Ízelítő / Megpecsételt sorsok

Könyv Guru ezúttal Avira Bloemfontein fordulatos orvosi krimijének első két fejezetét mutatja be.

Regényt, novellát, verset írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

1. fejezet

A halál nem „nemlét”, csak a létnek egy másik, ellentétes pólusú formája. A meghalás így nem más, mint annak a küszöbnek az átlépése, amely az élőket és a holtakat egymástól elválasztja. (Thorwald Dethlefsen)

Izzott a beton a hőségtől. Egy törékeny nő vezette látszólag emelt fővel a halottaskocsi mögött lassan vonuló tömeget. Fekete ruhája mágnesként gyűjtötte a napsugarakat, és fájón égette a bőrét. Verejték csurgott a hóna és a melle alól, a kalap és a rövidke fátyol alatt haja hozzátapadt a fejbőréhez. Gyűlölte ezt a kegyetlen színjátékot. Ő az erős özvegyet játssza, a többiek meg a megrendült barátot. Rég látott, távoli ismerősök, cseppet sem szomorú, mégis bánatos ábrázatú vetélytársak, izgatott médiahiénák meg a többiek!

Legszívesebben egyedül kísérte volna utolsó útjára Alt! Vagy inkább ő is meghalt volna. Izzadságcsepp indult a tarkójáról a ruha gallérja felé. Megmozdította a fejét. Nyakába és vállába fájdalom hasított. A fejgörcstől már alig látott, és hányinger gyötörte. Egyik kezében pár szál derékba tört szegfűt szorongatott, másikkal a napok óta szótlan tízéves fia, Max hideg és nyirkos markába kapaszkodott. Összeszorította a fogát, és a lépéseire koncentrált. Félt, hogy megbotlik és elesik, aztán már nem lesz ereje felállni és továbbhaladni.

– Anya, ugye te tudtad, hogy apa beteg? – szólalt meg a fiú.

Lily Preston válaszolni akart, de szája kiszáradt, így csak bólintani próbált. Max nem vette észre anyja mozdulatát.

– Anya, ugye te tudtad, hogy apa beteg? – ismételte meg kérdését Max most már kiabálva, és szembefordult anyjával.

A tömött sorokba rendeződött, lassan vonuló tömeg megtorpant, és egy pillanatra hallhatóvá vált a levegőt betöltő rovarok zümmögése.

Aztán a korábbi zsongás ismét felerősödött, ahogy a kíváncsiságtól felélénkült emberek nyakukat nyújtogatva, egymást kérdezgetve próbálták kideríteni, mi történhetett a sor elején. Lily a fiúra meredt.

– Miért nem mondtad meg nekem is? Én miért nem tudhattam róla. – suttogta Max kicsivel később.

– Apád nem akarta, hogy betegen lásd.

Valahol nem messze vaku villant. Lily gyorsan megigazította a fátylát, majd megfogta fia kezét, és újra elindult. – Ha vége ennek az egésznek – folytatta –, majd mindent megbeszélünk.

Magához akarta húzni Maxet, de a fiú újra mereven elhúzódott.

Az Al Prestont méltató, anekdotákkal teletűzdelt dagályos beszédek miatt hosszúra nyúlt szertartásnak sehogy sem akart vége szakadni.

Aztán a résztvevők többsége sorba állt, hogy mulaszthatatlannak vélt részvétet nyilvánítson az özvegynek. A legtöbbször üres szavakból álló, előre megfogalmazott szabványmondatokra Lily Preston automatikusan elmotyogott köszönömökkel reagált. Égő szemmel, a torkát egyre job-ban feszítő gombóccal küzdött azért, hogy a társadalmi pozíciója által támasztott elvárásoknak megfelelően uralkodni tudjon kitörni készülő érzelmein.

Tartania kell magát most és később is, hogy helyt tudjon áll-ni Max miatt, maga miatt, és nem utolsó sorban a cég miatt.

