Ízelítő / Ítéletidő

Részlet Foglár Gábor Ítéletidő című regényéből.

Előhang

Mit érezhet az a nemzetrész, melynek feje felett összecsapnak a hullámok? Mit érezhet az a nép, mely egy viharba kerül, és hátát az ítéletidőben nem védi senki? Ha a világ kifordul magából, és a sors kereke őrölni kezdi a csontokat és az inakat, a jajszavak és a kiáltások elhalkulnak a világ számára. De meglehet: a világ füle süket volt mindig is, mert amint csak tehette, abba saját magának ólmot öntött.

Amikor egy új világot építenek, annak falait a régiekre rakják, vagy a már meglévők darabjait használják fel, hogy újra égbe törhessenek. S rajtad áll, hogyan döntesz egy pusztuló időben.

Amit itt látsz magad előtt, mindössze egy város életének szilánkjai. Egy széttört tükör darabjai, melyeken megcsillannak az élet fényei. Talán az életet mutatják, s azt, mit is éreztek, tudtak és hittek, akiket mutatnak. De lehet, csak egy sejtett világot tárnak fel szemednek.

Most is, mint mindig, Neked kell döntened!

I.

Az ablakon beszűrődő, késő őszi napfény az asztalra vetült. Erejét már csak így, az ablak üvegén keresztül éreztette, nélküle esetlen fényjátéknak tűnt. Az időjárás kezdett egyre téliesebbre fordulni kint az utcákon, a szél újra és újra megmutatta, új társat hoz magának, a telet. Ám a hivatal fűtött helyiségei elfeledtették az emberrel, milyen is az, ha a város utcáin sétál. Az utca zajlott, az iroda csendes volt és békés. Szinte már egy földöntúli nyugalom telepedett a szobára.

Mindketten érezték a nap utolsó simogató melegét, hiszen asztalaik egymással szemben, az ablak mellett voltak. A napfény betöltötte a szobát, majd lassan elkomorult, amikor egy felhő kezdte eltakarni az éltető napot. Imre abbahagyta az írást, majd az ablakra tekintett. Szempillái mintha mázsás súlyok lettek volna, csak lassanként kezdtek felemelkedni. Nézte a piszkos ablaküvegen a nap utolsó sugarait, majd az ónszürke égre ragasztotta tekintetét. Kezei egyre nehezebbek lettek, s hátát megvetette székében. Letette pennáját. Egészen belemélyült az ég színeibe.

Ádám munkájába volt merülve, s csak akkor nézett Imrére, amikor feltűnt neki, nem serceg tolla a papíron. Az orra hegyére lecsúszott szemüvege fölött tekintett át a szomszédos asztalhoz, és nézte, ahogyan elmélyülten az ablakra mered. Óvatosan letette pennáját, hátradőlt székében, szemüvegét egy gyors mozdulattal feltolta orra hegyéről a szeme elé, majd karba tett kézzel tovább szemlélte sóbálvánnyá dermedt barátját. Ezután az ablakra nézett. Pár másodperc múlva újra Imrét nézte, majd újra az ablakot. Végül megszólalt.

– Talán valami tündért látsz azon az üvegen?! – kérdezte érces hangon. – Félek, Ádám! – mondta jó pár másodperc után, de még mindig az ablakot nézte.

– Félek! Félek! – ismételgette. – Mitől félsz, ha szabad érdeklődnöm?

– Máshogy mondom. Egy rossz érzés fogott el hirtelen, de nem tudom elmondani, miért. Egyszerűen itt belül – mutatott hasára – érzem, hogy valami történt. Valami rossz, valami Isten tudja, mi, s ettől félek!

– Badarság! Mi vagy te? Valami vajákos asszony? – nevetett fel Ádám.

– Nem érted, Ádám! S kérlek, ne gúnyolódj, légy komoly!

– Rendben, fordítsuk komolyra a szót! Lassan itt a nap vége, s még jó pár lapot ellenőriznünk és iktatnunk kell. Mihamarabb fejezzük be a dolgunkat, ábrándozni munka után is ráérsz majd – mondta Ádám teljes komolysággal.

– Igazad van – mondta Imre, majd bólintott. Megfogta tollát, a tintás üvegbe mártotta, aztán újra az adatokat kutatta ujjával.

Nem tudott azonban megnyugodni. Szinte minden percben az ablakra tekintett, de gyorsan elkergette gondolatait, hogy összpontosítani tudjon. Lassan-lassan elmaradoztak rémképei arról, mi is történhetett, s csak azt vette észre, hogy Péter Ádám megszólítja.

– Fejezzük be! Induljunk, mert én már éhes vagyok. Ezeket majd holnap folytatod. Úgy látom, ma kicsit lemaradtál – mosolyodott el.

A lépcsőn szinte már versenyt futottak, s meg akarták előzni egymást. Nem verseny volt ez, csak afféle virtuskodás kettejük között. A lépcsőfokok gyorsan eltűntek lábaik alatt, s a kapuban álltak, majd kilépve a kapun lakásaik felé vették az útjukat.

A régi, kopott járda macskakövei katonás rendben álltak lábaik alatt, melyet már hosszú évek óta tapostak. A járda szélén az öreg zöldséges pakolta a reggel kirakodott utolsó idényterményeinek maradékát egyetlen ládába, hogy újra visszarakja a pincéjébe. Más idők jártak. Szegényebb idők, mint korábban. A négy éve tartó háború az Antant hatalmakkal megtépázta a város egészséges lelkületét. Kenyeret, zöldséget és egyéb cikkeket csak az vett, aki megtehette. Mindketten nézték ezt a már lassan hajlott hátú korba lépő kereskedőt. Nem szóltak, csak némán megemelték kalapjukat, amire a zöldséges csak egy bólintással felelt, s zsebre dugott kézzel tovább ballagtak.

A város utcái kezdtek kiürülni. Az egyik szemközti üzletben egy hölgy hosszúra nyúlt vásárlásának utolsó perceit töltötte a pultnál. Az utca túloldalán a csendőrök teljesítették szolgálatukat. A szemközti vendéglőből a hazatérő katonák éneke és hangos mulatozása hallatszott ki. Sapkájukról már lekerült a címer, s csak a bakaruha színe hirdette, hogy napokkal ezelőtt még a fronton vágyták a hazai levegőt és italt. Az egyik utcára nyíló ablakból beszélgetés szűrődött ki, de pár szó után a szél miatt a lakásablak bezárult. Ádámnak megkordult a gyomra. A szél egyre erősebben kezdett fújni. Egy hétvégi előadásra csalogató színházi plakátot ütemesen a hirdetőoszlophoz csapkodott, s egy ablak alatt elhelyezett piros-fehér-zöld lobogót is egyre hevesebben kezdett tépni.

Valami megváltozott. Nemcsak a város életében, de a világon is. Ezt érezte Imre, és Ádám is kezdte ezt érezni, ahogy egyre sötétebb lett az utcán, s a lámpák fényei kezdtek kigyulladni. Gyorsan sötétedett. A Gácsi utca végén elköszöntek egymástól.