Ízelítő / Örvénykönyv
Egy történet, amely az 1800-as évekhez kötődik. Egy másik történet, amely napjaink lapjaira tartozik. A szereplők az idők folyamán (talán) változnak. A főszereplő azonban változatlan… Firenze.
Réczey Kata művének részlete olvasható az e heti Ízelítőben. Fogadják sok szeretettel!
Egy hajdanvolt szerelem emlékére…
I.
Firenze, Marzo 1830.
Friedrich August Stüler hátát jólesően melengette a firenzei tavasz lágy napsugara. Az Arno partján üldögélt, a Ponte Vecchio északi oldalánál. Innen zavartalanul figyelhette a folyó sodrását, s tanulmányozhatta a hidat szegélyező apró műhelyeket is. Antoniától tudta, hogy ezekben eredetileg hentesek, cserzővargák s patkolókovácsok működtek, azonban az egyre elviselhetetlenebb zaj és bűz miatt I. Ferdinánd herceg elköltöztette őket, s helyükre aranyművesek települtek be.
Friedrich a sokat látott, s még többre kíváncsi építész szemével méregette a folyó fölé kiugró üzleteket, az alátámasztásra szolgáló fagyámokat, de érdeklődését valójában a Vasari-folyosó kötötte le. A lány mesélt neki valamelyik firenzei sétájuk során erről a titokzatos folyosóról, a Corridoio Vasarianóról, amely – talán a lány romantikus képzelete, talán a valóság szerint – titokzatos menekülő útvonalként szolgált. Ez a zárt, az Arno felett is áthaladó magánsétány biztosította azt, hogy a Medici család tagjai észrevétlenül közlekedhessenek a Palazzo Vecchio, azaz a városháza és a Palazzo Pitti, a családi rezidencia között.
Friedrich már többször kérte Antoniát, hogy kettesben menjenek végig a folyosón (titkon remélte, hogy ott végre megcsókolhatja), azonban a lány – lázadó, öntörvényű, sokszor Friedrich számára túlzottan önálló lénye ellenére – ennek a kérésnek nem tett eleget. ,,Eddig” – tette hozzá magában mosolyogva a férfi.
Remek ötletnek bizonyult számára ez az út. A berlini egyetem építészeti karának bejezését követően barátjával, Eduarddal úgy döntöttek, itt az ideje a valóságban is megcsodálni az emberi kéz alkotta remekműveket. S ugyan, mi szolgálhatna megfelelőbb helynek ezen cél megvalósítására, mint Firenze, a reneszánsz fővárosa. Professzora beajánlotta a legnevesebb firenzei művészek, építészek pártfogásába, s ennek köszönhetően találkozhatott Antoniával. Már ezért is hálás lehetett mesterének.
Antonia a híres Martinelli család leszármazottja volt. A lány olyan építész felmenőkkel büszkélkedhetett, mint a Comói-tó környékéről származó Francesco Martinelli vagy annak fia, Anton Erhard Martinelli, akinek az osztrák arisztokrácia is számos megrendelést biztosított az 1720-as, 30-as években. Munkái révén a ,,kastélyspecialista” magyar kötődésekkel is rendelkezett. Anton, kinek tiszteletére a lány a keresztségben az Antonia nevet kapta, építette a bécsi Esterházy-palotát és a pesti Invalidus-házat.
,,Pest” – ízlelgette keserűen szájában a szót Friedrich. Érezte, vetélytársra akadt a pesti, fiatal, tetszetős külsejű orvostanhallgató személyében, akit itáliai tanulmányai idejére Antonia családja, Friedrichhez hasonlóan, gondoskodásába fogadott. Az a konok magyar… Mindenféle lázító eszmékkel és elvekkel bolondítja a lányt. S Antonia fogékony is azokra.