***

Elcsigázva értek haza az ügyvédtől. Útközben megint lecsapott rájuk néhány tolakodó fotós, egy-két tapintatlan újságíró, de a nő, mint mindig, most is határozottan elhárította őket. A lakásban rögtön lerúgta körömcipőjét, aztán már kissé megkönnyebbülve lépdelt a hűvös márványpadlón. Ahogy a nappaliban lerogyott egy puha bőrkanapéra, pár pillanatig szemét lehunyva, fejét a háttámlának támasztva pihent. Alre gondolt, akinek halála óta még egyszer sem sírt. Max némán figyelte anyját, és nem mozdult az ajtó mellől. Lily kinyitotta a szemét, fáradtan rámosolygott.

– Gyere ide! – ütögette meg maga mellett a helyet. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.

A fiú kelletlenül anyja mellé telepedett, és lehajtotta a fejét, cipője orrával a süppedős szőnyeg rojtjait piszkálta.

– Vissza akarsz menni a St. Carolinába.

Max lebiggyesztette a száját, és vállat vont. – Van más választásom.

– Igen. Fogadhatok melléd egy magántanárt, kereshetünk a környéken egy jó iskolát. Mit szeretnél.

– Miért nem lehettem veletek? – tört ki minden előzmény nélkül a gyerekből az addig visszafogott keserűség, és villogó tekintettel nézett anyjára. – Sosem szerettem azt a helyet.

– Ezt eddig nem is említetted.

– A nélkületek töltött nyarakat pedig még jobban gyűlöltem! – A felszínre tört harag bátorrá tette.

Lily meglepődve hallgatott. – Hát akkor mit szeretnél? Mi legyen? – kérdezte végül tanácstalanul, békítő hangon.

– Veled szeretnék maradni… – sütötte le a szemét Max, és az anyjához bújt –, ha még mindig szeretsz.

Lily gyomra összeszorult, ösztönösen magához ölelte a gyereket.

– Miért ne szeretnélek, te csacsi!.

– Hát nem azért kellett abba az iskolába járnom, mert már nem szerettetek úgy, mint régen? – Az ölelés nem lazult.

– Jézusom, dehogy! – simogatta meg a fiú haját Lily. – Apáddal a legjobb helyet néztük ki neked. Ha nem jött volna a betegsége… Apád nem akarta, hogy betegen lásd – folytatta rövid habozás után. – Azt akarta, hogy egészséges férfiként maradjon meg az emlékezetedben…

– Nagyon rossz volt, ugye, anya.

– Igen, Max. Nagyon nehéz volt – sóhajtott, és úgy nézte a szemközti falon lógó modern festmény kusza részleteit, hogy abból semmi nem hatolt el a tudatáig. – Megtettem minden tőlem telhetőt, de akkor is…
hibásnak érzem magam…

– Miért lennél hibás!.

– A legjobb orvosok küzdöttek érte… és mégis…

Max megsimogatta az anyja kezét.

– Ugye apa azt szeretné, ha a St. Carolinát fejezném be.

– Azt hiszem, igen.

– És te.

– Hát… én is örülnék neki… Ne félj, soha többet nem kell olyan hosszú időre elszakadnunk egymástól.
Lily látta a gyerek arcán átsuhanó megkönnyebbülést. Megpuszilta a homlokát, Max pedig egy darabig még görcsösen szorította magához anyját.

***

Már éjfél is elmúlt, amikor Lily zúgó fejjel, égő szemmel becsukta az ügyvédtől kapott vastag dossziét. Milyen más lett volna, ha a céget Al mutatja be, és nem száraz jelentésekből kell megismernem! – gondolta fáradtan.

Csöndben üldögélt, nem volt kedve felmenni az emeletre, és lefeküdni az üres hálószobában. Valami neszt hallott. Feszülten hallgatózott, majd felpattant, és zakatoló szívvel a gyerekszoba felé indult. Résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált: Max a párnájába fúrta a fejét, és levegő után kapkodva, keservesen zokogott. Lily az ágyhoz sietett, leült mellé, és lágyan megsimogatta a fiú kócos haját.

– Mi baj, kincsem.

– Rosszat álmodtam… egyre messzebb mentél… és én hiába hívtalak… még csak meg sem fordultál.

Lily a fiúhoz hajolt, és szorosan átölelte.
– Sosem hagylak el! Ha az egész világ ellened fordul, én akkor is melletted maradok! – suttogta a fülébe. – Érted.

