Ízelítő / A Zagyva-völgyi várak regénye

Füst Antal könyve, a Koronás hegyek Nógrád regényes krónikája. Megelevenednek benne a várak, a hegycsúcsok és a régi emberek. Könyv Guru most ízelítőül a prológust és az első fejezetet közli, amelyben Erzsók boszorkánnyá lészen.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Prológus

Az ősi időkben, amikor még tüzes hegyek nőttek ki a földből, és tenger hullámzott a Kárpátok karéján belül, akkor teremtette az Isten ezeket a felhőkbe vesző hegycsúcsokat. Morajlások törték meg a csendet, meg-megrándult a föld, mint a ló bőre, ha légy száll reá, aztán több helyen is kinyílt a pokol kapuja és mélységes mély lyukakból tüzes láva tört fel. Előbb dombocskákat alkotott, majd hegyecskék lettek belőlük, és meg sem álltak a növekedésben addig, amíg el nem érték a felhőket, azok közül is a magasan repülőket. Persze, valójában, ez nem ment ilyen egyszerűen, a pokol bugyra több alkalommal is kitárult. Ezt megelőzve előbb dübörgések, aztán robbanások hallatszottak, a föld többször megrázkódott, kisebb-nagyobb kövek repkedtek ki a kráterekből, végül lávafolyamok indultak el, és a pokol napszámosai szorgalmasan építették a hegyeket. A környékre hamueső hullott, és mindent elpusztított, ami élő volt. Az egyes kitörések között az ifjú vulkáncsemeték öregesen pipáltak, néha hosszabb ideig, évekig, évtizedekig. Azt persze nem jegyezhette fel senki, hogy pontosan miként történt a dolog, hiszen akkor még nem éltek emberek a földön, de az értő szemek kiolvassák azt a kőből, mert néha a kő többet mesél magáról, mint egy zsémbes feleség. Aztán, amikor odalent Belzebub is megunta a dolgot és úgy döntött, hogy elég volt, a mű elkészült, már sötétszürke bazaltsziklák magasodtak az égre a hegyek tetején. Körülöttük finom hamuszőnyegen vulkáni bombák hevertek. Némelyik akkora volt, mint egy emberfej, vagy annál nagyobb, mások csak öklömnyiek. Voltak köztük olyan nehezek, hogy egy ember alig bírta volna felemelni, de volt olyan is, amely szinte pihekönnyűnek bizonyult, mert olyan lyukacsos volt, mint egy tengeri szivacs.

 

Hegyes kúpok sora emelkedett a felhőkig, egymás társai lettek. Ott volt már Salgó is, Somoskő is, meg Gede, a távolban Pécskő, Zagyvafő. Salgóhoz legközelebb egy furcsa hegy emelkedett ki a semmiből, a Boszorkánykő. Ezt a hegyet csak később nevezték Boszorkánykőnek, kezdetben Kis-Salgónak hívták. Formáját tekintve nem volt olyan szép, mint Salgó, de mégis olyannak tűnt, mintha Salgó ikertestvére lenne.

 

Amikor az ember is megjelent ezen a tájon, hosszan törte a fejét, miként lehetne még szebbé tenni ezt a vidéket. Gyorsan megtalálta a megoldást. A király is szebb, ha korona van a fején. Nosza, koronázzuk meg a hegyeket. Így esett, hogy hamarosan minden hegycsúcson vár magasodott. Előbb csak egy lakótornyot építettek, aztán más részekkel is toldották a művet. De attól az ember nem lett okosabb, hogy felköltözött a felhők közé. Ráadásul ezt nem mindenki tehette meg. Ha már van vár, akkor ahhoz háború is dukál. Így esett, hogy ezek a megkoronázott gyönyörű hegyek oly sok szörnyűséget láthattak onnan a magasból. Mert akinek csak egy van, az többre ácsingózik. Előbb csak kettőre, aztán háromra, és nincs megállás. A kapzsiságnak nincsenek határai. A hegyek közötti völgyeket fegyverzaj töltötte meg, vér folyt a zöld fűre és vér folyt a falakra is. A félig földbe süllyesztett, égő házak füstje gyakran elsötétítette a napot, és aki életben maradt, az kezdhetett újra mindent. A legrosszabbul mindig azok jártak, akiknek nem jutott hely a várakban. Az ő házaikat biztosan felégették a szüntelenül mozgó hadak. De nem is kellett annak hadseregnek lenni, elég volt hozzá néhány elszánt martalóc is.