Tekintetét az épületekről a folyóra vetette. A felső szakaszon sebesen futott alá a zuhatag, azonban itt, lejjebb már megszelídült az Arno. A verőfényes időben a víz visszatükrözte a part menti házak és a Ponte Vecchio képét. ,,Mint a tündérek városa” – gondolta, s ahogy teljesen a víz fölé hajolt, meglátta saját képmását. Sohasem tartotta magát különösebben szép embernek, bár környezete jó kiállású, férfias jelenségnek minősítette. Dús, fekete haj, magas homlok, intelligens, zöld szemek – a rövid leltár ennyit mutatott külsőleg.
A képmás mellé hirtelen, a semmiből, talán a tündérvilágból, beúszott egy fiatal lány képe.
– Vigyázzon, kedves Friedrich! Még elkapja egy örvény! – szólalt meg a Friedrich számára oly kedves, tündérnek túlságosan eleven lény alt hangja.
– Maga az az örvény, Antonia – fordult oldalra, s mosolyogva mérte végig a lányt, aki láthatóan végigfutotta a Duomo és az Arno közötti távolságot, arca kipirult, átható, világoskék színű szeme vidáman csillogott, hosszú, barna haját összeborzolta a szél.
Antonia azonnal belekarolt Friedrichbe, s dallamos nyelvén már zúdította is a férfira a látnivalókra vonatkozó ötleteit. Eközben lassan sétáltak visszafelé, a Palazzo Vecchio irányába.
Friedrich számára nem okozott gondot a szóáradat, kiválóan, folyékonyan beszélt több nyelven, s az ezen a tájon létező, közel hatszáz dialektus közül a toszkán nyelvjárással is boldogult. Az utóbbi időben titokban oroszul tanult. Egyrészről vonzotta ez a merőben más kultúra, másrészről világvándor, mindig újra nyitott lelke mélyén érezte, valamikor, valahogyan el kell jutnia Szentpétervárra.
,,Istenem, milyen fiatal ez a lány!” – sóhajtott fel magában, ahogyan Antonia szavait hallgatta, s lelkesült arcát figyelte. A lány egy húszéves fiatal magabiztosságával dicsért, bírált, mondott ítéletet, megkérdőjelezhetetlen véleményt. A férfi betöltötte a harmincat, átélt már jót és rosszat egyaránt, s úgy vélte, sok újdonságot az emberek nem okozhatnak számára. Kivételt ez alól természetesen csak az építészet jelentett.
Talán ezért is kedvelte Antoniát, akinek vérében, génjeiben volt a művészet, a történelem, s örömmel adta át minden, családi fészek biztonságában szerzett tudását.
Nem állt szándékában megbántani vagy szédíteni a lányt. Bár a férfi – testes, mackós, nyugalmat sugárzó alkata, mély hangja alapján – a külső szemlélő számára remekül betölthette volna a pater familias szerepkörét, ez neki nem volt elegendő. Legalábbis most még nem. Az egész világot, annak összes ismerős és ismeretlen szegletét meg akarta hódítani.
,,Akkor miért nem engeded, hogy az a magyar udvaroljon neki?” – kérdezte önmagától gunyorosan.
,,Mert már hozzád tartozik” – érkezett azonnal a válasz agya egy másik, beszédes szegletéből.
Megrázta a fejét.
– Nem tetszik az ötletem, kedves Friedrich? – hallotta Antonia hangját.
A lány megállt, csípőre tett kézzel vizsgálgatta a férfit.
– Ah, dehogynem – tért vissza a valóságba bűnbánó mosollyal.
– Va bene. Allora… Akkor most megtekintjük a Duomót. Készüljön fel a csodára! De igyekeznünk kell, lassan közeledik a szieszta ideje!
