Történelemszemlélő / A nagy daráló
Martin Middlebrook: A somme-i csata első napja
A brit hadtörténelem fekete napjaként híresült el 1916. július elseje, a somme-i csata kezdete. Az első világháború egyik legnagyobb összecsapásában ugyanis egyetlen nap alatt Anglia 60 000 katonáját veszítette el, akik közül 20 ezren meg is haltak. Bár a szörnyű öldöklés több mint négy és fél hónapon át folyt (egészen november 18-ig), és a három hadviselő fél (a britek, franciák, illetve a németek) részéről jóval egymillió fölött volt az összes veszteség száma, Londonban máig ez a bizonyos július elseje a legfájóbb emlék, mivel soha ekkora csapás nem érte a szigetország büszke hadseregét. Azóta ez a nap angol nyelvterületeken sokak számára az egész háború hiábavalóságának valamint az egyszerű katonák hősiességének szimbólumává vált.
Amint az jó két hete, a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál könyvbemutatóján elhangzott, Martin Middlebrook angol hadtörténész 11. kötetében foglalkozott ezzel a véres nappal, korábban főleg a második világháború nagy csatáit elemezte. A kötet nem csupán Magyarországon, hanem világszerte is kuriózum a tekintetben, hogy a Nagy Háború egyetlen napjának ilyen részletességű és mélységű történetét nyújtja. Sárhidai Gyula hadtörténész és Glattfelder Béla a könyv fordítója (mellesleg a Fidesz Európai Parlamenti képviselője) felidézték, hogy a brit kudarc hátterében az állt: a korabeli angol hadvezetésnek nem volt igazán hadi tapasztalata, illetve ami volt, azt is az előző században kezdődött búr háborúkból merítették, amelyeknek semmi köze nem volt a világháború csatáihoz. De gyenge volt a csapatok kiképzése is, rossz taktikát választottak a katonai vezetők, ráadásul végzetesen alábecsülték nemcsak az ellenfél képességeit, hanem a géppuskák szerepét is a modern hadviselésben – magyarán elkövettek szinte minden elkövethető hadvezetési hibát.
A szerző története megírásakor nem csupán a hivatalos iratokra támaszkodott, hanem annak a több száz túlélőnek a személyes elbeszélésére is, akikkel a könyve írásakor (1969-71) még személyesen is találkozhatott. Ezekből merítve pedig végül
tíz egyszerű angol katona sorsán keresztül mutatja be a véres történéseket.
Könyv Guru most a kötet bevezetőjét ajánlja olvasói figyelmébe, amelyben Middlebrook beágyazza a somme-i csatát az elsős világháború történetébe, és elmagyarázza az oda vezető utat.
* * *
Bevezetés
Az első világháború, illetve ahogy 1939-ig hívták: a Nagy Háború, az angoloknak 1914. augusztus 4.-én kezdődött, amikor hadat üzentek Németországnak. Anglia hivatalosan hangoztatott célkitűzése Belgium semlegességének a biztosítása volt, de valójában a németek növekvő hatalmát akarta letörni, amely egyre nagyobb kereskedelmi, tengeri, sőt világhatalmi konkurenciát jelentett számára. A hadüzenet rendkívül népszerű volt Angliában. Az ország egésze, sőt azon túl az angol birodalom is lelkesedéssel fogadta az ellenségeskedést. A legtöbb harcolni vágyó férfit csak az aggasztotta, nehogy véget érjen a háború, mielőtt részt vehetnének benne. A sokszor hangoztatott jóslat szerint ugyanis azt hitték vége lesz Karácsonyra.
Anglia és Franciaország között nem volt formális szerződés, de a két kormány már régóta megegyezett abban, hogy ha háborúra kerülne sor Németországgal, a Brit Expedíciós Haderő (British Expeditionary Force: BEF) átkel a Csatornán és felsorakozik a franciák mellett. Erre a célra Anglia 6 gyalogos és egy lovas hadosztályt jelölt ki, amely a Királyi Haditengerészet kíséretében rendben partra szállt Franciaországban. Az Expedíciós Haderő kivallóan képzett, de kontinentális mértékkel mérve elenyésző nagyságú volt. A németek hitvány kis hadseregnek csúfolták, amit már a háború elején is a BEF-ben szolgáló perverz angolok magukévá tettek és attól kezdődően Öreg Hitványoknak hívták magukat.
1914 őszén Belgium és Észak-Franciaország jelentős hadmozdulatok színtere lett. A felkészültebbnek tűnő németek, akik a háború kezdete óta nem engedték ki a kezükből a kezdeményezést, jelentős sikereket értek el: Belgiumnál elérték a Csatorna partját és előrenyomultak Franciaország mélyébe. Mégis csalódottak voltak, mert fő céljaikat: Párizs elfoglalását és a franciák gyors és teljes legyőzését nem tudták elérni.