 

Arról, hogy mi minden történt akkoriban, sok-sok történetet suttogtak az emberek. A nagyapák elmesélték unokáiknak, meghagyva, hogy ezt a titkot nem szabad elmondani senkinek. Az unokák még tettek hozzá egy kicsit, aztán továbbmondták az ő unokáiknak, szigorú titoktartást kérve. És ez így ment évszázadokon át. Az egyszerű mindennapos eseményekből kerek, csodálatos történetek lettek, melyek még a későbbi korok dalnokait is megihlették. Így maradhattak fenn azok a legendák is, amelyek a Zagyva völgyéhez, Salgó várához és a környező várakhoz kötődnek. Hogy igaz volt-e, amiről mesélnek, ki tudja. De hiszen minden mesének megvan az igazságmagja, csak nem mindenki talál rá. De az bizonyos, hogy a salgói várból, de más várakból is, éjszakánként még ma is sóhajtásokat és néha sikolyokat lehet hallani. Mert a kövek megőrzik a titkot. Azokat a titkokat is, amelyeket most elmesélek nektek.

Boszorkánykő

Amikor ez a szörnyű eset megtörtént, a Zagyva völgyében még nem léteztek várak, még a folyó forrásvidékén sem. A hegyek már megvoltak akkor, de az ember még nem épített a tetejükre koronát. Salgó hegyével szemben, a Karancs hármas kúpjával ellentétes oldalon, egy jelentéktelennek tűnő szikla meredt az ég felé. A környékbeliek csak Kis-Salgónak hívták.

 

Könyves Kálmán királyunk halálával sajnos a józan ész is elköltözött az országból. Hiába iktatta törvénybe a király, hogy boszorkányok pedig nincsenek, ezzel már nem törődött senki. A különlegesen szép fiatal lányokat, meg a falusi javasasszonyokat újra szájára vette a nép, és boszorkányt kiáltottak, ha ártani akartak nekik. A féltékenység az bizony nagy úr. Az asszonyokba belebújt a kisördög és hiába kérdezgették önmagukat, hogy miért szebb a falu legszebb lánya, mint ők, miért okosabb a javasasszony, mint ők, a válasz mindég eljutott odáig, hogy ez bizony az ördög műve.

 

Élt akkoriban a Salgó hegye alatti Tarján faluban egy csodaszép leány. Apja, anyja óvta még a széltől is. Abban az évben, amikor tizenhat éves lett, a legények annyi májusfát állítottak a házuk elé, hogy erdőnek tűnt. Csodaszép volt, ahogyan a szél lobogtatta a fákra felkötött színes szalagokat. A leány, akit Erzsóknak hívott mindenki, nagyon boldog volt. Örömében táncra perdült a főutcán, és még énekelt is hozzá. No, csak ez kellett a falu vénasszonyainak. Azonnal pusmogni kezdtek, hogy Erzsókot megszállta az ördög. Másnap már akadt olyan is, aki állítólag a salgói nagyréten látta éjnek évadján táncot lejteni. Harmadnapra már azt is tudni vélték, hogy Erzsók nem egyedül táncolt, hanem többedmagával. Azok pedig mi mások lehettek, mint ördögök. Egy hét múlva már többen is esküdöztek, hogy Erzsók minden éjszaka kimegy a salgói nagyrétre, és ott éjfélkor patás ördögökkel táncol. Volt, aki megtoldotta, hogy az ördögöknek nagy visszahajló szarvuk volt, olyan, mint a kosoknak.

 

A pletykának nem akart vége lenni. Történt aztán, hogy a faluban sorra betegedtek meg a tehenek. Először úgy felfúvódtak, mintha ikerborjak lennének a hasukban, aztán már csak feküdni tudtak, és szánalmasan bőgtek. El is hullott egynéhány közülük. No, elindult a pletyka, hogy Erzsók rontotta meg őket. Mert Erzsók boszorkány.

