Ízelítő / Mark Wander: A bosszú kötelez
A Jersey City-i nyomozó, Rendel McNail feleségét harminchárom késszúrással megölték. Sosem derült ki, hogy miért. Évekkel később egy sorozatgyilkos tűnik fel a városban. Áldozataival harminchárom késszúrással végez. Kézre kerítését Rendel McNail kapja feladatul. A régi sebek felszakadnak, az igazságra lassan fény derül. A nyomozó szembesülni kényszerül a ténnyel, hogy a borzalmak kiváltója valójában ő maga. Akire a gyilkos vadászik. – Ízelítő Mark Wander krimijéből.
Prológus
Lemuel Moore mint már oly sokszor, éppen a késő esti vacsoráját készült elfogyasztani a Jersey City Wave-Towers toronyházak égbe kapaszkodó irodáinak egyikében. A gyönyörű kilátás a pezsgő város szívére nyílott. Derűs idő esetén az iroda óriás ablakaiból a még ragyogóbb New York kirajzolódó körvonalait is elcsíphette bárki fürkésző tekintete. Ez a látvány kárpótolta minden túlóráért és bent töltött többletidőért, amit itt kellett végigdolgoznia. Az iroda csöndjét megzavarta az asztalán lévő központi telefon csörgése. Bosszúsan kelt fel a fotelból, félrerakva nemrég érkezett vacsoráját. ,,A francba is, már este sem hagyják élni az embert?” – morgott magában.
– Igen? – érdeklődött a telefonon.
– Jó estét, uram! Robert vagyok, az éjszakai portás.
– Parancsoljon, Robert! Mit tehetek önért ilyen későn – Lemuel órájára nézett, és bosszúsan megjegyezte, miközben beletúrt villája hegyével a vacsorájába –, este fél tízkor?
– Elnézést a késői zavarásért, de egy úr keresi önt. Felengedhe…– Robert hirtelen elhallgatott, és egy idegen hang szólt bele a telefonba.
– Ciao Le…lemi! – és a bejelentkezés ezzel meg is szakadt.
,,Úristen, ez nem lehet ő!” – gondolta magában, és falfehéren, remegő lábakkal tanácstalanul kezdett fel-alá járkálni az irodában. Már hozzászokott a tárgyalóteremben tönkretett emberek állandó zaklatásához, de ez a mostani váratlan vendég mind közül a legfélelmetesebb volt.
Nem sokkal később a tizenötödik emeleti neon világítótestek zúgó csöndjét egy erős léptű férfi cipőkopogása törte meg. Az alak magabiztosan haladt Lemuel Moore irodája felé, mint már oly sokszor. Mélyen arcába húzta kapucniját, gondosan takarva arcát a kíváncsi kamerák lencséi elől, kesztyűjét megigazította kezén.
A léptek zaját hirtelen ajtódörömbölés váltotta fel. A váratlan vendég közvetlen az ajtó elé állt, zsebéből elővette parányi, Seduxennel töltött fecskendőjét. Ismét kopogtatott, amire hangos csörtetés volt bentről a válasz. Lemuel magához vette a sarokban álló golftáskájából szeretett Cleveland CG2-es vas golfütőjét, ami már oly sokszor kihúzta őt a szorult helyzetekből, mind a pályán, mind az életben. Izzadó tenyérrel és hevesen kalimpáló szívvel az ajtóhoz lépett. Úgy döntött, a dolgok végére jár, hiszen nála a meglepetés ereje golfütő formájában. Felcsapta az ajtót, de ideje sem volt meglendíteni a vasat, mert abban a pillanatban viperaként csapott le a támadója. A fecskendőt Lemuel Moore mellkasába vágta, és villámgyorsan leteperte a földre. A padlónak szegezett Moore szervezetében pillanatok alatt jelentkezett a Seduxen várt hatása: a férfi elerőtlenedett, izmai elernyedtek.
* * *
A késői órák ellenére Jersey City valósággal lüktetett. Az utcákra nappali fényt varázsoltak az égnek meredő világítótestek, miközben a széltől fodrozódó vízen lágyan ringatóztak a mólókhoz erősített hajók. A hold fénye sejtelmesen világította meg a város szívéig benyúló öblöt és a partot egyaránt. A nyugodt pillanatokat egyedül a város rendőrei nem tudták élvezni az egy órája befutott hívás miatt. Már javában helyszíneltek egy, a móló sétányához közeli házban, mikor Rendel McNail nyomozó belépett az ajtón. Nem embernek való bűz fogadta őt, és a már túl sokadik túlóra utáni álmos szemei egyből tágra nyíltak, ahogy meglátta a nappali közepén a nem túl friss meztelen holttestet. A szobában uralkodó szag és a gázoktól felpuffadt test látványa elviselhetetlen lett volna a legtöbbünk számára, de nem ezeknek az embereknek. Hosszú évek kemény ügyei, gyilkosságok helyszínei edzették meg őket. Három alak vizsgálgatta a testet. Egyikük lehúzta maszkját és latex gumikesztyűjét, majd az újonnan érkezett nyomozóhoz fordult.
