Ízelítő / A multik társadalmi felelőssége

A multinacionális cégek társadalmi felelőssége puszta jótékonykodás, vagy jogi kötelességként is levezethető? Kun Attila az Ad Librum Kiadónál megjelent, A multinacionális vállalatok szociális felelőssége – CSR-alapú önszabályozás kontra (munka)jogi szabályozás című könyvében erre keresi a választ. Az alábbiakban a kötet bevezetőjét közöljük, amely megmutatja, hogyan lehet a problémát megközelíteni a tudományos válasz igényével.

Könyv Guru korábban már ízelítőt adott tudományos könyvekből, amelyek a Holokauszt-trauma hatásáról a második és harmadik generációra és az emlékezet társadalmi felhasználásait elemzik. A portálon megjelent továbbá több recenzió történelmi, irodalmi és pszichológiai kötetekről. Ha szeretne ezekről értesülni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!

---

Kontextus és problémafelvetés

Tapasztalati tényként könyvelhetjük el, hogy napjainkban valamifajta ambivalens kettős sztereotípia tapad a multinacionális vállalatok működéséhez: egyrészt sokan úgy érezhetik, hogy a „profitéhes, kizsákmányoló multik” mit sem törődnek alkalmazottaik és a társadalom szociális érdekeivel, másrészt ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy − legalább a cég jó híre, márkaimázsa végett − a vállalatok egyre inkább igyekeznek etikai normáknak is megfelelni, és legalább a felszínen társadalmilag felelős pozícióban tetszelegni. Az első körülmény igazságát („szociális érzéketlenség” kritikája) jól szimbolizálják a közelmúlt nagy nyilvánosságot kapott bojkottfelhívásai, vállalati botrányai (pl. az Ikea, a Nestlé, a C&A, a Triumph, a Tesco¹, a Gap, a Wal-Mart vagy a Nike elleni gyermekmunka- és „sweatshop”²-vádak; a Shell állítólagos környezetszennyezései és nigériai politikai „kalandjai”³; a Mercedes-Benz állítólagos atomfegyver-kereskedelme; az Aventis etikátlan gyógyszerkísérletei; a Mitsubishi esőerdő-pusztításai; az Enron, a WorldCom, a Tyco vagy a Parmalat csődhullámai stb.).⁴ Az utóbbi kép („társadalmi felelősség”) valóságtartalmát pedig az igazolhatja, hogy az elmúlt évtizedben rendkívüli mértékben elterjedtek a multinacionális vállalatok által kibocsátott környezeti és társadalmi, vagy fenntarthatósági beszámolók, belső viselkedésnormák („codes of conduct”), etikai kódexek. A nagy márkacégek honlapjaikon büszkén hirdetik szociális programjaikat, egész vállalati divíziókat bíznak meg e programok kivitelezésével, a cégeket szociális teljesítményeik alapján értékelik, az üzleti és menedzsment-irodalom pedig ontja a CSR (Corporate Social Responsibility, továbbiakban CSR) témájú cikkeket, könyveket. Divatos lett a vállalati polgárság, vagy vállalati „hovatartozás” („corporate citizenship”, továbbiakban CC) fikciója, az ún. érdekcsoport („stakeholder”) elméletek és a társadalmi felelősség filozófiája. Utóbbiak mind azt sugallják, hogy a nagyvállalatok is hajlandóak „jó polgárokká” válni a globális társadalomban és képesek a részvényesek anyagi érdekein túltekintve az egyéb érdekeltek („stakeholderek”, pl. munkavállalók, fogyasztók, helyi közösség stb.) − nem pusztán materiális − szempontjait is figyelembe véve, társadalmilag felelősen tevékenykedni. A CSR fogalmát a későbbiekben részletesen kibontjuk, ám az legalapvetőbb megközelítésben nem más, mint „önkéntes elköteleződés a közjó fejlesztése mellett: az üzleti gyakorlaton keresztül, a cég erőforrásainak bevonásával.”⁵

A fenti két megközelítés azonban szükségtelenül szélsőséges véleményalkotásra sarkallhatna minket, holott az igazság valahol a kettő között keresendő: a multinacionális vállalatok sem nem „démonok”, sem pedig a világ összes szociális problémájára megoldást jelentő „varázslók”.