Max az anyja ölébe fúrta a fejét, és egy darabig némán szorította

– Én sem hagylak el soha – motyogta Lily ruhájába, majd felemelte sírástól könnyes, maszatos fejét. – Még nem feküdtél le.

– Dolgoznom kellett. Hallottad apád végrendeletét…

– Ha megnövök, majd segítek neked.

– Az jó lesz – mosolyodott el Lily. – És azt is tudod már, hogyan.

– Orvos leszek, mint te – jelentette ki a gyerek, és mosolyogni próbált.

– Majd én megmentem az olyan betegeket, mint apa.

Lily nyelt egyet, és nem válaszolt.

– Anya, mi az a szervátültetés? – bukott ki Maxből az egész nap benne motoszkáló kérdés. – És miért kell neked ilyen kutatásokkal foglalkoznod? Miért kérte tőled ezt apa a végrendeletében.

– Majd holnap mindent elmesélek – állt fel a fiú mellől Lily. – Most aludnod kell, rettentően késő van.

Lehajolt, puszit nyomott Max még mindig nedves arcára, megigazította félrecsúszott takaróját, majd az ajtóhoz ment.

– Nagyon szerettem apát – suttogta Max remegő hangon.

– Én is – felelte Lily, és gyorsan kilépett a szobából.

2. fejezet

Hiszen az értelemnek is megvan az egyetemes és a saját gyümölcse. S mindaz, ami belőle fakad, olyasvalami, mint maga az értelem.

Bár Lilynek sokszor be kellett mennie a Preston Oil irodájába, az ügyvédnél tett látogatás után nagyon sokat volt Maxszel. Próbálták bepótolni az elmulasztott időt, és ennek eredményeként anya és fia közt szoros barátság szövődött.

Az együtt töltött nyár során Max újra a régi önfeledt gyermekké vált, ősszel már jókedvűen tért vissza a St. Carolinába. Apját viszont soha többet nem említette.

Lily sem beszélt Alről, szomorúságát mélyen magába temetve koncentrált az olajtársaság vezetésére. Szabad idejében nyomon követte a szervátültetéssel kapcsolatos szakirodalmat, hogy felfrissítse tudását, s naprakész információkkal rendelkezzen. Erre Al végrendelete nemcsak lehetőséget biztosított, de komoly kötelezettséget is jelentett.

Laboratóriumokat látogatott meg, szervátültetéssel kapcsolatos kutatások vezetőivel konzultált, és néhány hónap után kiválasztotta azt a három orvost, akivel a végrendeletben említett kutatási támogatások elosztását eldöntötte.

Lilynek szembesülnie kellett azzal a keserű ténnyel, hogy a világszerte folyó kísérletek ellenére a szervátültetéseknek nem csupán a fogadók oldaláról vannak továbbra is kritikus pontjai, de a donorok részéről szintén még mindig hatalmas hézagok tátongnak. Ráadásul az általuk támogatott kutatások sem sokat lendítettek a problémákon.

A jogi szabályozás javulása, a potenciális donorok hozzátartozóinak engedékenyebb hozzáállása ellenére a műtétekhez szükséges szervek legtöbbször még mindig nem álltak időben rendelkezésre, és sokan haltak meg a túl hosszú várakozás vagy egyszerűen a szervhiány miatt. A probléma nem hagyta nyugodni Lilyt, apránként, észrevétlenül véve át az irányítást élete felett, rögeszméjévé vált a megoldás keresése.

Néha ugyan fontolgatta, hogy föladja az egészet, ilyenkor azonban kiment a temetőbe, és magába roskadva ücsörgött egy darabig Al sírjánál.

Némán beszámolt arról, hogy mi van a vállalattal, mire jutottak az általuk támogatott kutatások, hogy halad Max a tanulmányaival… és hogy mennyire rossz egyedül. Érezte, hogy megkönnyebbülne, ha végre ki tudná sírni magából a bánatát, de valami, talán eredendő keménysége, a magára kényszerített önuralom, vagy egyszerűen csak a mérhetetlen fájdalom, ezt megakadályozta.

Egy reggel, ébredés után csüggedten gyűjtött erőt a fölkeléshez.

