Erre a 7 nehézségre kevés kezdő író számít

Elsőre minden olyan egyszerűnek tűnik: az ember írni kezd, pár hónap alatt összehozza azt a szuper regényt, ami már itt van a fejében, aztán kiadják a könyvét és az olvasók lelkesen tolonganak dedikációért… Sok ehhez hasonló illúziót dédelgethetünk magunkban, amikor íróvá válunk, ám utóbb többnyire kiderül, hogy minden sokkal profánabb, nehezebb vagy kacskaringósabb, mint az álmainkban. Nézzük meg, melyek a legelterjettebb téveszmék a kezdő írók körében, és hogyan lehet “kijózanodni” belőlük.

Ki fogja megköszönni?

Hónapokat biztosan, de akár éveket is eltölthetünk az írással, és bizony sokszor felmerülhet bennünk, hogy azért a kemény munkáért, amit beletettünk az alkotásba, olykor jól esne, hogy valaki megköszönje, gratuláljon, vagy csak egy kis bátorítást adjon. Pedig erre nem érdemes számítani, aligha fogja bárki is megköszönni áldozatos munkánkat (főleg nem a családtagjaink, akiktől elvettük az időt, hogy írhassunk).

Senki, kivéve minket magunkat! Tudatosan kell figyelnünk arra, hogy tudjuk, mennyi időt és energiát fektettünk bele a regény írásába, hogy értékeljük az erőfeszítéseinket, amivel egy hosszú távú célt valósítottunk meg. És igen, legyünk büszkék önmagunkra, és hálásak azért, hogy ebben a formában megélhetjük az álmunkat! A helyes önértékelés és lelkesedés erőt ad a munka folytatásához nehéz helyzetekben is, és ez még nem jelenti azt, hogy “elszálltunk magunktól”. Úgyis tudjuk, hogy a regény végső értékelése mások (szerkesztő, könyvkiadó, olvasók) feladata.

Át is kell nézni?

Amikor leírtuk az utolsó mondatot, és pontot tettünk a végére, elégedetten nyújtózkodhatunk egy nagyot, hiszen már kész is vagyunk… Nem is lehetne nagyobbat tévedni! Az első változat minden bizonnyal hemzseg a hibáktól – nyelvtani, szerkesztési, történetvezetési bakiktól. Ezeket pedig ki kell javítani, hiszen a kiadó nem végzi el helyettünk ezt a munkát.

Szóval, a szöveg elkészülte után pihenjünk 1-2 hetet, majd vegyük újra kézbe (és kezelésbe) a regényünket. Ilyenkor kell végignéznünk helyesírási szempontból (amiben sokat segíthet a szövegszerkesztő is, de ne bízzunk mindent rá, hiszen a helyesen leírt, de értelmetlen mondatokat simán átengedi például). De sokkal fontosabb, hogy átnézzük szerkesztői szemmel is a szövegünket: a történet koherenciáját, a szereplők életszerűségét, fejlődését, a felesleges jeleneteket, a szöveg ritmusát és így tovább. A szerkesztés nem mindig könnyű, de biztosan nagyon kifizetődő feladatához bátran használjuk sorvezetőül ezt a korábbi posztunkat.

Nem is fog megjelenni?

Akinek nagyobb gyakorlata van az írásban, tudja, hogy bizony nem minden szöveg érett a publikálásra. Olyannyira nem, hogy van, amit kijavítani sem igen lehet, még hosszas szerkesztgetéssel sem. Ettől persze nem kell elkeseredni, hiszen nagy íróknak is vannak fiókban rekedt írásaik. A legfontosabb, hogy ezekből a “projektekből” tanuljunk. A sikerületlen szövegeken lehet a legjobban felmérni, miben kell még fejlődnünk, min kell javítani. Rádásul ezek adhatnak önbizalmat az újrakezdéshez is, hiszen, ha nem dugjuk homokba a fejünket, a hibáinkat látva biztosan jobban fogjuk csinálni egy új szövegnél. És ki tudja, talán egyszer lesz annyi erőnk, hogy újra hozzányúljunk, immár érettebben, ügyesebben egy gyengébb, de alapvetően jó ötletre épülő történethez.

Olvasni is már csak írószemmel lehet?

Nem könnyű beletörődni, hogy ha valaki egyszer írni kezd, többé már nem tudja olyan ártatlan szemmel olvasni mások írásait, mint annakelőtte. Mondhatnánk ezt szakmai ártalomnak is, de tény, hogy egy alkotó ember mindig tudatosabban olvas: figyeli a történetvezetést, a szereplők fejlődését, keresi a hibákat és felfigyel a zseniális megoldásokra.