 

A bíró tanácstalanul állt a történések előtt, maga sem tudta, hogy mit kellene tennie. Aztán, mikor már boszorkányt kiáltott a nép, nem tehetett mást, cselekednie kellett. Ő maga nem hitt a boszorkányok létezésében, de ezt nem merte híresztelni, mert félt tőle, hogy őt meg ördögnek kiáltják ki. Összehívta a falutanácsot. A tanács rövid úton úgy döntött, hogy Erzsókot meg kell hallgatni. Szalasztották érte a kisbírót. Pár perc múlva Erzsók már ott is állt a tanács előtt.

 

A bíró egyenesen rákérdezett:

– Mondd csak, lányom, igaz az, hogy te boszorkány vagy?

Erzsók felkacagott. Nem gondolta végig, hogy mit válaszoljon, így szeleburdiságában azt találta mondani, hogy:

– Ha a sok boszorkány azt állítja, akkor biztosan.

A bírónak nem tetszett a válasz. Arra számított, hogy a leány tagadja a vádat, de hogy így, ha tréfásan is, de bevallotta, ezt már nem lehetett visszacsinálni.

– És mondd, lányom, szoktál te a salgói nagyréten táncolni? – tette fel a második kérdést.

– Mér’, tán nem szabad táncolni?

– De szabad. És mondd, éjszaka szoktál táncolni?

– Éjszaka is, ha szép holdvilág van.

– Egyedül?

– Néha, ha más bolond nem jön.

– Ej, lányom, lányom, szabad ilyet tenni? Éjnek évadján ördögökkel táncolni a réten?

– Egyik sem mondta, hogy ördög.

 

A tanács úgy döntött, hogy a leányt a hivatalos kivizsgálásig a bíró pincéjébe zárják. Hiába jött sírva Erzsók édesanyja, hiába könyörgött az apja. A bíró nem tehetett mást.

– Ez a törvény – mondta –, béküljetek meg vele.

Aztán futárt szalasztott a somoskői paphoz. Át is jött az atya tüstént, amint meghallotta a hírt. Meghallgatta a bíró jelentését, és attól ugyanolyan tanácstalan lett, mint maga a bíró.

– Ez a lány vagy bolond, vagy csak szeleburdi, és nem gondolja meg, hogy mit válaszol.

– Meglehet! – helyeselt a bíró.

– De hogy boszorkány lenne, abban én nem hiszek, merthogy kend is tudja Kálmán királyunk igazságát: boszorkányok pedig nincsenek.

– Úgy van – reagált a bíró –, de ha mégis… – tette hozzá elbizonytalanodva. Merthogy nem akarta, hogy a pap lássa, ő is hasonló módon gondolkodik. Az ilyen ügyekben jobb vigyázni. Egyetlen kimondott szó akár végzetes is lehet.

A bíró bizonytalanságát látva a papban felébredt a kötelességtudat.

– Ezt nem nekem kell eldönteni, sőt mi több, ezt én nem dönthetem el – hebegte.

– Akkor hogy legyen?

– Bíró uram, az ügyet jelenteni kell a váci püspöknek!

 

Úgy is lett. Másnap a bíró egy lovas legénnyel levelet küldött a püspök úrnak. Egy hét múlva meg is jött a válasz. A püspök kirendelte Gregorius atyát, hogy vizsgálja ki az ügyet és döntsön saját belátása szerint. Ezt a püspöki döntést a kancellária írásba foglalta, és Gregorius atya hozta magával a tekercset. Az atya szekéren érkezett, és meglehetősen fáradt volt a hosszú úttól. A bíró elhelyezte a tisztaszobában, és hagyta, hogy kipihenje az út és a vacsora fáradalmait.

 

A következő napon az atya összehívta a falu tanácsát, és rendelkezett.

– Kendtek ettől a perctől kezdve a bíróság tagjai. Bíró uram, kend lesz a jegyző. Mindent szóról szóra le fog írni. Én magam meg a legnagyobb felelősséget veszem a vállaimra, én leszek a bíróság elnöke.