Fölült, és minden lelkesedés nélkül félrehajtotta a takaróját. Elegáns hálóinge felcsúszott, álmos pillantása ápolt, meztelen lábára siklott. Az eszébe ötlő gondolattól kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába sietett, ahol tüzetesen szemügyre vette arcát, nyakát, majd hálóingétől lázasan megszabadulva egész testét. Mindenütt sápadt volt a bőre.

–Élő halott vagyok – suttogta – élő halott.

Gyorsan beállt a zuhany alá. A látvány egész nap kísértette, gondolatai újra meg újra visszatértek tükörképéhez. Amikor késő délután kilépett a Preston Oil központi épületében lévő irodájából, tekintete titkárnője íróasztalára esett. Egy papírhalom tetején színes utazási prospektus virított, amit, saját meglepetésére, habozás nélkül kölcsönkért. Hazaérve azonnal átlapozta az ismertetőt, és érezte, hogy jóleső izgalom születik belsejében. A telefonhoz lépett, és felhívta érettségi előtt álló fiát, aki örömmel egyezett bele egy közös nyaralásba.

***

Napfény, párás meleg, bódító illatok és felpiszkált hangyabolyhoz hasonló, kaotikus nyüzsgés fogadta a larati reptérre érkező fáradt utasokat.

Lily mélyet szippantott a levegőből, gyorsan körülnézett, majd elszántan indult egy taxi felé. Max a bőröndjeiket cipelő hordár mellett lépkedve, kissé lemaradva követte anyját.

A kocsi hátsó ülésén kényelmesen hátradőlve Lily kicsit engedett a merevségéből. A rádióból helyi zene szólt, a hollófekete hajú, olajbarna bőrű, cingár taxis ügyesen lavírozott a forgalomban, miközben a zene ütemére vonaglott. Néha hamis hangon – ezzel a ténnyel mit sem foglalkozva –, csatlakozott is az énekeshez.

Lily és Max kíváncsian nézelődtek. Kocsik és buszok előztek bicikliseket és riksásokat, épp csak fel nem döntve a gyakran két-három utast szállító törékeny háromkerekűeket. A járdákon és a járművek között az úttesten gyalogosok cikáztak. Mindenfelől dudálás, kiabálás hallatszott. A közlekedési szabályokra fittyet hányó városból hamarosan sziklás meredek falakkal körülölelt, azúr színű homokos öblök felett haladt tovább a kacskaringós út.

A fehér tajtékú hullámok között apró hajók és kéttestű, nádból készült lélekvesztők ringatóztak.

– Ez aztán király! – mutatott Max izgatottan előre. – Erre számítottál, anya.

– Nos, nem egészen – vallotta be Lily elégedetten mosolyogva. – Azt hiszem, Indonézia jó választás volt.

Az egyik kanyarban az újnak épp nem nevezhető kocsi kerekei csikorogva jelezték, hogy vissza kellene venni a sebességből. Lily a lendülettől tehetetlenül Maxhez csúszott. Miután visszanyerte egyensúlyát, és visszacsusszant a helyére, előrehajolt, és bosszúsan megkocogtatta a sofőr vállát.

– Hé, uram, élve szeretnénk odaérni.

– Ne aggódjon, asszonyom! – vigyorgott hátra a sofőr a válla felett. – Bírja ez a kocsi a gyorsabb tempót is.

– Azt próbálja meg, nem kap egy cent borravalót sem.

Úgy látszik, ez nyomós érv volt, mert a taxis lába azonnal kisebb intenzitással nyomta a gázt, és a későbbiekben többször lelt rá a fékre. Egy hajtűkanyar után újabb szigetek tárultak Max és Lily szeme elé. A fiú füttyentett, amire Lily rosszalló pillantással válaszolt.

Nemsokára a tengerszint közelében követték a sziget szeszélyesen tagolt, csipkézett partját. A sziklát egyre több helyen felváltotta a homok, és csak a keményebb anyagú amorf alakzatok szegültek szembe továbbra is a víz lassú, kitartó erejének. A távolban vízen lebegő zöld sapkának látszó apró szigetek tűntek fel. A taxi utasai teljesen a táj bűvöletébe kerültek, a fáradtság viszont kezdett tompa fátylat vonni agyuk és az érzékszerveikkel szégyentelenül flörtölő környezet közé.