A francia főváros elfoglalásának meghiúsulása miatt mindkét fél a másik északi szárnya ellen fordult. Ennek eredménye lett az a hadjárat, ami a „versenyfutás a tengerért” nevet kapta. Egyik fél sem volt képes a másik háta mögé kerülni és a felek kimerültsége miatt a hadmozdulatok fokozatosan megszűntek. A belgák hadserege majdnem teljesen megsemmisült, az ország kis részétől eltekintve az egész német megszállás alá került. A franciák hatalmas hivatásos hadserege több bátorsággal és vakmerőséggel harcolt, mint tudással, így csúnyán elbántak vele. A németek az önbizalmukat vesztették el, mert nem tudták gyorsan befejezni a háborút és bizonytalanok voltak , mert az sem tudták hogyan tovább. Az oroszok a franciák és az angolok mellé álltak. A németeknek szembe kellett nézniük azzal, amit mindig is el akartak kerülni: egy elhúzódó kétfrontos háborúval.
Mindebben a Expedíciós Haderőnek kevés szerepe volt. Néhány akció – melyeket túlzás lenne csatának hívni – a Mons és La Cateau, illetve a Marne melletti csetepaté lehetővé tette, hogy megmutassák mire képesek és kivívják a németek elismerését. A tengerért folyó versenyfutás során vívott legutolsó elkeseredett összecsapásokban a BEF segített megvédeni a belga Ypres városát. A BEF vesztességei az év végére elérték a 86,000 főt. Ez más hadseregek vesztességéhez képest elég csekély volt, mégis a brit hivatásos hadsereg jelentős hányadát tette ki[1].
A hadmozdulatok befejeztével kezdetét vette a lövészárok háború. A kimerült hadseregek beásták magukat, egészen addig, míg a lövészárok rendszer a semleges Svájctól egészen a belga partokig folyamatossá nem vált s így nem maradtak szárnyak, amiket meg lehetett volna kerülni. A különböző nemzetek katonái, akik nem voltak felkészülve ilyen hadviselésre, rettenetes tél elé néztek. A Brit Birodalomból erősítésként új csapatok érkeztek. Elsőként az indiaiak és kanadaiak. Az előbbiek különösen sokat szenvedtek a tél miatt[2].
1915-ben, márciusban a britek támadtak elsőként Neuve Chapelle mellett. Aztán a németeken a sor, akik újabb súlyos támadást indítottak Ypres ellen. Ezeket a harcokat a második Ypres-i csatának nevezik. Az angolok újra kivették a részüket a város megvédésében. A támadást visszaverték és ebben az évben a nyugati fronton nem is került sor további német offenzívára . A Szövetségesek állhatatosan újra és újra támadtak, a brit hőstettek listája Aubers Ridge, Festubert és végül Loos neveivel gyarapodott[3].
Azonban minden újabb erőfeszítés nehezebb volt, mint az előző. A támadás méretei, a bevetett katonák száma, a tüzérségi előkészítés és végül az egésznek a kudarca könyörtelenül egyre nagyobb lett. Minél nagyratörőbb volt a támadás, annál nagyobb lett a kudarc. 1915 a védelem teljes győzelmének az éve volt: a géppuskák, a szögesdrót és a tüzérség visszavert minden támadást.
Közben újabb országok is beléptek a háborúba. Törökország a németekhez, Olaszország a szövetségesekhez pártolt. Kihasználva a tengerészeti túlerőt a közös francia-angol tengerészeti és szárazföldi haderő megkísérelte elfoglalni a Gallipoli félszigetet. A vállalkozás, ha sikerült volna, megnyitotta volna a tengeri utat Oroszország felé, biztosította volna a Szuezi-csatorna védelmét és minden bizonnyal arra kényszerítette volna Törökországot, hogy lépjen ki a háborúból.
Ez a fantáziadús kaland számos ellentétet hozott felszínre a brit politikai és katonai elit berkeiben. Sokan úgy vélték a háborút csak Franciaországban a németek legyőzésével lehet megnyerni[4]. A hadjárat bukásának több oka is volt: a törökök erős ellenállása, járvány és a szövetséges katonai vezetés hibái. A brit és a francia veszteségek nagyon nagyok voltak. Az anyagi vesztességek mellett 250,000 katonát is vesztettek. A megmaradt katonákat visszavonták, főként franciaországi szolgálatra, azok megelégedésére, akik már az elején is ellenezték a keleti bevetésüket.