A tanácstagok elbizonytalanodva néztek egymásra. Az atya rájuk szólt:

– No, akkor foglaljunk helyet!

A bíró behozatott egy kalamárist, meg hozzá lúdtollat, meg természetesen papirost is, és elhelyezkedett a hosszú asztal végén. Az atya intett a kisbírónak:

– Hozza kend a leányt!

Erzsókot előrángatták a pincéből. A bíróság alapításának hamar híre ment a faluban, és az emberek a bíró háza köré gyűltek. Volt segítsége a kisbírónak. A lányt a bíróság elé vitték.

– Térdelj le az atya előtt! – mondta a kisbíró, aki az ügyben foglárként is tevékenykedett.

 

Az atya felállt a székéből és intett a bírónak, hogy maradjon csak állva a vádlott. Mert most már Erzsókból, aki tegnap még csak gyanúsított volt, mára már vádlott lett. Elkezdődött a tárgyalás. Már ugyancsak benne voltak az ebédidőben, de a tárgyalásnak nem akart vége lenni. Végül, mikor már nagyon lehetett érezni a frissen főtt ételek illatát, az atya szólt, hogy Erzsókot vigyék ki a szobából. Mikor magukra maradtak, az atya letérdelt és elkezdett imádkozni. Hosszan tartott, míg a rózsafüzér végére ért, de az is bekövetkezett.

– Álljanak fel kendtek! – intett a bíróságnak. Aztán folytatta – Döntöttem! Ez a leány nem bolond, nem szeleburdi, hanem egyértelműen boszorkány.

A tanács felhördült. Az atya pedig folytatta:

– Ezért én őt Jézus urunk nevében halálra, máglyahalálra ítélem.

Csend ülte meg a szobát. A bíró is csak az ítélet hallatán döbbent rá, hogy mi következik. Tanácstalan volt. A püspök küldöttével nem szállhat szembe. És ha mégis ártatlan, sejlett fel benne a kétely.

 

Amíg a bíró házában az atya és a tanács elköltötte az ebédet, a faluban híre ment a döntésnek. Az embereken általános megdöbbenés lett úrrá. Erre senki sem számított. Az ártatlannak tűnő pletykából egy halálos ítélet született. A pletykát terjesztő vénasszonyok újra pusmogni kezdtek.

– Ne aggódjatok. Belzebub úgyis kiszabadítja.

– Egy alkalmatos hely kellene – mondta az atya –, mármint a máglyának.

– Talán a legjobb lenne a Kis-Salgó – javasolta a bíró.

– Nézzük meg!

Így esett, hogy délután lóháton kimentek a Kis-Salgó alá. Fel is másztak a szikla tetejére.

– Alkalmas! – döntött az atya.

Másnap lángok csaptak fel a Kis-Salgó tetején és fehér füst szállt felfelé az égre. Egy ártatlan lélek szállt felfelé, hátrahagyva a lángokban elenyésző testét.

 

Attól a naptól kezdve a Kis-Salgót csak Boszorkánykőnek hívta a nép, pedig Erzsók sok mindennek volt nevezhető, csak éppen boszorkánynak nem.

Gedővár asszonya

Mikor ez a dolog történt, András király még élt, de már nagyon a végét járta. Béla király jóvoltából Felső-Magyarországon a tatárdúlás után gomba módra elszaporodtak a várak. Szinte minden sziklacsúcsra jutott belőlük. Ezek egyike volt Gedővár, a Fülekről Rimaszombat felé menő országút mellett. Persze itt nem valami olyan utat kell elképzelni, mint amit még a rómaiak épített Pannóniában, hanem csak egy földutat, amin a szekér meg a lovas ember viszonylag kényelmesen tud haladni. Olyan út volt ez, hogy ősszel és tavasszal nem volt ajánlatos utazni rajta, mert a kerekek elakadtak a mély sárban. Ha aztán megjött a fagy, ismét kényelmesebbé vált az utazás. Amikor karácsony táján leesett a hó, újra megbénultak az utak. Ezt azonban már megszokták az itt lakók és télen a nagy baráti összejövetelek is ritkultak.