Némileg talán „közhelyként” hathat az arra a tényre való emlékeztetés is, hogy ha manapság egy nagy multinacionális cég „brand”-je alatt is vásárolunk valamilyen nagy „élőmunka” igényű, végső fogyasztásra szánt márkacikket (pl. ruha a Gap-től, vagy a Levi Strauss-tól, cipő a Nike-tól, játék a Disney-től, vagy a Mattel-től⁶), akkor az igen gyakran a fejlődő világ valamely távoli országában kerülhetett előállításra, és nem ritkán számunkra − és általában a „nyugati” világ számára − megdöbbentő munkakörülmények (pl. gyermekmunka, rendkívül hosszú munkaidő, irreálisan magas teljesítménykövetelmények, szakszervezeti jogok semmibe vétele, alacsony bérek stb.) közepette.

A globalizáció⁷ folyamata e tekintetben alapvetően kettős hatással jár.⁸ Egyrészt valóban lehetővé tette a globális beszerzési láncok, hálózatok kialakulását, azaz számos munka-intenzív exportcikk − vagy annak egy része − készül olyan fejlődő államban, ahol olcsóbb a munkaerő és gyengébb a munkajogi védelem. Ráadásul a globális verseny nyomása alatt az államok egyre határozottabb politikát kezdtek kialakítani a közvetlen külföldi beruházások (FDI) elhódításáért⁹, ami tulajdonképpen egy ún. tisztességtelen jóléti költségcsökkentési, deregulációs versenyt indukált az államok között („race to the bottom”). Ebben a versenyben az győz, aki kedvezőbb háttérfeltételeket tud biztosítani a döntően multinacionális vállalatok formájában megjelenő globális tőkének. Mindez alapvetően szintén deregulációra, azaz a foglalkoztatás feltételeinek „olcsóbbá” tételére ösztönöz munkajogi szempontból. Másik oldalról ugyanakkor van a globalizációnak egy ezzel párhuzamos „ellenhatása” is. A globálisan felgyorsuló információáramlás és az aktivizálódó civil szerveződések, NGO-k, szakszervezetek egyre növekvő mértékben teszik érdeklődővé és érzékennyé a „nyugati” fogyasztókat és közvéleményt olyan kérdések irányába, hogy az általuk fogyasztott áru hol és milyen körülmények közepette lett előállítva.¹⁰ Ezáltal a nagy márkacégek imázsa is sérülékenyebbé vált, hiszen egy jól célzott társadalmi bojkott vagy kampány megrengetheti a cégbe vetett fogyasztói bizalmat (szokás ezt a „brand bumeráng” jelenségének is nevezni). E „nyomás” alatt tehát maguk a multinacionális vállalatok is egyre inkább kezdenek társadalmi felelősségük tekintetében tudatosabban viselkedni, még ha a jogi kényszerítők nem is feltétlenül hatékonyak e körben.

Manapság már az is közhelyszámba megy (már kb. a 60-as évek óta¹¹), hogy a nagy gazdasági szervezeteknek, vállalatoknak gyakran nagyobb gazdasági, ökológiai, társadalmi és politikai befolyása, hatalma van, mint akár a nemzetállamoknak, vagy akár a nemzetközi szervezeteknek. A modern multinacionális vállalatok hatalmas, gyakran az egyes államokét is felülmúló gazdasági forgalmukkal immár nem csak gazdasági, de a politikai, társadalmi mezőben is az államok „kihívóiként”, hatalmi ágensként tudnak fellépni.¹² Ez az egyensúly-eltolódás csak fokozódott az elmúlt években.¹³ Tény tehát, hogy napjainkra mindenképpen nyomás alá került és átgondolásra szorul a vállalatok és az állam, illetve az állami szabályozás kapcsolata, különös figyelemmel a szociális felelősség témájára. Ide kapcsolódnak a jóléti állam haláláról, vagy legalábbis hanyatlásáról /agóniájáról szóló gondolatok is.¹⁴ Cséfalvay Zoltán erről így ír: „A globalizáció korában a jóléti állam ─ részben a tömegtermelés és a keresletélénkítő gazdaságpolitika válsága, illetve a helyükbe lépő új, rugalmas termelési eljárások és a szabadpiaci neoliberális gazdaságpolitika megjelenése, részben pedig, a jóléti intézményrendszer elbürokratizálódása és rugalmatlansága miatt ─ válságba jutott.”¹⁵ A globalizáció szakirodalmában gyakran megjelenik még a némileg populáris, hatásvadász, ám nem megalapozatlan „csöndes hatalomátvétel” kifejezés is, találóan utalva az állam és multinacionális cégek megváltozott kapcsolatára, a felborult erőegyensúlyra.¹⁶ Ugyanakkor ─ amint látni fogjuk ─ a CSR gondolatköre mégsem annyira a jóléti rendszerek halálát vetíti előre¹⁷, hanem sokkal inkább egy olyan jóléti paradigmaváltást sürget, amely a vállalati szféra mind arányosabb „közteherviselését” indukálja egy mind plurálisabb és komplexebb jóléti mezőben.