– S a szieszta után? Mi lesz a programunk akkor? – kérdezte a férfi a lányra és a városra egyaránt kíváncsian. Egyébként is, ő maga keveset aludt, igyekezett minden órát, minden percet kihasználni, mint aki soha nem tudhatja, mennyi ideje van még hátra. Persze el kellett fogadnia, hogy Antonia a szieszta idejét szentnek és sérthetetlennek tartja. Oh, milyen örömmel zavarná meg a lány álmát…
– Ne haragudjon, kedves Friedrich, de kora este a családdal és Imrével egy baráti vacsorára vagyunk hivatalosak. Igazán izgalmas lesz a téma! Maga is tudja, Európa-szerte erősödnek a nemzeti ellenállási mozgalmak. Persze hogy tudja, a maga hazája sem kivétel. De már kiismertem, a tervrajzokon kívül más nem igazán foglalkoztatja, így nem is erőltetném, hogy velünk jöjjön…
– Imre persze mehet, ugye? – kérdezte, önmaga számára is kissé eltúlzott indulattal a férfi.
– Oh, kedves Friedrich, ne perlekedjen már! S ne legyen féltékeny! Réczey igazi családi barát. Szegény fiú! Éjszakánként csak az orvosi tankönyveket bújja, ideje, hogy pihenjen egy kicsit. Egyébként is, hallott már a magyar virtusról, nem? – Friedrich a lány hangjában azonnal megérezte a csipkelődést. Elnevette magát.
– Jól van, jól van, Antonia! De ígérje meg, vigyázni fog magára! Csak óvatosan azokkal az eszmékkel!
S magában hozzátette: ,,Imre is jobban járna, ha valóban a tanulmányaival foglalkozna, s nem a carbonari röpiratokat másolná hajnalig.”
– Friedrich! 1830-at írunk! Ne várja tőlem a hagyományos asszonyi szerepeket. – Ezzel belekarolt a férfiba, s az árkádok alatt irányította tovább. – Egyébként is, tudja meg, alkotmányt is követelünk!
– Alkotmányt? – nevette el magát a férfi. – Alkotmányt? Miért foglalkozik maga ilyenekkel, kedvesem? – Látva azonban a lány felhősödő arcát, rögtön visszavonulót fújt. – Természetesen, az rendkívül fontos!
A békülés jegyében kezet csókolt a lánynak, aki erre alig észrevehetően elpirult, s zavarát leplezve már húzta is magával Friedrichet a Duomo irányába.
1.
Jogász vagyok, amióta a felnőtt eszemet tudom. Szeretteim mondatom második felének mindkét megállapításával vitatkoznának ezen a ponton, de már így kell elfogadniuk.
A joggal való első randevúm igazán történelmi eseménynek bizonyult. Legalábbis számomra. A hódító, férfias § néhány friss, ropogós törvénytervezet ,,népi vitája” keretében csábított el engem, a harmadéves ártatlan gimnazista lányt, mindörökre. A rózsaszín verzió szerint iskolánkba egy ködös délután minisztériumi ,,szakik” érkeztek, akik kíváncsian várták az ifjúság véleményét nyiladozó demokráciánk legújabb alkotásait illetően. A kiábrándító igazság valójában úgy festett, hogy igen szigorú, de hatalmas tudású, s általam imádattal övezett történelemtanárunk a nagyemberek látogatása előtt kiosztotta számunkra a tervezeteket, s arra kért bennünket, ugyan, olvassunk már végre valami értelmeset is a lányregények s a tinilapok mellett. Én megtettem, s ezzel elindultam a romlás útján.
A vitaest végül igen jól alakult, s romantikus, családom körében hangoztatott pályaválasztási elképzeléseimet, miszerint ,,Régész leszek!” (Undorom a bogaraktól…), ,,Újságíró leszek és minden délután kávéházakban ücsörgök!” (Nem iszom kávét…), felváltotta a racionalitás.
– A joghoz jó fej és jó fenék szükséges! Magának mindkettő megadatott – közölte mentorom, s ezzel a sorsom eldőlt.
Ennek már több mint húsz éve…
Szeretek a jogszabályok, a törvények világában élni. Persze, az alkotásuk folyamata más kérdés, de a régi mondás szellemében, ,,Ne tudd, hogyan készül!” Valahogy úgy érzem, a paragrafusok, hangsúlyozom, a jól és jó szándékkal megalkotott rendelkezések, egyfajta eligazodást, rendet, furcsamód biztonságot nyújtanak számomra, a logikus rendszerben én magam is logikusan tudok élni s működni.