 

Gedővár egy csinos hegytetőn épült. A hegy maga nem volt olyan meredek, mint Salgó, de még a legjobb lovas sem tudott vágtában eljutni a várkapuig. Egy szerpentines út vezetett a külső palánkvárig. Az út aztán továbbment a palánkvár udvarán, és bekanyarodott az alsó várba. Onnan már csak lépcsőn lehetett feljutni a lakótorony szintjére. Gedővárnak is négyszögletes volt a lakótornya, olyan, mint Salgónak, de ennek széle-hossza azonos volt. Kétszintes volt a torony, vagy ha a pincét is beleszámítjuk, akkor három. De mellette volt egy vele egybeépült palotarész is, a vár asszonyának, a szépséges Perennának.

 

A vár ura akkoriban Gedő Simon, az Aba nemzetség egyik késői leszármazottja volt. Éppen a palotaszárny erkélyén üldögélt a szépséges Perenna, amikor Gedő Simon ünneplőben megjelent előtte és bejelentette:

– Átmegyek Fülekre, lelkem, kissé tárgyalni az urakkal.

Az asszony megrázta aranyló fürtjeit és kacéran elmosolyodott:

– Tárgyalni? Tudom én, milyen az ilyen tárgyalás.

– De kedves…

– A füleki grófnak is van az egri káptalan borából. Nem…?

– Biztosan van, de…, engem nem érdekel.

– Ne szabadkozzon, kedves uram – nyelvelt Perenna –, tudom, hogy milyenek azok az urak.

– Bizisten, csak az ország dolgairól lesz szó.

– Jó! Jó! No, menjen kelmed, de aztán hazataláljon!

 

Gedő Simont felnyergelt ló és két lovas legény várta az alsó vár udvarán. Nem siettek, de egy óra múlva még így is Füleken voltak. Az óra éppen tizenkettőt ütött, amikor befordultak a füleki alsó vár kapuján. A várudvaron a gróf fogadta őket.

– Isten hozott, Gedő uram, éppen jókor érkeztél. Az urak már itt vannak. Ide, az öregtoronyba, az első emeleti nagyterembe teríttettem ebédre.

Most, hogy a gróf az ebédet említette, Gedőnek automatikusan megkordult a gyomra, és ellenállhatatlan szomjúságot is érzett.

– Az, jó lesz – lelkendezett –, mert kissé megéheztem.

Azzal megölelték egymást, és karonfogva mentek az öregtorony kapuja felé. Gedő visszaszólt a legényeinek:

– Vigyétek a lovakat az istállóba, aztán keressétek meg a konyhát. Mehetnek? – fordult oda a grófhoz.

– Persze! A többiek kísérői is ott vannak. Remélem, hagynak nekünk is valami harapnivalót.

 

Az öregtorony első emeletén, ahol hadi időkben íjászok szoktak tanyázni, Gedő most egy hosszú asztalt látott, körülötte kényelmes székek. Az asztalon fehér damasztterítő és vadonatúj fatányérok. Mindegyik mellett egy kés és egy kanál. A vendégek még nem az asztalnál ültek, hanem kisebb csoportokban, a teremben álldogáltak és vitatták a világ dolgait. Zsibongásuk betöltötte a termet. Amint a gróffal beléptek az ajtón, Gedő Simonnak megütötte a fülét egy mondat:

– Mi lesz velünk, ha elmegy a király?

A válaszra már nem került sor, mert az urak ovációval üdvözölték a frissen érkező vendéget, és egyenként megropogtatták a csontjait. Egyikük hamiskás mosollyal kérdezte:

– Szépséges asszonyodat nem hoztad?

 

Sokan irigyelték Gedő Simont, mert olyan fiatal és szép volt a felesége. Talán tíz vagy tizenöt évvel lehetett fiatalabb nála. Annak idején többen is pályáztak a kezére. Ma sem értik, miért éppen Gedő Simont választotta. Hiszen nem is volt igazán szép férfi, magasnak sem volt mondható. Viszont a kardot jól forgatta, azt el kell ismerni.