A jó órányi utazás meglepően gyorsan ért véget egy homokos öbölben lévő, fák közt megbúvó, egyszerű és mégis elbűvölő helyi stílusú villa előtt.

– Megérkeztünk – fordult hátra a sofőr, és széles mosolyától kivillantak elhanyagolt fogai.

Lily a taxiórára pillantott. – Mennyivel tartozunk.

– Ötven dollárral – közölte az indonéz, miután összeráncolt homlokkal töprengett egy keveset.

Lily gyorsan utánaszámolt, végül kifizette a kért összeget.

A sofőr láthatóan meglepődött, nyelt egyet, majd megkönnyebbülve zsebre vágta a pénzt.

– Ha át akarnak hajózni valamelyik szigetre, szóljanak az unokabátyámnak. Mora Okának híjják, odaki’ lakik a kikötőben. Élelmet meg miegymást hord a szigetekre, oszt néhanapján turistákat is magával visz. Szép szigetek, érdemes kiruccanni oda.

Lily megjegyezte a nevet, és néhány nappal később felkeresték Mora Okát. A férfi nem csupán kereskedésből élt. Kis utazási irodát is vezetett, ami a helyiségben tolongó turisták számából ítélve láthatóan jól jövedelmezett.

Az iroda ablakain és falain ennek ellenére kézzel firkantott programok hirdették a kirándulási lehetőségeket, emellett pedig megfakult térképek és homályos, szinte felismerhetetlen fotók próbálták felcsigázni a betévedők érdeklődését. Max a térképeket mustrálta, mellette Lily egy majomszerű élőlény megviselt fényképét szemlélte.

– Segíthetek? – szólalt meg egy kellemes női hang tökéletes amerikai kiejtéssel.

Max és Lily egyszerre fordult a kérdező irányába.

– Mit keresel te itt? – derült fel Max arca a lány láttán.

– Mit ábrázol ez a kép? – kérdezte Lily Maxszel egy időben, és a fia arcán megjelenő öröm miatt nem tudta leplezni váratlanul feltörő bosszúságát. – Milyen élőlény ez? – kérdezte ingerülten, a képre bökve.

– Begova, vagy Tou Ha szelleme, ahogy a helyiek nevezik – fordult a kérdezett készségesen Lily felé. – A kinti szigeteken gyakoriak, de elég félénk állatok, szerencse kell hozzá, hogy az ember találkozzon velük.

– Max Preston, ha nem tévedek – fordult a fiúhoz. Sötétbarna, mosolygós tekintete feneketlen mély volt.

– Talált, süllyedt – bólintott Max, majd bemutatta a két nőt egymásnak. Észrevette anyján az elutasítást, és ez kissé feszélyezte.

– Kyrával egy egyetemre járunk ősztől – magyarázkodott. – Etológus szeretne lenni, ha jól emlékszem, ezeket a szégyenlős majmokat akarja kutatni.

Lily feszültsége némileg csökkent.

– Melyik kirándulást ajánlaná? – nézett valamivel barátságosabban a lányra.

– Attól függ, mi érdekli, asszonyom – felelte Kyra, majd röviden sorolni kezdte a lehetőségeket.

– A kétnapos körutat választjuk – szakította félbe türelmetlenül Lily a lányt. – Egyetértesz, Max.

A fiú bólintott, majd Kyrához fordult.

– Nekem még nem válaszoltál! Mit csinálsz itt.

– Idegenvezetőt játszom. A nagybátyámnak segítek, szabad időmben pedig megfigyelési terepet keresek a Majmok szigetén. Az idegenvezetés tulajdonképpen csak álca – tette hozzá huncut mosollyal.

Lily mérsékelt lelkesedéssel köszönte meg a segítséget, és a kijárathoz indult, mire gyorsan Max is elbúcsúzott, és engedelmesen követte. Az ajtóban még visszafordult, és intett a lánynak.

***

A megadott időpontban kis csomagokkal felszerelkezett csapat gyűlt össze a kikötőben. Max megint nagyon örült a lány jelenlétének, Lilyt pedig ez újfent felbosszantotta. Amikor a hajó kifutott a móló mel-lől, az asszony dühösen nézte a hajótest mellett ék alakban szétfutó hullámfodrokat. A korlátra könyökölt, és a vizet bámulta.