Ez a racionális énem.
Az érzelem már más kérdés…
Most is várom Eriket, szokás szerint ,,csúszik egy kicsit”, én pedig nem szeretek rá várni, időnként úgy érzem, évszázadok óta teszem ezt. S mi lesz akkor, ha egyszer nem tér vissza hozzám…?
Régóta ,,harcolunk” már, s mindeközben számtalan élmény, csalódás, vita, egyetértés, kudarc, öröm kötött össze bennünket, vagy éppen taszított el egymástól. De nem tudok, s nem is akarok elválni ettől az embertől. Ismerem gondolatait, hangszínének és érzelmeinek változásait, hangsúlyait, az évszakokhoz és bizonyos hónapokhoz való viszonyát. Néhány nappal ezelőtt azt mondtam, ha itt lesz az ideje, majd szépen, lassan felkészülök, hogy elmúljon az, ami kettőnk között van.
A válasz Erik részéről csak ennyi volt:
– Van, ami nem múlik el soha… MI sem múlunk el.
Kapcsolatunkban időnként úgy érzem, egy örvény ragadott magával, s hiába kapálódzom (vagy éppen minél inkább teszem azt), egyre mélyebbre húz. Már nem tiltakozom ellene.
Erik viccesen Mackónak nevezi önmagát, bár alkalmanként a jegesmedve megfelelőbb ,,becenév” lenne. Persze ez utóbbi érthető is…
Fogalmazzak egyesek számára talán giccsesen, banálisan? Mondjak esti mesét? Megteszem. Vállalom.
Erik ,,medvebocs” korában gondtalan volt (hozzátehetik, mint általában a legtöbb gyermek), de sajnos túl korán, túl fiatalon hagyta magára a papája a fenyegető rengetegben. Tudom, hogy azóta is minden egyes szakmai tette, cselekedete során azt mérlegeli, megfelel-e az ő elvárásainak. S tudni vélem, hogy a ,,Nagymedve” az égi mesekönyv lapjait forgatva büszkén figyeli csemetéje lépteit.
Tizenhárom éve ismerem, s közel azóta fontos számomra. Ha voltak is fájdalmak, ha gondolkodtam is róla negatívan (önmagát is sokszor profitot termelő robotnak minősíti), soha nem szűnt meg teljesen bennem a szeretet.
Igaz, nem tudok, s nem is akarok már úgy rajongani érte, mint tette azt az évekkel ezelőtti lány. Mostanra már elegendő egy mérsékeltebb, megértőbb és megfontoltabb kötődés, így én sem sérülhetek olyan nagyon, s tőle sem várom el a számára teljesíthetetlent.
Az utóbbi időben, fiatalokkal folytatott beszélgetések során kezdtem rájönni arra, milyen lehetett Erik számára a velem való kezdeti csatározás. Egyszerre bizonyultam számára kevésnek (soha nem fértem bele a ,,dögös, elbűvölő csaj” kategóriába) és soknak (mindenről volt véleményem), olykor-olykor nem tudta, mit is tegyen egy még álmodozó, lelkes, mindent ,,fekete-fehér”-nek látó és minősítő nőszeméllyel.
Erik már megismerkedünk idején is maga volt a felnőttség megtestesítője. Azóta is rengeteg munka, hatalmas tapasztalat és sajnálatosan kevés dolce vita jellemzi. Cserébe mellette úgy érezhettem (legalábbis régen), ha együtt vagyunk, én letehetem a saját felnőttségem s az azzal együtt járó terhek súlyát, lehetek kutyakölyök, Erik nem bánja. Addig sem kell komolyan vennie.
Most is éppen a kocsijában ül, felém tart, ha késve is (ha látna, ahogyan az órára pillantok folyamatosan, biztosan nem minősítene a ,,csendes derű” megtestesítőjének, mint teszi azt máskoron), valószínűleg vezetés közben is ügyet intéz, így nem láthatja meg, amikor azt írom, szeretem. Jó érzés leírni, mert szeretni jó.