Örömmel mutatjuk be Sajter Gizella legújabb könyvét. Az írónő ezúttal egy regénnyel jelentkezik, ahol érdekes kérdésekre keresi a választ: Vajon van-e különösebb jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük?
Olvasson el néhány részletet a Vízvonalból!
3. fejezet
A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel. Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle. Végül az ellentétes erők kiegyeztek egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.
Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
5. fejezet
……………………………..
Majdnem dél volt, amikor felébredtem. Még láttam a habos hullámokat, a domborodó vitorlákat, a kapitány világoszöld szemeit, a plymouth-i kikötőt, a sötétbarna tölgyfa ajtót. Még éltek a képek, a hangok, az érzések. Résnyire nyitott
szemmel nyúltam ki az éjjeliszekrényen levő jegyzettömbért és tollért. Féltem, hogy elveszhet valamelyik részlet a teljes ébredéssel. Lélegzetvisszafojtva, sebesen jegyzeteltem az átélteket hosszú perceken át. Olyan érzés volt, mintha gyorsan, sietve,
szemmel nyúltam ki az éjjeliszekrényen levő jegyzettömbért és tollért. Féltem, hogy elveszhet valamelyik részlet a teljes ébredéssel. Lélegzetvisszafojtva, sebesen jegyzeteltem az átélteket hosszú perceken át. Olyan érzés volt, mintha gyorsan, sietve,
még helyére kellett volna tennem néhány dolgot, mielőtt valaki belép az ajtón, miközben már hallom, amint a kulcs elfordul a zárban. Amikor, bár semmi rosszat nem követtél el, mégis félsz. Féltem, hogy az újabb pillanat eltörli és elfeledteti az előzőt. Féltem, hogy a jelen keze ajtót nyit és a beáradó ébredés elmossa a múltat még mielőtt megörökíthetném és átmenekíthetném a valóság és a jövő számára.
A sikeres küldetés okozta megkönnyebbülés azonban újra álomba szédített.
A sikeres küldetés okozta megkönnyebbülés azonban újra álomba szédített.
……………………………..
9. fejezet
Végre otthon van bennem újra! Megcsináltam! Megszöktem abból a börtönből, amit az életemnek neveztek. Tudtam, hogy nem az. Tudtam, hogy nem az enyém, mégsem tettem semmit sokáig. Csak hagytam, hogy bántson, hogy elvegye a szabadságom és a hitem. Elfogadtam a cellát, amely biztonságot adott cserébe. Meghaltam. Mert a biztonság a halál. Az élet nem biztonságos. Az élet vakmerő, őrült terv, amelynek már a gondolatától is kiráz a hideg! Az élet kockázatos szökés; látszólag a mindenből a semmibe, de valójában a semmiből a mindenbe. Az élet a szabadság, amely nem adja fel önmagát bűntudata miatt. Az élet a bátorság, amely nem temeti akaratát a lehetetlenbe!
……..
Ágyban fekszem. Kopognak. Fehér kötényes fiatal nő lép be, fején fehér kendő.
– Elnézést Uram, hoztam a papírt és a tollat. Bocsásson meg a késésért. – magyarázkodik félénken, miközben az ágyamhoz közeledik. Egyik kezében levélpapírt és borítékot, a másikban tollat és egy kis tintásüvegecskét tart.
– Az asztalra tehetem? Vagy most óhajt írni? – kérdezi udvariasan.
– Én nem kértem sem papírt, sem tollat – válaszolom mogorván.
Látom a kis faasztalt az ágy lábánál. A festék lekopott, már csak pár makacs foltja emlékszik az egykori fehérre. Mintha azt hirdetné, fontos, hogy emlékezzünk a múltra.
– Elnézést Uram, hoztam a papírt és a tollat. Bocsásson meg a késésért. – magyarázkodik félénken, miközben az ágyamhoz közeledik. Egyik kezében levélpapírt és borítékot, a másikban tollat és egy kis tintásüvegecskét tart.
– Az asztalra tehetem? Vagy most óhajt írni? – kérdezi udvariasan.
– Én nem kértem sem papírt, sem tollat – válaszolom mogorván.
Látom a kis faasztalt az ágy lábánál. A festék lekopott, már csak pár makacs foltja emlékszik az egykori fehérre. Mintha azt hirdetné, fontos, hogy emlékezzünk a múltra.
A sarokban egy másik kis asztal. Rajta lavór, fölötte kis tükör a falon. Akkor értem meg, hogy kórházban vagyok. Lassan felelevenedik az előző délután. Nem tudom levenni a szemem a kis tükörről a szoba sarkában. Eleinte nem értem, miért kell annyira néznem. Majd derengeni kezd, hogy nagyon régóta nem néztem tükörbe. Valamikor nagyon megijedtem tőle. Úgy emlékszem, szörnyű élmény volt. Van annak már egy hónapja is… több… több hónapja. Vagy talán egy éve? Megijedek. Nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el azóta.
Újra kopognak. Ismét a fehér kötényes lány. Még mindig kezében a papír és toll.