– Rosszkedvűnek látszol. Bánt valami? – dőlt mellé Max, és hunyorgó szemmel nézte a csillogó tengert.

– Előbb-utóbb kirepülsz a fészekből – szólalt meg egy idő után.

Max nem értette a neheztelő megjegyzést. Csendben maradt, és a nő arcát fürkészte, bár nem sokat látott belőle, mert a fény elvakította. Miközben csendben várta a folytatást, anyja profilja lassan körvonalazódott. Max ekkor döbbent rá, milyen sérülékeny és magányos is valójában ez a legtöbbször magabiztosnak látszó nő.

– Volt már barátnőd? – nézett fel Lily.

– Mire vagy tulajdonképpen kíváncsi? – pirult el zavarában a fiú.

– Volt már barátnőd.

– Nem nagyon… kellett volna legyen.

– És Kyra.

– Kyra? – lepődött meg Max. – Kyra nem a barátnőm. De még lehet… – elmélázott egy kicsit. – Szép és okos lány.

Lily szemöldökén rángatózni kezdett egy apró izom. Félrefordult, nehogy Max meglássa, és inkább nem szólt semmit. Sőt, azt is megbánta, hogy egyáltalán felhozta a témát.

– Az – helyeselt végül. – Nem hoznál egy üdítőt? Úgy megszomjaztam – mosolyodott el nagy erőfeszítés árán, és örült, hogy sikerült elrejtenie Max elől valódi érzéseit.

***

A szigetre érkezőket illatos virágfüzérekkel köszöntötték a helyi népviseletbe – fűszoknyába és virágkoszorúba – öltözött lányok, majd tánclépésekkel, pergő ritmusú dallamok mellett a kikötőtől pár száz méterre felállított színpadhoz kísérték őket. Egy törzsi párválasztási rituálé után egy majomcsapat és egy bennszülött család zenés-táncos legendáját nézhettek meg a turisták.
Ebéd közben Kyra elmesélte az előadás alapjául szolgáló történetet.

– Az öregek szerint réges-régen élt az egyik faluban egy kíváncsi kiskölyök, aki messzire elkószált a családjától, és mint várható volt, eltévedt az erdőben. Egy majomcsapat rátalált, és láss csodát, befogadta.

Az aggódó szülők hamarosan a keresésére indultak, de az apa útközben meghalt, mert figyelmetlenségében egy mérges kígyóra lépett, ami „jótett helyébe jót várj” alapon belemart a lábába. A magára maradt nő halott férje mellett virrasztott, amíg a kimerültségtől el nem szenderült. Nem sokkal később különös hangokra riadt: egy csapat begova szöszmötölt körülötte, az egyik nőstény pedig izgő-mozgó kisfiát szorította magához. Az anya rémülten felkiáltott, tett néhány tétova lépést az állat felé, és esdeklőn a gyermekért nyújtotta a karját, majd sírva a földre rogyott. Ekkor egy hatalmas hím somfordált oda hozzá, és érdeklődve körbeszaglászta, majd a gyerekhez ballagott, és őt is végigszimatolta.

Aztán artikulátlan hangon felüvöltött, kikapta a gyereket a vicsorgó nőstény kezéből, és a kölyökkel a hóna alatt a döbbenten bámuló nőhöz ügetett. Szabad kezével megmarkolta annak ruháját, és a sikító asszonyt maga után vonszolva beszaladt a sűrűbe. A majomcsapat egy darabig felbolydultan rohangált ide-oda, majd a hím után eredt.

– Kedves Kyra, ezt a hím mesélte el ilyen szép szabatosan? – kérdezte nevetve egy fiatalember.

– Látott már beszélő majmot? – húzta fel a szemöldökét Kyra. A férfi arca bíborvörössé vált. – Ugye nem ez az első legenda, amit hall? Ne akarjon tőle többet, de kevesebbet sem, mint ami egy ilyen bennszülött mesétől várható.

– Akkor kitől tudják? Volt szemtanú? – kérdezte Max.