A fentiekhez kapcsolódva elmondható, hogy 80-as évek elejétől megfigyelhető egy olyan tendencia is, hogy a transznacionális vállalatok szabályozásában a nemzetállami (sőt nemzetközi) szabályozásról átkerül a hangsúly a belső önszabályozásra, erősödik a vállalati magatartási szabályzatok, „alkotmányok”, etikai normák szerepe.¹⁸ Szokás ezt a tendenciát a szabályozás önkéntességi fordulatának, avagy a jog „privatizálási” kísérletének is nevezni. Mindennek ellenére napjainkban még messze nem eldöntött kérdés az, hogy a CSR leple alatt kibontakozó vállalati önszabályozás tendenciája képes lesz-e − a „jogot” mintegy önkéntesen-önkényesen „privatizálva”¹⁹ − mind jobban visszaszorítani és elfojtani a társadalmi felelősséget eddig is − több-kevesebb sikerrel − kikényszerítő hagyományos nemzeti/nemzetközi jogi szabályozás csatornáit. Tény, hogy jelenleg nincs igazán olyan nemzetközi jogi keret, de talán még csak olyan szabályozási legitimációval és potenciállal rendelkező nemzetközi (kormányközi) szervezet sem, amely kimondottan, célzottan a multinacionális vállalatokra, és azok szociális tevékenységére alkotott normákat kényszerítene ki. Más szóval elöljáróban: a hagyományos nemzetközi jog ma még alig tud mit kezdeni a multinacionális vállalatokkal.²⁰

Leszögezhető az is, hogy két − ám egymással összefüggő − „függetlenedési” tendencia jellemzi napjaink globalizálódó világában a multinacionális vállalatok működését. Egyrészt megfigyelhető egy „belső”, szervezeti, formális függetlenedés, „kiszerveződés”, felaprózódás és hálózatosodás. Másrészt jelentkezik egy „külső” függetlenedés, miszerint e vállalatok igyekeznek egyre inkább függetlenedni az egyes államoktól, a (nemzeti és nemzetközi) jogtól, illetve a hagyományos munkaügyi kapcsolatok kereteitől, és inkább „önszabályozás” útján próbálnak igazodni a változó társadalmi elvárásokhoz (tény, hogy a multinacionális vállalatok munkaügyi szabályozásában egyre nagyobb szerepe van az önkéntes kódexeknek). Mindkét szempont a munkajog határainak újradefiniálására kényszerít.

Paradox tehát a helyzet: noha a társadalmi, szociális felelősség, illetve annak kikényszerítésének kérdése elsősorban tradicionálisan a közügyekért rendeltetésénél fogva felelős demokratikus államok (és azok nemzetközi szervezeteinek) „ügye” lenne, ma mégis úgy hallunk egyre többet „CSR”-ről, azaz vállalati társadalmi felelősségről, hogy annak elsősorban „önkéntes”, az államtól független oldala domborodik ki. Holott nyilvánvaló, hogy míg az állam eredendően a „közügy szolgája” kellene, hogy legyen, addig a piaci vállalat alapvetően mindig is a tulajdonosi önös magánérdek princípiumán szerveződik. Zadek egyenesen „szabályozási krízisnek” nevezi azt a jelenséget, hogy párhuzamosan nőnek a vállalatokkal szembeni társadalmi elvárások, illetve gyengül és válik inadekváttá a hagyományos szabályozórendszer arra, hogy alkalmazkodjon ezekhez az elvárásokhoz.²¹ Egy jogász szemével furcsa lehet tehát a helyzet a közvélemény által egyébként fokról-fokra éberebben figyelt „CSR-arénában”: úgy tűnik, hogy az állam manapság egyre kisebb szerepet tud, illetve akar vállalni ebben az „arénában”, holott a jóléti államokban hagyomány (illetve az volt), hogy a privát társadalmi aktorok, jogalanyok ─ köztük a vállalatok ─ társadalmi, szociális felelősségét elsősorban maguk az államok (és a nemzetközi szervezetek) kényszerítik ki, többek között jogalkotás útján (egy ilyen jellegadó példa a munkajog). Napjainkra azonban sokkal divatosabbá, köznapibbá vált a vállalatok „önkéntes” társadalmi felelőssége, azaz a CSR emlegetése. A multinacionális vállalatok által behálózott globalizált világban a keményen „szabályozó” nemzetállam terepvesztése nyilvánvaló.

A cím magyarázata és a tanulmány célkitűzései, szerkezete

Miért kifejezetten a multinacionális vállalatok szociális felelősségét helyezzük fókuszba?

