„Kevesen tudnak parancsszóra kreatívak lenni”

„Az építő jellegű kritikákért néha erőfeszítéseket kell tenni, és nem engedni, hogy köntörfalazzanak az embernek” – mondja Juhos Gábor, akinek hatodik regénye jelent meg a Könyvhétre. A Könyv Guru kiadó gondozásában publikált Clearview szerzője az interjúban mesél a töltelékfejezetek „démonáról”, arról, miként használja a közösségi médiát és a honlapját, illetve, hogy miért nem választottt az angol kötetcímekhez hasonló hangzású írói álnevet.

Hatodik regényét tarthatják kezükben az olvasók. Mindegyik kötet a Noir York City sorozatba tartozik. Össze tudná foglalni a sorozat lényegét azoknak, akik nem ismerik a korábbi munkáit? Milyen műfajba sorolná a műveit?

A műfaji meghatározásokkal mindig is bajban voltam. A könyveimet rendszerint mondanivaló alapján különböztetem meg, amihez aztán a szükséges cselekményt és sztorit fűzöm. Maga a Noir York City sorozat fő motívuma az emberi belső feltérképezése és bemutatása, a bennünk élő kettősség folyamatos harca, váltakozása. Ennek megfelelően jelent már meg regényem ezen gyűjtőcím alatt romantikus, de akció-dráma műfajban is. A fő üzenet azonban mindig megmaradt: a legnagyobb csatákat magunkban kell megvívni, önnön személyünk ellen.

Mi az, amiben a Clearview különbözik az előző kötetektől? Hogy érzi, miben tudott irói szempontból továbblépni az évek során?

Elsősorban a Clearview már szándékosan nem tartozik a Noir York City gyűjtőcím alá. Kevésbé áll kapcsolatban az előző könyvekkel, és míg azok földhözragadtabbak voltak, a Clearview esetében már bátorkodtam a valóság határain túlra nyúlni történetileg. Ezzel talán egyfajta mérföldkőhöz is értem, és – ha élhetek ezzel a kifejezéssel – szintet lépek a történeteim terén. Úgy tekintenék a mostani regényre, mint egy generációváltás első állomására.

A másik fontos aspektus inkább egy művészi vágy megvalósulása volt. Mindig is szerettem volna egy olyan sztorit írni, ami bár látszólag egyértelműen indul, a végére kiderül, hogy bizony súlyos előélete van már az első mondatnak is. Illetve az, hogy a könyvet lezáró fejezet nyitva hagyja a történet által feltett kérdést, számomra izgalmas gondolatnak hat.

Kiknek szánja a köteteit, milyen összetételű az olvasóközönsége?

Bár elcsépelt lehet, alapvetően minden érdeklődőnek örülök, hiszen számomra ez már egy plusz adalék, ha a fejemben megszületett történetek és világok más tetszését is elnyerik. Anno a Love Story nyilván azzal a célzattal jött létre, hogy bemutassam, én hogy látom a nagy szerelmi kérdést, illetve, mit tudnék belőle kihozni, mint érdekesség. Egy ilyen népszerű témánál a célközönség egyértelmű volt, és nem is kellett sokat noszogatni őket. A motoros trilógia más, hiszen ott egy akció-drámába van beleoltva egy lélektani történet, ráadásul a törvényen kívüli motoros klubok viszonylag zárt világában. A tapasztalatok alapján nehéz egy ilyen témával azokat megfogni, akiket alapvetően nem hoz lázba a téma és az életstílus, így például ezeknek a könyveknek is teljesen más elven történik a reklámozása és terjesztése.

A Clearview esetén egy misztikus thrillert tudok nyújtani azok számára akik élvezték például a Twin Peaks sorozatot, szeretik Stephen King munkásságát, és szeretnek elgondolkodni egy történet mögöttes tartalmán, a rejtett igazságokon és utalásokon. Véleményem szerint ez többnyire egy szélesebb közeget jelenthet mint az eddigi könyveim témái, így érdeklődve várom a visszajelzéseket. Illetve most tudatosabban építettem fel Clearview világát és már a kezdetektől igyekeztem felmérni, hogy olvasói szemmel miként tudnám érdekessé tenni a történetet. Így ez is egy vízválasztó lehet, mivel míg az első könyveknél leginkább a saját kreatív igényeim kielégítése volt cél, most már úgy szeretnék átadni egy üzenetet, hogy az élvezetes is legyen egyben.

Milyen visszajelzéseket kapott az eddigi műveire, és volt-e, amit ezek alapján változtatott a későbbi regényeiben? A Facebook vagy az írói honlapja segít többet az olvasókkal való kapcsolattartásban?

Természetesen a Facebook oldal kínál nagyobb lehetősége a kapcsolattartása, viszont a honlap fontos szerepet tölt be. Azt tanultam, hogy érdemes minél több platformon jelen lenni, ha az ember szeretné magát és/vagy a műveit megmutatni a világnak, és fontos, hogy minden platform visszacsatoljon egy másikra, így egy teljes kört alkotva. Ennek megfelelően hoztam létre például a Facebook oldalt, ahonnan el lehet jutni a könyvek saját oldalára, ahonnan nyílik egy Wikia oldal háttérinfókkal és érdekességekkel, ahonnan vissza lehet navigálni a Facebookra például.