De vajon olyan nagy baj ez? Az igaz, hogy másképp szórakozunk egy-egy történeten, de ez a fajta olvasás hihetetlenül hasznos is. Rengeteget lehet tanulni belőle – a hibákból legalább annyit, mint a pazar írói fogásokból. Ha tudni akarjuk, mi mindent lehet elsajátítani mások olvasása közben, fussuk át ezt a korábbi írásunkat.

Christoph Deinet / Unsplash.com
Christoph Deinet / Unsplash.com

Nem fogja mindenki szeretni, amit írtam?

Nem bizony, sőt igen sok kritikára is fel kell készülnünk! Persze a családtól és barátoktól inkább elismerő szavakat fogunk kapni a könyvünk kapcsán, de ne áltassuk magunkat: ők elfogult olvasók, és elsősorban felnéznek ránk a munkánk miatt, ahelyett, hogy megfogalmaznák a jogos (vagy jogtalan) kritikáikat. Fontos, hogy ők is olvassák a szövegeinket, de még fontosabb, hogy találjunk elfogulatlan kritikusokat. A lényeg, hogy ha végre találunk ilyen embert (például egy szerkesztőt, vagy írótársat), igencsak fájhat majd, amit mond. De ha ezen túl tudjuk tenni magunkat, kincseket kaphatunk tőlük! A saját szerkesztői szemünk ugyanis könnyen megcsalhat bennünket, és a külsö, elfogulatlan ítész olyasmikre mutathat rá, ami felett mi simán elsiklanánk.

A bírálat után ne engedjük, hogy az érzelmeink vezessenek bennünket, hanem aludjunk rá párat, és hideg fejjel gondoljuk végig. Biztosan lesz, amit elvetünk, azzal, hogy számunkra nem lényeges kifogás, de alighanem olyan is lesz köztük, amit meg kell fontolnunk, és akár komolyabb átalakításokat is kell miatt eszközölni a regényünkön.

Mások jobbat írtak?

Nehéz elvonatkoztatni a “versenytársaktól”, vagyis a többi írótól. Hiszen végül is az írás is valamiképpen verseny: verseny az olvasók és kiadók kegyeiért. A méricskélés (hogy ki adott ki több, sikeresebb, stb.) könyvet nagyon frusztráló tud lenni, de miért nem használjuk ki az előnyeit is?

Méghozzá azt, hogy mérceként tekintünk a többiekre. Igyekszünk tanulni tőlük, akár írói fogásokról, akár marketingstratégiákról legyen szó. A nagyoktól nem szégyen tanulni! Ha egészséges példaként állítjuk őket magunk elé, akkor ez inspirálóan fog hatni, és segíteni fog a munkában. Akár össze is állíthatjuk a pályatársak példái alapján a saját elérendő céljainkat, és aztán keményen dolgozunk, hogy el is érjük azokat.

Az írás ilyen nehéz munka?

Tegyük a szívünkre a kezünket! Hogy képzeltük annak idején az írói hivatást? Biztosan nekünk is voltak romantikus álmaink, a kellemes, vízparti házban hol dolgozó, hol bulizó bohém íróról, aki környezetének titokzatos, épp ezért különösen izgalmas, körülrajongott személyiség. Akkoriban még nem határidők, hajnali vagy késő éjszakai gyötrödések, kávés bögrék és sokadszor átnézett, agyonjavítgatott kéziratok lebegtek a szemünk előtt.

Amikor azonban rájövünk, hogy milyen keményen kell a biztos siker reménye nélkül dolgozni az írónak, akkor sem szabad elveszteni a kedvünket. Miért? Mert Ilyenkor juthat eszünkbe, hogy bármilyen nehéz is összehozni vágyaink kéziratát, ez az a munka, amire igazán vágytunk. És ebben is, mint bármely más, hosszan tartó, egy célra irányuló cselekvésben – már-már közhelyszerűen – elmondható, hogy nem a megérkezés, hanem az addig megtett út a legfontosabb. Az a szellemi, kreatív munka, ami éltet bennünket! És amit, ha befejeztünk egy könyvet, szinte azonnal újra is kezdünk, hogy átélhessük az alkotás semmi mással össze nem hasonlítható örömét.

Borítókép: Vlad Tchompalov / Unsplash.com