• Noha a felelős üzleti magatartás általában véve bármely gazdasági szereplőtől elvárható, az egész modern CSR gondolatvilág a „nagyvállalatok” befolyása okán kezdett kibontakozni, mégpedig az Egyesült Államokban, az 1920-as, 30-as években, amikor a nagyvállalatok oly kiterjedt szerepet kezdtek játszani az amerikai életformában.²² Ahogyan látni fogjuk, a nemzetközi jog szinte alig szabályozza a multinacionális vállalatok szociális felelősségét, így az „önkéntes” CSR eszméjének rendkívül jó mutatója és problématérképe lehet az, hogy egy gyakorlatilag szabályozatlan mezőben hogyan viselkednek e nagyvállalatok globálisan.

• A multinacionális vállalatok esetében ─ éppen „multinacionalitásuk”, „gyökértelenségük”, természetes közösségi beágyazottságuk és lojalitásuk csekély mivolta okán ─ fokozottabb az igény a mesterségesebb, kimunkáltabb CSR-stratégiákra.²³ Ezekben a komplex vállalat-hálózatokban a jelentős szociális kihatással is bíró döntéseket (pl. relokáció, kiszervezés, létszámleépítés, beszállítóváltás stb.) gyakran a döntés tényleges érintettjeitől (pl. éppen a munkahelyektől, dolgozóktól) „távoli” vállalatközpontokban hozzák meg, teljesen más szocio-kulturális háttérrel és üzleti felfogással rendelkező menedzserek. Ilyen centralizált, koordinált döntéshozatali helyzetben pedig természetéből adódóan kevéssé várható el az automatikusan, szervesen szociálisan is felelős döntés.

• A multinacionális vállalatok azok, amelyek tőkeerejüknél, sokirányú befolyásuknál, mobilitásuknál és kapacitásaiknál fogva valóban igazán nagy és mélyreható hatást ─ legyen az pozitív vagy negatív ─ képesek gyakorolni a társadalmak életére, az emberi jogokra, a szociális problémákra, sőt − kivételes alkupozíciójukból adódóan − magára a közpolitikára (és a jogra) is. Pragmatikusan megközelítve: a CSR alapvetően „méret kérdése”.²⁴ Egyfajta morális érv az is, hogy mivel kétség kívül a multinacionális vállalatok profitálnak leginkább a globalizáció szociális „szabályozatlanságból”, így a felelősségük fokozása is indokolt. Továbbá tény, hogy a befolyásos multinacionális vállalatok minden apró CSR-lépése exponenciális, tovagyűrűzű hatással bír(hat) a globális piacon. A szakirodalom ezt nevezi a „Wal-Mart”-effektusnak.²⁵

• A CSR koncepciójának és irodalmának történeti gyökerű aszimmetriája az, hogy − egészen a közelmúltig − eleve sokkal jobban fókuszál a multinacionális, illetőleg nagyméretű vállalatokra.²⁶ Anélkül, hogy leértékelnénk jelentőségét, a kis- és középvállalkozások (KKV-k) CSR-beli szerepe merőben más, hiszen a szociális felelősséghez való attitűdjük eleve jellemzően jóval természetesebb (kevésbé tudatos), magától értetődőbb, strukturálatlanabb, ad hoc jellegűbb, intuitívabb, személyesebb, paternalisztikusabb, közvetlenebb és kevésbé látványos (értsd: kevéssé imázs-érzékeny). Az sem elhanyagolandó szempont, hogy az egész üzleti szféra ─ és vele a KKV szektor ─ CSR-hez való viszonya jelentősen függhet a nagy, multinacionális vállalatok ilyen irányú attitűdjétől és példamutatásától: egyrészt az esetleges direkt (pl. tulajdonosi, partneri, beszállítói stb. függelmi viszonyok), másrészt az indirekt (pl. imázs-minták, „know-how”) befolyás okán. A KKV-k CSR-hez való viszonya továbbá sokkal kevésbé standardizált, transzparens és ismert, illetve nemigen mérhető. Tény továbbá, hogy a KKV szektor limitáltabb erőforrásai (anyagi, szervezeti, időbeli, „know how” és „know who” jellegű stb.) is előrevetítik a szerényebb CSR-teljesítményt. Míg a nagyvállalati / „multi” szektornál a „belső” CSR is kiemelten hangsúlyos, addig a KKV szektor tekintetében inkább a „külső” CSR jellemzőbb (pl. helyi közösségi beágyazottság), így jelen munka is szerényebb hangsúlyt fektet a témára. Jelen dolgozatban azért is kezeljük továbbá „mellékesebben” a KKV szektor CSR szerepét, mert e szektornak közel sincs olyan befolyása a jogalkotás és a közpolitika alakítására, mint a nagy multinacionális vállalatoknak, márpedig e munka fókuszában szerepel a CSR és a közpolitika egymásra hatásainak vizsgálata.²⁷

Miért a társadalmi felelősség (CSR) munkaügyi és szociális aspektusait emeljük ki?