– Állítólag a nő mesélte el a falubelieknek sok-sok évvel később, de akkor már alig tudott beszélni. A szóbeszéd szerint a hím majom párja lett, szült is tőle egy különös kis szerzeményt. Viszont mindkét gyermekét elveszítette évekkel később, amikor valami nyavalya tizedelte meg a majmokat.

– Volt életképes utódjuk? – képedt el Lily.

– Erről szólt az előadás – adott felemás választ Kyra. – Nem kell elhinniük! Ettől függetlenül nagyon érdekes állatok a begovák. Holnap hajnalban, ha szerencsénk lesz, megláthatjuk őket. Akkor talán folytassuk is az utunkat! – állt fel az asztaltól.

A kis hajó, fedélzetén az izgatott kirándulókkal, késő délután ért át a Majmok szigetére. Az aprócska nádkunyhók hiába voltak kényelmesek, összkomfortosak, a környező erdő szokatlan éjszakai hangjai nemigen hagyták nyugodtan aludni az ide látogatókat. A másnapi, pirkadat előtti ébresztés kissé álmos, de várakozással teli társaságot hozott az étkezdébe. Reggeli után Kyra megtartotta rövid ismertetőjét, és miután felhívta a figyelmet a lehetséges veszélyekre, az erdő felé indult.

Hűvös volt, és nehéz pára lengte be a kunyhók körüli tisztást. Még nem kelt fel a nap, a gomolygó ködben el-elsuhant egy-egy megkésve vadászó denevér. Mire az álmos csapat összeszedelőzködött, és Kyra vezetésével útnak indult, az erdő nappali lakói is ébredezni kezdtek. A madarak egymással versengve buzdították a kelő napot. A szürkület különössé varázsolta a fákat: a karcsú óriások közömbösen álltak a turistáknak kijelölt ösvények mentén.

A látogatókban talán fel sem merült, hogy csak kitartó és fárasztó munka árán lehetett járható állapotban tartani a keskeny utat, hisz a természet nem szívesen adta azt, ami az övé. Ahol elfeledkeztek egy kitérőről, ott az erdő azonnal elkezdte visszahódítani az elvett területet.

Felülről vastag mohával borított liánok és lecsüngő növények sokasága nyúlt alá, oldalról bokrok szélesedtek ki, páfrányok borultak össze, a szabadon álló talajt pedig az üres tértől megrészegülten az ég felé törő apró facsemeték és lágyszárúak népesítették be viharos gyorsasággal.

A csapat tagjai szinte templomi áhítatban haladtak a léptek zaját elnyelő avartakarón. Némán itták magukba a látványt, feszülten figyelték az ismeretlen hangokat és illatokat.

Kyra éberen figyelt. Egyszer csak megállt, és kezével a sűrű felé mutatott. Néhány nagyobbacska állat mozgott a földön és egy-két távolabbi fán.

– Begovák! – suttogta.

– Ezek meglehetősen nagyok! – lepődött meg egy fiatal nő.

– Igen, alig kisebbek nálunk.

Egy pocakosodó üzletember váratlanul hatalmasat prüszkölt. A többiek megütközve fordultak felé.

– Bocsánat, ha felizgatom magam, mindig ez van. Igazán sajnálom – mentegetőzött egy újabb tüsszentés után.

A többiek is sajnálták, mert a begovák meghallották a zajt, és sebesen távolodni kezdtek.

– A francba! – tört ki a csalódottság egy ékszerekkel teleaggatott asszonyból. – Ezekért a dögökért jöttünk ide, maga meg, tessék, elriasztja őket.
– Max, muszáj egy pillanatra lemaradnom. Nem tudom, mi volt abban a nyavalyás teában, de már nem bírom tovább magamban tartani – morogta Lily fia fülébe. – Figyelj, nehogy itt felejtsetek ebben az elvarázsolt erdőben! – emelte fel mutatóujját, majd egy óriási páfrány felé indult.

Kyra észrevétlenül követte tekintetével, majd gyorsan utána eredt.