– Helló Rendel! Kellemes esténk van már megint, nem igaz? – üdvözölte a helyszínelő, és átnyújtotta neki a ládája mellé készített tasakot.
– Ahogy mondod, Jim – válaszolt Rendel, és miközben átvette a zacskót egyből a tárgyra tért. – Tudunk már valamit?
– Persze! – jött rögtön a válasz. – A közelben lévő török étkezde kávéja gyalázatos, de a baklavájuk isteni.
– Te sosem nősz fel, barátom! – mosolyodott el Rendel az estébe csempészett viccen, miközben leguggolt az áldozat mellé.
– Egyébként az áldozat neve Sarah Norman. Harmincnégy éves nő, egyedülálló. Se kutyája, se macskája. Két hete nem látta senki. A szomszéd hívott ki minket, mert iszonyatos bűz jött a lakásból – közölte komoly hangnemre váltva Jim, miközben egy pohár kihűlőfélben lévő kávét nyújtott Rendelnek.
– Ha jól gondolom, a bűz okát már megtaláltuk – jegyezte meg Rendel, míg a híg kávé kissé fanyar ízével barátkozott. Jim részletesen elmesélt minden további információt, amit még tudni lehetett.
A lakás öreg hajópadlója hangosan felnyögött, amikor egy nyomozó sétált be az ajtón. Gondosan körbenézett a lakásban, és mélyen beleszippantott a bűzös levegőbe.
– Á, McNail! Látom, megint egy gusztusos ügyet kaptál. Csak hogy lásd, mennyire rendes vagyok, megmenekítelek innét. Bár, az igazat megvallva – a nyomozó még egyszer látványosan körbenézett –, egy bűzös lyuk! Ez a te helyed! – vágta oda elégedett gúnnyal az arcán.
– Valami gond van, George? Miért nem szállsz le rólam? – kérdezte Rendel.
– Igen, barátom, gond az mindig van. És te is ugyanolyan jól tudod, hogy a gond te magad vagy.
– Kezeltetned kéne magad! – válaszolt McNail.
– A kapitány szeretne veled beszélni, pontosabban mutatni valamit. És nekem is lenne majd egy-két kérdésem a későbbiekben – jegyezte meg George, majd sarkon fordult, és már a másik szobából szólt vissza. – Öt perc múlva találkozunk a kocsimnál! Siess, nem akarok rád várni, mert engem még várnak az igazi ügyek. Ne kérdezz semmit, csak gyere, majd megtudsz mindent idejében! – utasította fölényesen George Williams nyomozó, majd elindult lent parkoló autójához, de még hallótávolságon belül hozzátette: – Seggfej!
Rendel felállt a test mellől. Williams után indult, de hirtelen Jim szólt utána.
– Hé, McNail! Azt beszélik, ti régen társak voltatok ezzel a Williams sráccal. Igaz ez?
Rendel egy percig tétovázott a válaszadással.
– Igen, három éve szedtek szét minket. Ő bekerült a Jersey City Rendőrség egyik különleges osztályára, én meg jobbnak láttam, ha itt maradok. Jobb tőle távol.
– De miért? – értetlenkedett Jim. – Azt tudom, hogy ketten dolgoztatok a Pengés sorozatgyilkos ügyén.
– George kifordult önmagából, mikor a mennyasszonyát, Natalie-t, egy óvatlan pillanatunkban a Pengés kegyetlenül meggyilkolta. Nem figyeltünk, nem voltunk eléggé óvatosak. Pontosabban én nem voltam az, George szerint. Én tehetek Natalie haláláról, nem voltam eléggé gyors, nem érkeztem időben. Pedig az a szemét gúnyt űzött belőlünk, mert még fel is hívott minket, hogy Natalie nála van, és hogy siessünk. Mire odaértem Natalie-hoz, már teljesen kivérzett. Nem tudtam rajta segíteni, akármennyire is szerettem volna. Ezután érkezett George, és dúvadként fésülte át a házat. Minden tiszta volt, ajtók és ablakok zárva, és a Pengés valahogy nyom nélkül felszívódott. És ekkor vette a fejébe…
– … hogy neked is közöd van valahogy az ügyhöz – folytatta Jim a gondolatmenetet.