A CSR-nek alapvetően megkülönbözethető egy vállalaton belüli („szociális”²⁸), illetve egy azon kívüli („társadalmi”, „környezeti” stb.) dimenziója (ld. később részletesen). Jelen dolgozat elsősorban a belső CSR-re fókuszál, azon belül is a munkaügyi aspektusokra.

• Az alkalmazottak az elsődleges „érintettjei” ─ a CSR zsargonján: ún. primer stakeholderei ─ a vállalatnak. Az irányukban mutatott felelős attitűd ilyenformán a CSR minimuma.

• A koherens CSR stratégia igazi fokmérője az, hogy egy vállalat nem csupán látványosan „kifelé”, a külső közösség irányába etikus és jótékony, hanem a munkavállalói közösségért is felelősséget érez, ráadásul az egész gazdaságilag függő beszállítói hálózat (és annak dolgozói) tekintetében. A CSR külső és belső dimenziója közti diszkrepancia aláásná a CSR egyébként pozitív hatásait.²⁹ Csak akkor mondható egy vállalat társadalmilag felelősnek, ha alkalmazottainak valamennyi jogát figyelembe veszi. A dolgozat tehát a CSR ezen kevésbé látványos, ám kiemelten fontos aspektusait helyezi fókuszba. Egy szemléletes „betűszó-játék” alapján: CSR – HR = PR, azaz az emberi dimenzió felelős menedzselése, etikus foglalkoztatás nélkül a CSR nem több, mint felszínes kommunikáció.

• Egy elméletibb megfontolás: a munkavállalók, mint „emberek”, maguk jellemzően kiterjedt, megkerülhetetlen szociális felelősséggel bírnak, ők a társadalom „eltartói” (ld. család, szociális ellátórendszerek stb.). Ez a szociális felelősség logikailag és morálisan indokolttá teszi, hogy munkáltatójuk (a „vállalat”) is „igazodjon” e felelősségekhez, azaz ő maga is legyen „felelős” alkalmazottai irányában. A 70-es évek óta közgazdaságilag is elfogadott tény, hogy végső soron a humán tőke ─ azaz az ember ─ a gazdaság hajtóereje, így az alkalmazottak iránti felelős vállalati attitűd ─ már csak humán erőforrás menedzsment (HR) szempontokból is ─ elengedhetetlen.

• A gyakorlatban is jellemző, hogy a vállalati CSR-programok az alkalmazottak irányából indítanak, illetve a CSR legtöbb standardja is munkaügyi vonatkozású, vagy tartalmaz ilyen jellegű elemeket.³⁰ Általában is megfigyelhető, hogy a vállalatok társadalmi felelősségének diskurzusában az utóbbi években a környezeti dimenziókról a szociális dimenziókra tolódott át a hangsúly.

• Szimbolikus, hogy például EU-ban a CSR ügye a kezdetektől lényegében máig a Bizottság munkaügyekért, szociális ügyekért és egyenlő esélyekért felelős főigazgatósághoz tartozik (noha számos más főigazgatóság ─ pl. a vállalkozásokkal foglalkozó ─ is érintett a témában).³¹

• A CSR általános eszméje különböző jogterületeken partikularizálódik. Másképpen: a CSR számos aspektusa eleve jól kimunkált jogi gyökerekkel bír. Ezek közül az egyik legfontosabb a munkajog.³²

Miért a szabályozás / önszabályozás dilemmájára koncentrálunk a CSR színes világából?

Jogászi perspektívából nyilvánvalóan két alapvető kérdés tehető fel a CSR szférájából: egyrészt, hogy a jog hogyan hathat ki a CSR szférájára ─ netán hogyan szabályozhatja azt ─, másrészt, hogy a CSR új, „önszabályozó” logikája milyen hatást gyakorol a hagyományos jogi gondolkodásra és a szociális felelősséget alapvetően kikényszerítő közpolitikára. A korábban elmondottakból következően mindezeken belül is különösen a munkajogi vonatkozású dilemmákra koncentrálunk. Az említett két szempont vizsgálata és ellenpontozása dinamikusan végig kíván vonulni a dolgozaton, áthatva annak olykor vállaltan kevésbé jogias aspektusait is. Meglátásom szerint a CSR önmagában messze nem, illetve nem csak jogi téma, ugyanakkor egy jogász ─ és különösen egy munkajogász ─ kutató számára számos olyan elméleti, dogmatikai kihívást tartogat, amelyek vizsgálata a jövő szempontjából indokolt. Alapfeltevésem tehát az, hogy a CSR eszmerendszer természetszerűleg kihat a (munka)jogi gondolkodásra. A dolgozat ennek alátámasztására is törekszik.