A szemben álló felek nyugaton újra a télre készülődtek. Míg a katonák igyekeztek a legtöbbet kihozni a szörnyű körülményeikből, a politikusok és a generálisok újabb terveket szövögettek 1916-ra. A legfontosabb szövetségesek – Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország – három különböző fronton kívántak egyidejűleg támadni. Az angolok és a franciák közösen Franciaországban. A németek támadása megelőzte őket. A februári Verdun-i offenzíva megdöbbentő német sikerekkel indult, de végül a szokott mederbe terelődött és a védelem feltartóztatta a további rohamokat. A németek viszont nem adták fel, elhatározták, hogy legalább az egyik szövetséges ellenállását megtörik. A franciák, akik 1914-ben már egyébként is jelentős területi vesztességet szenvedtek, ugyanennyire eltökéltek voltak, hogy feltartóztatják a támadást. Szörnyű, a feleket felőrlő csata kezdődött.
A német nyomás akkora volt a franciákon, hogy attól kellett tartani, nem fognak tudni kitartani. Segélykiáltásaik miatt a szövetségesek összehangolt támadásaira vonatkozó tervek összezavarodtak.
Az angolok nehéz helyzetbe kerültek. A régi hivatásos hadsereget eddigre már majdnem teljesen szétverték a németek, ezért egy hatalmas új hadsereg szervezésébe kezdtek, amelynek a kiképzése még nem fejeződött be, de már Franciaországban volt. Ezt a hadsereget eredetileg 1916-ban nem is tervezték önállóan bevetni, hanem csak egy közös angol-francia offenzíva keretében. Verdun után a franciák részvétele drámaian csökkent, és a teher nagyobb része a britekre nehezedett.
Arra sem volt idejük, hogy befejezzék a kiképzést és lehetőséget biztosítsanak némi tapasztalatszerzésre,
mivel a franciák ragaszkodtak ahhoz, hogy a brit offenzíva a nyár közepén elkezdődjön, különben valószínűleg összeomlanak Verdunnél. Ez a háború elvesztését jelenthette volna. Ebből a kétségbeesett helyzetből ered a Somme-i csata.
A brit-francia támadás 1916. július 1-én, szombaton 7.30-kor kezdődött az észak-franciaországi Somme folyó mellett. Anglia számára ez volt a legnagyobb csata, amit valaha is vívtak és valószínűleg az is marad örökké. Az év középső napjának közepén vívták. Ez a könyv erről a csatáról szól és azokról, akik brit oldalon részt vettek benne. Én őket az 1916-os hadseregnek hívom.
Elismerem, hogy a könyv írásakor kihasználtam az előnyt, amit a visszatekintés lehetősége adott, de igyekeztem megérteni azokat a politikusokat és generálisokat, akik akkoriban a döntéseket hozták.
Tudom, hogy a franciák részvételéről kevés szót ejtettem, de ezért a kis mellőzésért nem kell elnézést kérnem, mert ezt a könyvet nem erre szántam. Azt is szeretném elmondani, hogy az 1916-os hadsereget azoknak a katonáknak és egységeknek a történetén keresztül szeretném leírni, akik a csata első napján ott voltak a Somme-nál. A többiek is mind hősiesen harcoltak, de még egyszer: ez nem az ő történetük.
[1] A nyugati fronton ugyan ebben az időszakban a többi hadsereg vesztességei is jelentősek voltak: Franciaország 850,000, Németország 650,000 fő. Ebben a könyvben veszteségként vettem figyelembe az elesetteket, a sebesülteket, a hadifogságba esetteket és az eltűnteket is.
A háborút követően sok vita folyt a vesztességek nagyságáról. Egyesek szerint az angol vesztesség jelentési rendszer felnagyította a vesztességeket, míg a németeké eltakarta az áldozatok valódi számát. Nem kívánom ezeket a nézeteket vitatni, ezért ebben a könyvemben az 1916. július 1.-i kívüli más vesztességeket ezért csak megközelítőlegesen adom meg.
[2] Ezt követően a brit és a BEF csapatok alatt fogom érteni a Brit Birodalomból érkező egységeket is, amelyek 1918.-ban a BEF állományának 20 százalékát adták.
[3] 1915 folyamán a nyugati fronton a britek közel 300,000, a franciák több mint egy millió, a németek közel 700,000 főt vesztettek.
[4] Az Expedíciós Haderő Franciaországban és Belgiumban harcolt, amit később nyugati frontnak neveztek. Könyvemben Franciaországként utalok erre a helyre, bár a nyugati front megnevezés pontosabb lenne. Ennek több oka is van. Könyvem főként francia területen játszódik, a belga frontszakasz nagyon rövid volt, de abban az időben hasonló összefüggések esetén ezt is Franciaországnak nevezték. Remélem az olvasó megbocsájtja eljárásomat.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!