– Igen. George szerint valaki mindvégig bentről segítette a Pengést. És mivel ő tudja magáról, hogy nem volt áruló, az idióta elmélete szerint kizárásos alapon csak én maradtam. Mivel csakis én tudhattam olyan dolgokról, amiket a Pengésnek tudnia kellett, hogy gond nélkül dolgozhasson.
– Igen, ezt is hallottam. Bent mindenki erről beszélt, de azt hittük, hogy Williams már lenyugodott.
– Én is azt hittem. Idáig. Már több mint egy éve vége ennek az ügynek, de ő még mindig nem tágít az álláspontja mellől, hiába szóltak rá már a legfelső szintről. Fejébe vette, hogy bebizonyítja, hogy végig a Pengésnek segítettem, és hátráltattam a nyomozást.
– Ne foglakozz vele! Mindenki tudja, hogy Williams egy pöcs! – csattant fel Jim.
– Az lehet, de nagyszerű kopó. Sosem tévedett még a szimata, és azt mondja, velem kapcsolatban sem téved.
Hirtelen hangos dudaszó harsogott az utcáról, mire McNail kelletlenül megindult.
– Menj, mert a végén még valami összeesküvés-elmélettel áll elő a várakoztatásával kapcsolatban! – szólt utána Jim.
1.
Lemuel Moore támadója már igencsak távol járt az irodától, amikor a metróperon szélén várakozva órájára nézett. Az alagút mélyéből az érkező szerelvény egyre erősödő fénye közeledett, hatalmas légáramlattal kísérve. A vonat megállt, majd kis várakozás után amilyen gyorsan jött, úgy tovább is ment, fedélzetén a férfival. Az alak néhány megálló után leszállt a szerelvényről, és megvárta, míg az újra beleveszik az alagút sötétjébe. Hirtelen leugrott a sínek közé. Csak néhány métert tett meg a félhomályos alagútban, majd hirtelen jobbra fordult, és behúzódott egy szűk nyílásba. A nyílás nem sokkal később már egy folyosóra emlékeztetett, amiben egyre mélyebbre jutott. Lépteit hátborzongató visszhang kísérte. Az alagút vége egy rozsdás ajtóval volt lezárva, amit a férfi már rutinosan nyitott ki és zárt be maga után. A piszkos, dohos folyosó sötétsége szembántó mesterséges fénybe csapott át, ahogy megérkezett egy használaton kívüli karbantartó szobába. Nagyfeszültségű kábelek tucatjai futottak rendezetten körbe a falon.
– Hiányoztam s…ssrácok? – fordult síri csöndben ülő vendégeihez a férfi. A szobában két alak ücsörgött halovány fényben egy-egy rozoga székhez kötözve, fejükön fekete csuklyával.
– Nem kell aggódni, hamarosan mindenki ideje eljön! Már nem tart sokáig. Sorra kerültök, és így egy életre letörleszthetitek nekem a tartozásotokat.
Eloldozta a foglyok egyik kezét, a csuklyákat lehúzta, majd szájukat megszabadította a korábban beletömött rongytól. Ahogy kivette a féket az egyik túsza szájából, az őrült kiabálásába kezdett. A férfi hirtelen mellkason rúgta a rabot, aki felborult a székével, és fájdalmasan nyöszörögve terült el a porban.
– Mo…mo…mondtam már, senki sem hall titeket, csak a…a patkányok. De azok csak akkor jönnek, ha már kicsináltalak titeket – dadogta az alak, és még egyet beletaposott a földön heverő fickóba. Röpke időre csönd ült az apró szobára, majd a fogvatartó székestül felállította a férfit, és a félelemmel fűszerezett csöndet megtörve megszólalt: – Csak hogy majd ne mondjátok odaát, hogy rossz házigazda voltam! – vágta oda a két férfinak, és mindkettőnek egy-egy palack vizet nyújtott át, majd egy apró szendvicset. Leheveredett velük szemben a szoba sarkában, egy elnyűtt matracra, hogy kipihenje a mozgalmas este fáradalmait, és onnan tartsa szemmel két foglyát.
2.
Jersey City belvárosának esti csöndjét két szirénázó rendőrautó törte meg. Rendel szorosan követte az előtte manőverező Williams nyomozót, aki saját szórakoztatására és a közfigyelem felhívására éles hangokat kényszerített ki a járőrautó hangkürtjéből. A felvezető Williams, majd McNail is lassított, és megálltak a Wave-Towers irodatömb épülete előtt, aminek a bejáratát sárga-fekete rendőrségi szalagkordon zárta le. Érkezésükkor már egy tucatnyi rendőrautó parkolt az üvegpalota körül. George kiszállt barna Fordjából, és kelletlenül várta be kollégáját, majd szabad utat törve maguknak elindultak a fényűző irodaház főbejárata felé.