– Elunná magát itt az urak között. Nem kenyere neki a politika.

– Irigy vagy, Simon, legalább gyönyörködhettünk volna a szépségében. Hiszen olyan szép, mint egy festett kép, és egyre fiatalabb.

– Uraim, asztalhoz – kiáltotta a gróf és tapsolt a kezével, hogy jobban ráfigyeljenek.

 

Az ebéd elhúzódott, amint az ilyenkor szokás. Mindenről szó esett, országos politikáról, helyi ármánykodásokról és természetesen az aktuális pletykákról is. Az ebédből estebéd lett. A szolgák egymás után hordták fel az ízletesebbnél ízletesebb étkeket. Sűrűn emelgették a poharakat is, de az uraknak ettől még sajnos nem sikerült megváltani a világot. Pedig ugyancsak fogyott az egri káptalan bora. A hangulat viszont egyre magasabb és magasabb szintre hágott. A gróf állt a terem közepén és vezényelt:

– Mondjátok utánam, hogy: vim-bó vek-kár, vim-bó vek-kár, vim-bó vek-kár! – Az urak kórusba bőgték utána:

– Vim-bó vek-kár, vim-bó, vek-kár… – Egymást átölelve ordították bele az éjszakába:

– Vim-bó vek-kár, vim-bó vek-kár!

– Ácsi! – A gróf csendet intett a kezével. – Most én jövök. Na még egyszer: vim-bó vek-kár, vim-bó vek-kár.

Csak úgy zengett a terem a vimbózástól. A gróf ismét intett, és belebőgte a pillanatnyi csendbe:

– Isten áldjon benneteket, vimbóztatok már eleget. Hujj!. – Az uraknak tetszett a dolog, még egypárszor elismételték.

– Isten áldjon benneteket, vimbóztatok már eleget. Hujj!

Persze ez nem jelentette azt, hogy bárkinek is elmenni lett volna kedve.

 

Mikor aztán már a hold is lefeküdt aludni, a csillagok is álomra tértek, és a kelő nap próbált bekandikálni az ablakon, csak akkor kezdett a zajos hangulat alábbhagyni. Volt, aki az asztalra borulva elmélkedett az ország bajairól, volt, aki horkolt is hozzá, de volt olyan is, aki nagy igyekezetében becsúszott az asztal alá és ott folytatta a filozofálást. A gróf, hogy a hangulatot mentse, elkiáltotta magát:

– Uraim! Hát miért nem kockázunk?

Ekkorra már csak négyen voltak használható állapotban, de ez elég volt ahhoz, hogy elkezdjék a játékot. Egy szolga előhozta a kockát. Három egyforma kocka volt egy bádogpohárban, mindegyiknek egytől hatig számozva a lapjai. Az urak egyenként megszemlélték, hogy valóban jók-e a kockák, és miután nem találtak olyat, amelynek, mondjuk, két hatos lapja lenne, elkezdődhetett a játék.

– Mi legyen a tét? – kérdezte Gedő Simon.

– Legyen, mondjuk, egy ló! – javasolta a gróf.

– Rendben! – fogadta el a másik három.

Gedő Simon dobott elsőnek. Mind a három kockán az 1-es szám volt legfelül. A többiek is elcsodálkoztak. Ez ugyanolyan ritka, mint a három hatos. Az ősz szakállú Draskó volt a következő. Egy kettes, egy ötös, és egy hármas.

– Ez akkor összesen tíz – jegyezte meg és továbbadta a kockát a következőnek. Neki kilencet sikerült dobni. A gróf következett. Egy hatos, egy hármas és egy ötös.

– Ez összesen tizennégy. Én nyertem. Ez azt jelenti, hogy három lóval több lesz a ménesemben.

 

Idővel már csak ketten maradtak versenyben, Gedő Simon és a füleki gróf. A másik kettő a várait is elvesztette. Gedő Simon még állta a sarat. Aztán nála is elfogyott a ménes, azt követte a palánkvár, az alsó vár és a felső vár is. Gedő Simon földönfutóvá lett. Ilyen játékban nincs pardon, amit elveszített, azt oda kellett adni. Az úri becsület ezt úgy kívánta.