A fentieken túl az is motiválja az önszabályozás kontra szabályozás dilemmájának középpontba helyezését, hogy legalapvetőbb értelemben két dolog motiválhatja az üzleti szféra szociálisan felelős viselkedését: egyrészt „belülről” az önérdekek diktálta önszabályozás és önfegyelem, másrészt „kívölről” a hatékony jogi szabályozás. A kettő viszonyának dinamikus vizsgálata éppen ezért generál tudományos érdeklődést.

Mint az önszabályozás / szabályozás dilemmájának kulcsponti és minimális munkajogi részeleme, esettanulmánya, kiemelt hangsúlyt kap a dolgozatban annak elemzése, hogy a multinacionális vállalatok globális beszállító hálózataiban „lefelé” hogyan kényszeríthető ki a munkavállalói alapjogok tisztelete, illetve hogyan viszonyul e körben egymáshoz az esetleges jogi, illetve CSR-szempontú megoldás. Természetesen a CSR és a munkajog viszonyának ez csak egy alapdimenziója, szimbóluma; a két terület átfogóbb kapcsolata is kifejtésre kerül.

A fentiekre tekintettel a dolgozat főbb ─ egymással összefüggő ─ céljai a következők:

• A CSR elméletének és esetleges szabályozási modelljeinek komplex bemutatásával serkentse, szisztematizálja illetve konkrétabbá tegye az erről szóló társadalmi párbeszédet.

• Felmutassa a CSR-nek a marketingen, PR-on és a jótékonykodáson túli mélyebb, ritkábban (itthon még alig) exponált ─ „jogiasabb”─ dimenzióit. Noha egyre több kiadvány foglalkozik manapság a CSR „menedzseri” praxisával és a legjobb gyakorlatok ismertetésével, a téma elméleti igényű feldolgozása igen ritka.

• Bemutassa a multinacionális vállalatok társadalmi felelősségének „deficites” jogi hátterét, alapjait, mint a CSR fő jogi dimenzióját. Leszögezendő, hogy a CSR jogi megközelítése alapvetően emberi jogi tónusú, hiszen az emberi jogok legalapvetőbb általánosan elfogadott közös standardjai azok, amelyek globális mércét („benchmarkot”) jelenthetnek a felelős üzleti viselkedés terepén. Továbbá az emberi jogi alapállás szilárd jogi és morális alapot („legkisebb közös nevezőt”) jelenthet a CSR népszerűsítése iránti küzdelemben.

• Felvázolja, hogy a globalizáció korában a CSR innovatív gondolatvilága miként hat ki a közpolitika és a jog átalakulására mind nemzetközi, mind nemzeti szinten. A közpolitika szféráján belül elsősorban a munkajog rendszerére való hatások elemzése a cél.

• A dolgozat egyfajta közpolitikai, jogi dimenzióval kívánja „dúsítani” a CSR-ről szóló hazai vitákat is, rámutatva arra, hogy a vállalatok társadalmi felelősségének az ügye az egész társadalom „ügye”, nem csupán az üzleti szféra „belügye”.

• A CSR gondolatvilágának oktatásához is használható szakirodalmi bázist tekintsen át, illetve teremtsen magyar nyelven.

A dolgozat szerkezetét tekintve öt nagyobb részre tagolódik a következő logika szerint:

• Jelen bevezető I. rész exponálja a problémakört, magyarázza a címet, feltárja a dolgozat célkitűzéseit és néhány módszertani szempontot fektet le.

• A II. rész alapvetően jogi perspektívából elemzi a kérdéskör hátterét, alapjait. Szemléletmódja főként szabályozás-centrikus. Célkitűzése, hogy (jogi kontextusba helyezve a témát):

  • megkísérelje körüljárni a multinacionális vállalat „jogi” fogalmát (1.);

  • rávilágítson e vállalatok szerveződésének főbb ─ a téma szempontjából releváns ─ munkajogi dilemmára (2.);

  • majd eljusson odáig, hogy feltárja a multinacionális vállalatok szociális felelősségét alapvetően orientálni hivatott nemzeti és nemzetközi jogi szabályrendszer főbb kihívásait és gyengéit (3.).

