Tivadarnak, Zita lányomnak, az ő édesanyjának Zafírnak, szüleinek Pici Mamának, és a Fehér Főnöknek (†) köszönhetek, ezért a borítón, elsőként előttük hajtok fejet!
Rajtuk kívül még számos szakember, barát, ismerős dolgozott azon, hogy meggyógyuljak. Ezúton (is) KÖSZÖNÖM mindenkinek áldozatos, odaadó szeretetét!
És még:
A kötetben van egy rövid rész a katonáskodásomból, de az nem a zöld színe miatt fáj, ha fáj nekem, hanem, mert rácsos lett az emléke, és persze kihagyhatatlan témám a tetoválás, ugyanis van rajtam egy. Tényleg, ez látszik? Visszatérve a balesetemhez, következzék egy kis ízelítő ebből a 27 éve tartó harcomból:
„A következő versem akkor, és úgy alkottam, hogy az epidurálás, a gerincérzéstelenítés után, deréktól lefelé már nem éreztem semmit. A műtét mintegy három órán át tartott. Kértem egy tollat az altatóorvostól, és ezt írtam ott le, miközben a műtét már ment, s közben borzasztó hangon rendre szörcsögött a vérelszívó.
Hason feküdtem, és ugyan a derekamtól le voltam takarva, a jobbra-balra folyamatosan repkedő véres vattákat így is volt alkalmam észlelni. Sohasem fogom elfelejteni – tarisznyába nyúlok ezzel a most következő kis emlékszilánkkal:
A professzor úr, nagyjából másfél, két óra elteltével jött be a műtőbe (az előkészítést, feltárást, addig mások végezték el), és nem is tudom milyen jelenség volt nekem ő akkor, amikor egyszer csak megjelent ott előttem bemosakodva, könyökből az égre tartott alkarokkal, szétnyitott ujjaival, csupa zöldben, arca előtt maszkkal.
Az az érzés, az a hangzavar, a gépek csipogása, duruzsolása, a vérelszívó szörcsögése, a hátam mögül kihallatszó szakszavak, az orvosi gárda egymás közötti kommunikációja, és ez a doktor úrral való morbid párbeszéd nekem a halálfélelem, a rettegés, a kiszolgáltatottság, a bizalom, a remény kakofóniája volt egyben.
Tehát, amikor megpillantottam, amennyire csak fel tud erősödni egy emberben egy ilyen érzés, nos, bennem pont annyira tette meg. Az jutott eszembe, ettől az embertől függ, hogy vajon béna leszek-e életem hátralévő részében, vagy sem. Úgy éreztem, csak kéne mondani neki valamit, valami biztatót, vagy mit tudom én! Jobb híján annyit bírtam kipréseltem magamból: „Jó munkát doktor úr!”
Epidurálva, nekidurálva
Mit rejt vajon e zsák? Talán könnyen kézzel foghatót?
A tartalomnak vajh van-e köze ahhoz, hogy ez lehetne akár háti is?
Ki tudja? Több éve cipelem már ezt a keményen szívet vallatót,
és még is titok, hogy igazából mit is rejt ez a még nem volt finis?
Olyan kíváncsi vagyok. Mi a fenét cipelek ilyen kitartóan?
Kiömlik, ha ledobom? Vagy úgyis összeesek egyszer, mindezt várhatóan?
No, nem. Birkózom vele, nem gyűr le, bár felül leledzik,
de hogy is van? Az acél iszonyú kemény és mégis megedzik.
Hohó, álljunk meg egy szóra.
Időközben megsúgta a múzsa, mi is az,
mit olyan régóta hűen hordok tarsolyomban.
Nos, ez nem más, mint a becsomagolt kitartás.
Alias, génjeimből merített ősi hitvallás.
Ami rengetegszer kisegített,
hisz már sokszor hozzányúltam több éves sirámomban.
Meg hát, ahogy elnézem, sokáig is lesz még rá szükség.
Jó munkát doktor úr.
A professzor úr, miután elment mellettem, néhány lépés után visszalépett, és azt mondta:
„Tudja Hannmer úr! Több száz ilyen műtétet megcsináltam már, egynek végre már sikerülnie kell.”
Ha vannak istenek, áldja meg az összes a doktor úr humorát, de még inkább a tudását!
Ezúton is köszönöm Dr. Varga Péter Pál professzornak, és gárdájának a jól sikerült műtétet,továbbá Dr. Bánk Andrásnak, hogy ők és szakembereik azóta is, mind máig kezelik, és őrzik a százegy százalékosra javított gerincem működését!”
Találkozzunk a kötetben!
Végezetül pedig a borítóról idézek néhány sort:
„Fájdalom nélkül nincs élet, én ne tudnám? És hozzá persze azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel, túl nagy bölcsességet nem mondtam, de fentiekből kiindulva, búcsúzóul, hadd zárjam kötetem egy jókívánsággal:
Kedves Olvasóm!
Azt kívánom neked: élj minél kevesebb szenvedéssel, de annál jóval több szépséggel, és vidámsággal!
Szeretettel,
George Hannmer