– No, igyál, komám, a nagy bánatra – mondta a gróf, és színig töltötte Gedő Simon kupáját. Az, ki is itta becsületesen.

– Ej, barátom, Simon, azért még nincs veszve minden – vigasztalta a gróf.

– De hiszen nincs nekem már semmim.

– Dehogy nincsen – Simon kérdően nézett a grófra –, és a kincsed?

– Milyen kincsem?

– Milyen kincsed? Hát az asszonyod?

– De hát mégis…

– Nincs de hát. Ki az úr a házban nálatok?

– Aaz az én vagyok – nyögte ki akadó nyelvvel Simon.

– Na látod. Legyen a tét az asszonyod. Ha te nyersz, én visszaadom mindenedet, amit eddig elnyertem.

Gedő elgondolkodott. De nem sokáig, mert a bor segített neki dönteni.

– Legyen! – mondta mély sóhajtással.

– No, akkor kezdjél!

Gedő Simon kezével letakarta a poharat, jól megrázta, aztán hirtelen leborította az asztalra. Óvatosan, lassan emelte fel, és felderült az arca. Mind a három kocka ötöst mutatott. A gróf is elcsodálkozott, de már nem volt visszaút.

– Ha te tizenötöt dobtál, nekem több kell, legalább eggyel több.

A kockák ismét csörögtek a bádogpohárban. Két szempár meredt az eredményre: két ötös és egy hatos. Gedő Simon összecsuklott. Igaz, ebben több szerepe volt a káptalan borának, mint a lelki megrázkódtatásnak. Ez abból is látszott, hogy hamarosan még zenélt is álmában. A gróf elégedetten nézte.

– Szaladj, fiam, tüstént Gedővárba – adta ki a parancsot az egyik ajtónállónak –, és mondd meg az úrnőnek, hogy hamarosan megyek érte, mert ő már az én tulajdonom.

* * *

Azt várhatta volna mindenki, hogy ha Perenna meghallja a hírt, összeomlik, és doktort kell hívni hozzá. De nem ez történt. Piros lett az a szép arcocskája, amit oly sokan csodáltak, de nem a tavaszi nap erejétől, hanem a dühtől. Hangosan, hogy a várudvaron mindenki hallja, üvöltötte bele a küldönc képébe:

– Mondd meg az uradnak, hogy nem vagyok én ló, hogy csak úgy adjanak-vegyenek. Ha ide mer jönni, kardot is hozzon magával, mert az én szívemet csak vitézséggel lehet elnyerni, csengő aranyakkal nem.

A szolga azonnal fordult is vissza a válasszal. Éppen akkorra ért Fülekre, amikor a gróf már indulóban volt. Mosolyogva hallgatta az asszony válaszát. Tetszett neki a dolog.

– Biz’ Isten, talpraesett menyecske ez a Perenna. Így még értékesebb, hogy ellenáll – mondta kaján vigyorral és belevágta a sarkantyúját a lova oldalába. A kísérő csatlósok alig tudták követni.

 

Perenna asszony a palotaszárny fogadótermében várta.

– Megkapta kegyelmed az üzenetem?

– Meg. Íme a kard, mellyel megvívok önért.

– És páncélt hozott-e? Meg sisakot is hozzá. Vagy az első csapástól máris a földet akarja közelíteni? – mondta gúnyosan Perenna, miközben csípőre tett kézzel nézett farkasszemet a gróffal. Szeméből sugárzott a gyűlölet, hangjából szinte csöpögött az epe.

– Minden itt van, asszonyom – válaszolta a gróf –, azonnal felkészülök a párviadalra.

– Remélem is – szólt Perenna –, mert talán még van ebben a hazában egy olyan dalia, aki hajlandó védelmezni engem. – Azzal hátat fordított a grófnak és kiment a fogadóteremből.

Telt az idő, a gróf már türelmetlenül kocogtatta kardjával a padlót.

– Hívjátok vissza az úrnőt – adta ki a parancsot –, neki látnia kell a párharcot, mely sorsát dönti el.