Lily elrejtőzött a növény mögé, és elégedetten guggolt le. Neszezést hallott maga előtt, és amikor felnézett, meglátta, hogy Kyra egyik kezével csendre inti, a másikkal meg félig mögé mutat. Bosszúsan a megadott irányba fordította a fejét, és kis híján elájult. Egy begova nézte érdeklődve, mintegy tíz méter távolságból. A nő rámeredt az állatra, és teljesen megrendült, amikor tekintetük egymásba fonódott.

– Ne menjen oda! – suttogta Kyra, amikor rájött Lily szándékára, de ő teljesen kizárta a külvilágot tudatából, és csak a begovára figyelt, miközben magára húzta a nadrágját. Azután lassan, minden mozdulatára ügyelve megindult az állat felé. Néhány lépés után félre akart hajtani egy útjába lógó vékony ágat, aztán mégis meggondolta magát, és inkább letépte róla a leveleket. A majom mozdulatlanul figyelte a nő közeledését, csak a szemöldöke mozgott fel-le. Lily egy csöppet elbizonytalanodva megállt, és leveleket szorongató markát tétován maga elé nyújtotta. Kyra izgatottan várt. A begova lassan Lily felé indult, először két kezével a földre támaszkodva, majd az utolsó métereknél felegyenesedve. Kétlépésnyire megállt a nőtől, és a felkínált csemegéért nyúlt. Óvatosan elvette, a szájához emelte, majd váratlanul felhördült, gorombán fellökte a nőt, és hangosan rikoltozva a sűrűbe szaladt.

Kyra Lilyhez ugrott, és felsegítette, de ő is hátrahőkölt a nő tekintetétől. A zajra a többiek is hozzájuk siettek, és izgatottan hallgatták Kyra beszámolóját a történtekről.

Max az anyját figyelte, nagyon szerette volna hallani az ő verzióját is, de Lily makacsul hallgatott.

***

A kaland után anyja viselkedése annyira megváltozott, hogy Max már alig várta, hogy vége legyen a nyaralásnak. Csak a Kyrával közös séták hoztak némi vidámságot és örömet a szigeten töltött hátralévő napokban.

Az elutazás előtti délután Kyra és Max együtt bandukoltak a langyos, bokáig érő vízben, a három hétig otthonukként szolgáló villa homokos tengerpartján.

– Anyám, miután ismét körbetelefonálta a fél világot, már megint a hátsó teraszon kávézik, és elmélyülten irogat. Mint jó két hete minden nap – tette hozzá keserűen Max.

– Regényt ír.

– Regényt? Ne nevettess.

– Miért ne írhatna regényt az anyád.

– Ugyan miről? Egy olajtársaság vezetéséről vagy a szervátültetésről?.

– Ej, de rossz véleményed van róla hirtelenjében! Féltékeny vagy a munkájára, és sért, hogy nem avat be a titkába. Valld csak be nyugodtan.

– Lehet némi igazad. Nemrég, azt hiszem, ő is féltékeny volt rád.

– Rám? Na ne viccelj.

– Aha. Azt kérdezte, a barátnőm vagy-e.

Oldalról Kyrára sandított. A lány arcára enyhe pír kúszott.

– És mit válaszoltál.

Max habozott, majd egyenesen a szemébe nézett.

– Azt, hogy nem. De még lehetsz – felelte, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.

– Hát, még lehetek – mosolygott derűsen a lány.

Max nem szólt semmit, csak Kyra felé nyúlt. Egy darabig némán sétáltak, kéz a kézben, és a homokra kifutó hullámok ütemes mormogását hallgatták. Lábuk alól a tenger újra meg újra kimosta a homokot, enyhén bizsergetve bőrüket.

– Kár, hogy holnap elutazol – szólalt meg Kyra.

– Kár – bólintott Max. – Te meddig maradsz.

– Még egy hónapot, azután én is repülök haza.

– Visszamész még a Majom-szigetre.

– Naná! Azért vagyok itt.

– Vigyázz magadra! – fordult szembe a lánnyal, és elállta az útját. – Adsz egy búcsúpuszit.

Kyra közelebb lépett a fiúhoz, és egy futó csókot lehelt az arcára.

– Nem erre gondoltam.

– Akkor máskor azt mondd, amire gondolsz! – kacagott fel, és a ház felé szaladt.

A Megpecsételt sorsok megvásárolható a kiadótól.