E II. rész fő rendeltetése, hogy vázolja és érzékeltesse azt a jogi „űrt” ─ deficites szabályozási keretet ─, amelyben a multinacionális vállalatok szociális felelőssége (vagy éppen annak hiánya) realizálódik. Mintegy ebbe az „űrbe berobbanva” hódít napjainkban az alapvetően „önszabályozó” CSR „új” ideája.

• A III. rész szemlélete ─ szemben a II. résszel, sőt mintegy azt ellenpontozva ─ nem kizárólagosan jogi tónusú. E rész tüzetesen be kívánja mutatni az alapvetően „önszabályozó” CSR (vállalati társadalmi felelősség) tarka világát. Ebben az összefüggésben

  • bevezetésként tisztázásra kerül a CSR szakzsargonja, terminológiája és kontextusa (1.);

  • kitekintésként felvázoljuk a CSR történeti gyökereit (2.);

  • behatóan elemezzük a CSR különböző fogalmi, elméleti megközelítéseit (3.);

  • sorra vesszük ─ és kritikusan analizáljuk ─ a társadalmilag felelős vállalati hozzáállás (CSR) kiépítését a jog mellett, esetleg helyett motiváló, magyarázó lehetséges tényezők tárházát (4.);

  • bemutatjuk e motivációk körének egy szemléletesen dinamikus, institucionalista megközelítésű rendszerét, értelmezési hálóját (5.);

  • végül, de nem utolsó sorban, felvázoljuk a CSR legfontosabb elemeit, részterületeit (6.).

Összességében e fejezet célja, hogy átfogó, koherens képet adjon a CSR világáról.

• A dolgozat legterjedelmesebb IV. része mintegy dinamikus kontrasztba kívánja vonni a II. rész jogibb, illetve a III. rész CSR-szempontúbb látásmódját. Mindezt a kontrasztot pedig egyrészt alapvetően történeti perspektívából, másrészt elsősorban a nemzetközi munkajog szemüvegén át kívánja megteremteni. Másképpen fogalmazva: e rész be kívánja mutatni ─ időrendben ─ a CSR legfontosabb nemzetközi szabályozási kísérleteit, ütköztetve azt a CSR-szempontú „munkajogi” vállalati önszabályozás 90-es években erőre kapó „konkurens” trendjével („codes of conduct”-ok).

A IV. rész három nagyobb időrendi egységre tagolódik, mely szakaszolás indokai a vonatkozó rész elején kerülnek részletes kibontásra.

• Az első nagyobb fejezet a 70-es éveknek a multinacionális vállalatok társadalmi felelősségére irányuló nemzetközi szabályozási kísérleteit kívánja elemezni, különös figyelemmel az ENSZ, az ILO és az OECD vonatkozó politikáira. (1.)

• A második nagyobb egység a 90-es évekből induló, a multinacionális vállalatok általi CSR-szempontú önszabályozás kérdéskörét tanulmányozza (elsősorban munkaügyi vonatkozásban, az ún. „codes of conduct”-ok problémaköre alapján, kritikus munkajogászi beállítottsággal). (2.)

• A harmadik nagyobb egység pedig a CSR-nek az ezredfordulótól átalakuló világát vizsgálja, különös figyelemmel a CSR-eszme érettebbé válására, „jogiasodására” (ld. „corporate accountability”-trend). E körben részletes bemutatást nyer továbbá az ENSZ két legfontosabb „friss” nemzetközi CSR kezdeményezése (a Global Compact és az ún „Normatervezet”), illetve az EU³³ születőben és formálódóban lévő CSR-politikája. (3.) Az EU CSR-politikája kapcsán rövid kitérőben elemezzük a CSR specifikus helyzetét régiónkban és Magyarországon. (4.)

Összefoglalva tehát a IV. rész célkitűzését, azt három pontban fogalmazhatjuk meg. E rész egyrészt időrendben azonosítja és elemzi a CSR nemzetközi közpolitikai szabályozásának eddigi legfontosabb, legtekintélyesebb autentikus kísérleteit. Másodsorban ─ éppen a közpolitikai szabályozási kísérletekkel ütköztetve, illetve időrendben is azok közé ékelődve ─ bemutatja a multinacionális vállalatok privát, munkaügyi önszabályozási gyakorlatát („codes of conduct”-ok). Harmadsorban pedig végig át kívánja hatni e részt a szabályozás kontra önszabályozás dilemmájának jogászi perspektívájú exponálása.