A szolga hamarosan azzal tért vissza, hogy asszonya nem kíván jelen lenni a párbajon. Ismét feszült várakozásban számolta a gróf a múló perceket, de ellenfele nem akart megjelenni. Egyszer aztán, amikor már arra gondolt, hogy Perenna kardvágás nélkül is az övé lesz, nyílt az ajtó és egy sudár termetű lovag lépett be rajta. Sisakrostélya leeresztve, senki sem tudta, ki lehet. Tisztelgett a kardjával és jelezte, kezdődhet a harc. A pengék összecsaptak. Kard kard ellen, test test ellen. Hosszan folyt a harc, de egyik sem tudott a másikon felülkerekedni. A grófot kezdte elhagyni az ereje. Hiába, az átmulatott éjszaka meg a káptalan bora nem volt hatás nélkül. Már csak a rutin mozgatta a kardját, miközben agya folytonosan az asszonyon járt. Egy vágás a fejre. Kivédve. Egy vágás a vállra. Kivédve. Egy szúrás a szíve tájékára. A gróf már nem tudta hárítani. Összecsuklott, mint egy rongybaba. Az ismeretlen lovag állt fölötte, kardját a következő szúrásra tartotta, de kivárt. Az ellenfél már nem markolta a kardját. A gróf remegő kézzel vette le a sisakját. Arca már fehér volt, mint a hó. Csak suttogni tudta:

– Mondd, ki vagy, lovag, ki legyőzted Fülek urát? Mutasd arcodat!

Az ismeretlen lassan vette le a sisakját. Alóla kibomlott Perenna aranyszőke haja. A gróf üveges szemekkel nézte, és ezzel a látvánnyal ment át a másvilágba.

* * *

Gedő Simon szélvészként száguldott Gedővár felé. Ébresztették őt a szolgák, hogy baj van, nagy baj, mert a gróf Gedővárba ment a nyereményéért. Arra már alig emlékezett, hogyan is történt a dolog, csak homályosan derengett valami. Mélységes bűntudat szállta meg. Szemben vele, szekéren hozták a grófot. Csak a testét.

* * *

Gedő Simon térdre rogyott az asszony előtt.

– Bocsáss meg, kincsem! Bocsáss meg!

Olyan sötét, megsemmisítő tekintetet még nem látott a világ, ahogyan Perenna nézett az urára. De, ahogy az már általában lenni szokott, megsajnálta a férfit. Mert ahogyan ott térdelt előtte, olyan volt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Sajnálat ébredt az asszonyban, de ez az arcán nem látszott.

– Esküdj meg, Gedő Simon, hogy soha többé nem veszel a kezedbe kockát! De kártyát sem!

Simon már éppen esküvésre akarta emelni a kezét, amikor az asszony még hozzátette:

– És többé nem iszol bort!

No, itt már egy kicsit elakadt a lélegzete a férfinek, mert hogy nem fog kockázni meg kártyázni, azt még el lehet viselni, de hogy szomjaznia kell élete végéig, az már kegyetlenség. De amikor felemelte a fejét és belenézett az asszony szigorú szemébe, más választása nem maradt, mint az esküvés.

– Mondja kelmed utánam – intett a férfinek az asszony. – Én, Gedő Simon, Gedővár ura, szent esküvéssel fogadom… – Simon gondolkodás nélkül bőgte utána:

– Én, Gedő Simon, Gedővár ura, szent esküvéssel fogadom, hogy – a többit már maga mondta –, többet nem kockázok, nem kártyázok, és nem iszok bort!

– És az Isten? – szólt rá szigorúan Perenna.

– Isten engem úgy segéljen! – fejezte be az esküt Simon.

– De ez még mind nem elég – emelte fel a kezét az asszony.

– De kedves…!

– Nincs de! Kelmed mától kezdődően egy esztendeig szigorú felügyelet alatt lesz.

Gedő Simon megadóan vette tudomásul az ítéletet.

 

És Gedő Simonnak egy álló esztendőn át vezekelnie kellett. Csak a gróf temetésére engedte el Perenna, de akkor is szigorú felügyelet alatt.