– Elnézést Uram! Elnézést, hogy újra zavarom. A doktor úr visszaküldött. Azt mondja, Önnek van szüksége a papírra és tollra. – szólal meg újra. A hangja remeg és tekintetéből látom, hogy fél. Elszégyellem magam. Úgy gondolom, gorombán utasítottam vissza az imént. Megsajnálom. Olyan fiatal még.
– Tegye csak az asztalra, ha a doktor úr mondta. Köszönöm. – válaszolom kedvesen.
Újra kopognak. Ismét a fehér kötényes lány. Még mindig kezében a papír és toll.
– Elnézést Uram! Elnézést, hogy újra zavarom. A doktor úr visszaküldött. Azt mondja, Önnek van szüksége a papírra és tollra. – szólal meg újra. A hangja remeg és tekintetéből látom, hogy fél. Elszégyellem magam. Úgy gondolom, gorombán utasítottam vissza az imént. Megsajnálom. Olyan fiatal még.
– Tegye csak az asztalra, ha a doktor úr mondta. Köszönöm. – válaszolom kedvesen.
Tudom, hogy nem én kértem, de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a szegény lányt. Hamarosan úgyis rájönnek a tévedésükre, amikor az, aki kérte, ismételten kérni fogja.
A tükröt nézem a kis mosdó fölött. Hirtelen úgy érzem, nem halogathatom. Látnom kell magam. Fogalmam sincsen, hogy nézek ki. Félek. Iszonyatosan félek. Feltápászkodom az ágyból és lassan csoszogok a sarok felé. Gyenge vagyok, de úgy érzem ezt muszáj. Lehajtott fejjel lépek a tükör elé. Arra gondolok, mi lesz, ha újra az a szörnyeteg jelenik meg. Bekiabálom a nővért. Megkérem, nézzen rám és mondja el, milyen az arcom. Tudnom kell – még mielőtt kinyitnám a szemem – hogy önmagam látom-e a tükörben.
– Igenis, Uram. A hajával kezdem, az jó? – kérdezi a furcsa kéréstől meglepetten.
– Persze, jó. Csak mondja már! Ne, ne! Nem kell sietnie. Mégsem akarom tudni.
De, mondja csak mit lát! Akkor is, ha az ellenkezőjére kérem. Kérem! – össze vissza dadogok, ideges vagyok.
A lány tágra nyílt szemmel bámul rám.
– A haja ősz. Nem teljesen fehér, inkább amolyan sötét szürke. A válláig ér. Az arca keskeny, hosszúkás, a szeme barna, a szája vékony. Sötét, félkör alakú karikák vannak a szemei alatt és mély barázdák veszik körbe. A száját is. És, ha látni akarja magát abban a tükörben, jobban teszi, ha előrehajol. Nagyon magas. – rebegi, majd szabadkozni próbál: – Elnézést, nem úgy értem, hogy… olyan kellemetlenül érzem magam. Nem akartam megbántani… csak arra kért, hogy azt mondjam, amit látok.
Hallom, amit mond, de a gondolataim hangosabbak. Ijedten állok, lehajtott fejjel és még mindig csukott szemmel. Könnyeim utat törnek megkövült meggyőződésemen át:
– Ez a pár év… valójában pár évtized volt. Azt hittem… azt hittem lesz még időm. – motyogom zokogva. Egy pillanatra megfeledkezem a tükörtől való félelmemről. Kinyitom a szemem és gondolkodás nélkül kissé előre hajolok, ahogy a nővér mondta.
A döbbenettől megszólalni sem tudok. ………
– Igenis, Uram. A hajával kezdem, az jó? – kérdezi a furcsa kéréstől meglepetten.
– Persze, jó. Csak mondja már! Ne, ne! Nem kell sietnie. Mégsem akarom tudni.
De, mondja csak mit lát! Akkor is, ha az ellenkezőjére kérem. Kérem! – össze vissza dadogok, ideges vagyok.
A lány tágra nyílt szemmel bámul rám.
– A haja ősz. Nem teljesen fehér, inkább amolyan sötét szürke. A válláig ér. Az arca keskeny, hosszúkás, a szeme barna, a szája vékony. Sötét, félkör alakú karikák vannak a szemei alatt és mély barázdák veszik körbe. A száját is. És, ha látni akarja magát abban a tükörben, jobban teszi, ha előrehajol. Nagyon magas. – rebegi, majd szabadkozni próbál: – Elnézést, nem úgy értem, hogy… olyan kellemetlenül érzem magam. Nem akartam megbántani… csak arra kért, hogy azt mondjam, amit látok.Hallom, amit mond, de a gondolataim hangosabbak. Ijedten állok, lehajtott fejjel és még mindig csukott szemmel. Könnyeim utat törnek megkövült meggyőződésemen át:
– Ez a pár év… valójában pár évtized volt. Azt hittem… azt hittem lesz még időm. – motyogom zokogva. Egy pillanatra megfeledkezem a tükörtől való félelmemről. Kinyitom a szemem és gondolkodás nélkül kissé előre hajolok, ahogy a nővér mondta.
A döbbenettől megszólalni sem tudok. ………
Vélemények és megrendelési lehetőség a könyv Moly oldalán.