– Nem árulnád el, miért kellett idejönnöm? – érdeklődött Rendel az előtte haladó Williamstől, akinek válasza, ahogy várható volt, elmaradt. Belépve az épület aulájába egy hatalmas térelválasztó akváriummal találták szembe magukat, amiből már csak egy hajóroncs méretaranyos makettje hiányzott. A látvány lenyűgöző volt, mintha csak egy nagyképernyős tévében néztek volna néma ismeretterjesztő filmet egzotikusabbnál egzotikusabb halfajtákról és a hozzájuk tartozó vízinövény-különlegességekről. Az óriási víztömeg tarka élővilágán átnézve látták, ahogyan két férfi éppen letakarja a recepciónál heverő holttestet.
– Mi történt? – kérdezte McNail a kollégáját, mire kegyesen megszólalt Williams.
– Valaki elég csúnyán fejbe vágta az éjszakai portást. Egy túlbuzgó fénymásolókönyökű találta meg, aki egy kicsit ráhúzott a melóra.
– Szegény ördög! – sajnálkozott McNail, miközben közelebbről szemrevételezte a portás holttestét. – De gondolom, nem ezért kellett idejönnöm, ugye?
– Nem – válaszolt George határozottan –, ennél egy kicsit komolyabb dolog miatt hívott ide a kapitány. De többet nem mondhatok, nem az én dolgom. Én majd inkább kérdezek, de később! – fejezte be George, és beszállt McNail-lel a liftbe. A felvonó villámgyors volt, akárcsak az este eseményei a városban. A halott nő, a zsákolásra váró portás és a kapitány személyes kérése, hogy idejöjjön, valamint az extársa, Williams hűvös közelsége igencsak rossz érzéseket ébresztett McNailben. A közel egypercnyi utazás, amit kellemetlen, idegesítő szalonzene kísért, a tizenötödik emeleten végződött. A liftből kiszállva McNail körbenézett, és két rendőrt látott egy hatalmas diófa ajtó előtt strázsálni. Az ajtón egy aránytalanul apró réztábla díszelgett, büszkén viselve magán dr. Lemuel Moore nevét. McNail George-ot hátrahagyva indult meg. Baljós érzések kerítették hatalmukba, ahogy belépett az ajtón. Átlépve a küszöböt kikerülte a földön heverő golfütőt. Nem sokkal beljebb, az iroda közepén száradófélben lévő foltokat vett észre a puha szőnyegen, majd azokat követve egy kivérzett, földön fekvő letakart holttesthez ért. Kellemetlen szag uralkodott a szobában.
– Szinte még meleg – szólt hátulról egy rekedtes hang. Rendel egyből felismerte Maass kapitány orgánumát.
– Jó estét, uram! Miért hívatott? – érdeklődött McNail.
– McNail, Williams! – köszöntötte két emberét szokásos kimértséggel a kapitány. – Úgy gondoltam, fiam, hogy jobb, ha ezt ön is látja – kezdte Maass a mahagóni íróasztalnak támaszkodva, miközben a test felé biccentett. A kapitány azon kevés vezető beosztású tisztek közé tartozott, aki kimondottan szeretett a késői órák ellenére is a terepen munkálkodni. Mindenkori hidegvéréről, tárgyilagosságáról és nem utolsósorban ballonkabátjáról elhíresült Maasst szemmel láthatólag ez az eset sem rázta meg.
– Az áldozatot kivételesen nem kell sajnálni – mondta a kapitány. – A neve dr. Lemuel Moore, negyvenöt éves ügyvéd. Azokban a bizonyos berkekben csak az ,,ördög ügyvédjének” hívják.
Williams közbevágott, gyorsan javította felettesét:
– …hívták. Nem a jó fiúk táborát erősítette – tette hozzá. – Te ismerted, nem? – fordult McNailhez.
– Csak névről, a városi újság hasábjairól – válaszolt Rendel, és leguggolt a test mellé.
– Hadd mutassak valamit, McNail – folytatta Maass, és utasította embereit, hogy húzzák le a műanyag takarót a testről. Rendel elfehéredve hőkölt hátra, mikor meglátta a késsel szitává lyuggatott mellkast.
– Rendel, mond neked valamit az, hogy harminchárom késszúrás? – kérdezte George dühösen, miközben ő is leguggolt, és már a sérüléseket mutatta neki.
Rendel kezdett elerőtlenedni, szíve hevesen vert, ahogy megértette, miért is hívatták ide. Gondolatai a fájdalmas múltba kalandoztak el. Testét hideg járta át, mikor bevillant a számára legszörnyűbb emlékkép.
A folytatás megvásárolható.