• A dolgozat záró V. része alapvetően szintetizáló és elemző jellegű. A korábbiakban bemutatott jogi (szabályozás) és nem jogi (önszabályozás, CSR) szempontok és fejlemények egybevetésével azt vizsgálja, hogy a CSR világa hogyan hat a közpolitikára és a jogra, illetve fordítva: a közpolitika és a jog miként szólhat bele a CSR világába. Ezen összefüggéseket a dolgozat e része három lépcsőben elemzi (két általános és egy speciális szinten):

  • a nemzeti jogi szabályozás és közpolitika szempontjából (1.);

  • a nemzetközi jog és a „globális kormányzás” változásainak perspektívájából (2.);

  • speciális szintként pedig az érdeklődésünk fókuszában álló munkajogi nézőpontból (3.).

Összességében e rész megközelítése döntően szabályozás-elméleti ─ ha tetszik jogtechnikai és jogelméleti ─, ám számos konkrét „friss” szabályozási mechanizmus példájával illusztrálva. E záró egység tehát arra tesz kísérletet, hogy a CSR világának a szabályozással való ütköztetéséből ─ mely kontraszt az egész dolgozaton végighúzódik ─ konstruktív következtetéseket vonjon le a szféra általános jogászi, és specifikusan munkajogászi megközelítéséhez. Cél továbbá, hogy ─ új utakat keresve ─ feloldjuk a szabályozás és az önszabályozás merevnek tűnő dichotomiáját, illetve felfedezzük a két metódus határterületén, metszéspontjában leledző szabályozási mechanizmusokat.

Módszertani megjegyzések

Az alábbiakban röviden felsoroljuk a CSR kutatásának legfőbb módszertani nehézségeit, illetve az ezek tekintetében a dolgozat által favorizált megoldásokat.

• A CSR jelenségének tudományos megközelítése természetszerűen számos tudományterületet érint. A CSR legátfogóbb értelemben alapvető társadalmi és jóléti paradigmaváltást sürget, a társadalmi változások vizsgálata pedig minden társadalomtudomány érdeklődését felkelti.³⁴ A CSR-el lehet foglalkozni gazdaságtudományi, menedzsertudományi, szervezéstudományi, üzleti etikai, szociológiai, kommunikációs, jogi és számos más megközelítésből. Jelen dolgozat alapvetően a jogi és különösen a nemzetközi és munkajogi vonatkozásokra koncentrál, ám igyekszik a jelenséget összefüggéseiben kezelni és érzékeltetni annak multidiszciplináris mivoltát.

• A CSR nem csupán multidiszciplináris terület, hanem (még) egy alapvetően képlékeny, tiszta kontúrok nélküli tárgykör. A dolgozat ugyan elsősorban a jogi ─ olykor jogelméleti ─ vonalat kutatja a CSR-ben, ám határozott szándéka, hogy éreztesse a problematika rendkívül összetett jellegét, azaz éppen a jog értékének e szférabeli relativizálódását.

• A CSR nyelve ─ éppen úgy, mint az üzleti világé ─ szinte kizárólagosan az angol, még a más nemzetiségű szerzők CSR-témájú írásai is jellemzően angol nyelvűek. A dolgozat ezért szükségszerűen döntő részben angol nyelvű szakirodalmon alapul, ám felhasználja az e témában még igen csekély volumenű hazai forrásokat is. Mindezeken túl a dolgozat támaszkodik a témában „aktív” nemzetközi szervezetek (ENSZ, ILO, OECD, EU stb.) eredeti anyagaira is. A kérdés új és „vibráló” mivolta nélkülözhetetlenné tette az internetes források kiemelt használatát (pl. vállalati honlapok, a CSR-ben aktív civil és egyéb szervezetek honlapjai, tematikus CSR oldalak stb.).

• A CSR ideológiájának értelmezése a politikai paletta szinte minden eszmeáramlatát mozgósítja az ultra-liberális szélsőségektől a legkülönbözőbb eszméken át (pl. New Age³⁵) egészen az antikapitalista és globalizáció-ellenes másik végletig, és mindegyik mást lát a CSR-ben. A dolgozat ─ amellett, hogy feltétlenül érzékeltetni kívánja a CSR sokszínűségét ─, alapvetően politika-semleges megközelítésre törekszik. Ugyanakkor a CSR problematikájának egyik fontos eleme, hogy az eleve alapvető társadalmi, filozófiai kérdéseket érint (pl. a piac / állam / társadalom viszonya, a jog szerepe, globalizáció stb.). A dolgozat célja, hogy az egyes részkérdéseket mindig e problémák tágabb kontextusából közelítse meg.

• A CSR világa még mindig nagyon új, „forrongó”, mozgásban lévő világ. Ha általában igaz egy tudományos dolgozatra, hogy azt igazán „befejezni” szinte sohasem lehet, csupán „valahol” lezárni, akkor ez a megállapítás egy, a CSR-el foglalkozó munkára hatványozottan igaz.

Jegyzetek