Visszajelzések terén szerencsémre többnyire pozitív élményeim vannak, főleg a közvetlen környezetemből, ami természetesen jólesik, noha veszélyes is lehet. Az építő jellegű kritikákért néha erőfeszítéseket kell tenni, és nem engedni, hogy köntörfalazzanak az embernek, még ha végül nem is tetszik az, amit vagy ahogy visszakapunk. Nem volt könnyű eleinte ilyesmivel szembesülnöm, de utólag rendkívül hálás vagyok, amiért sikerült ezt a művészi naivitást és büszkeséget visszaszorítanom, hogy jobban szolgálhassam az olvasóim igényeit. Persze, az sem jó, ha túlságosan megalkuvó az ember, mert félő, hogy elvész az eredeti idea és annak mondanivalója, miközben mindenkinek meg akarunk felelni. Időbe és erőfeszítésbe telik, hogy az ember megtalálja az egészséges egyensúlyt, viszont ilyenkor valami igazán különleges dolog tud születni, amire úgy hiszem, már joggal lehet büszke egy szerző.

Miért döntött úgy, hogy mindegyik kötetnek angol címe legyen?

Jobban hangzott! De komolyra fordítva, az első hosszabb hangvételű írásom – ami végül a kezdeti verziója lett a később The Black and White Love Story címen megjelent könyvemnek – mindössze a Noir York City címet viselte. Ezt nyilván nem akartam volna magyarosítani, ám mikor oda jutottam, hogy alcímet kéne adnom egy-egy regényemnek, a borítótervezéskor rendre jobban tetszettek az angol verziók. Talán azért, mert egyébként is közel áll a szívemhez az amerikai kultúra egy része, és lévén, hogy a fejemben a könyveim inkább afféle papírra vetett mozifilmek, számomra a könyvborító egyben a moziplakát funkcióját is ellátja.

A Clearview esetében talán felmentést kapok, hiszen az egy város neve, így azt sem feltétlenül volt muszáj magyarosítanom. De ígérem, lesz olyan könyvem, ami magyar címet fog viselni!

Nem gondolt arra, hogy angolszász írói álnevet válasszon az amúgy is olyan környezetben játszódó történetekhez?

Eleinte játszottam a gondolattal, sőt, amíg csak a Noir York City létezett, mint cím, az akkori kéziratok első változataiban a Gabriel Stanford álnevet használtam, aki végül a Love Story főhőse lett. Az a helyzet, hogy mire eljutottam az első kiadásig, a hiúságom nem engedte, hogy álnéven jelentessek meg regényt, hiszen épp azt szerettem volna magamnak (és másoknak is) bebizonyítani, hogy képes vagyok alkotni. Ha egészen őszinte akarok lenni, boldoggá tesz a tudat, hogy van valami kézzelfogható dolog, ami hozzám kapcsolható, és kis szerencsével hagyok magam után valamit a világban.

Bár a mostani regényemnél szintén majdnem elcsábultam, hogy kicsit csavarjak a dolgokon, és a főszereplő (aki szintén író) álneve alatt adassam ki a Clearview-t, a fentebb említett okok miatt sikerült meggyőzni magam, hogy maradjak a jól megszokott módszereknél.

Tervez-e újabb kötetet a sorozatba, illetve gondolkodik-e már a lezáráson?

A Noir York City sorozatba mindenképp fog még érkezni egy regény, ami kvázi egy lezárása lesz a motoros klub trilógiájának. Hogy utána fogok-e még írni bármit, ami ez alá a gyűjtőcím alá kerülhet, jó kérdés. A Clearview esetében feltett szándékom folytatást írni, igazából pont a könyv elkészülte után kapott szárnyra még inkább a fantáziám, és úgy érzem, bőven lenne még szufla ebben a sztoriban. Ha pozitív fogadtatása lesz ennek a résznek, akkor örömmel adatom ki a folytatását is.

Milyen módszerrel ír, milyen körülmények segítik az alkotásban?

Mint sokaknál, az írás nálam is fejben kezdődik. Egy esemény, egy hangulat, vagy akár egy élénk álomkép megragad a fejemben, és addig-addig tartogatom, érlelem, amíg végül egy teljes történet nem kerekedik ki belőle. Van, hogy ehhez évek kellenek, máskor csak néhány hónap. Onnantól szeretek különböző módokon ráhangolódni az írásra, például helyszíneket keresni térképen, hangulathoz illő zenéket válogatni, esetleg a szereplőkhöz színészeket keresni, hogy jobban tudjam őket vizuálisan azonosítani. Az utóbbi időben egy szinopszis írása is hatalmas segítségnek bizonyult, így láthatom, hogy mi a kezdő és végpont, illetve bizonyos események hogyan és hova illeszthetők a történetben. Maga az írás pedig szinte totális csendben megy, mikor egyedül a gondolataim hangosak egy jó kávé vagy minőségi ír whiskey mellett.

Milyen nehézségekkel szokott szembesülni az írás során, és hogyan lendül át ezeken?

Két fő nehézséget tapasztaltam eddig, amik visszatérő démonok. Az egyik amikor észreveszem, hogy töltelékfejezetet írtam, és alapjába véve nem szolgálja a sztorit, csak összeköti az egyik fontos eseményt a másikkal. Régen gyakran estem ebbe a hibába, hogy nem próbáltam átírni, hogy némi szórakoztató vagy jelentőségteljes hatása legyen, hanem meghagytam a maga sótlan állapotában. Később az olvasók jelezték, hogy ezeket a fejezeteket nem szívesen olvasták, esetleg át is siklottak felette.

A másik akadály az időhiány. Egész pontosan, amikor a gondolataim nincsenek szinkronban a körülményekkel. Rengetegszer volt már, hogy szívesen nekiálltam volna megírni egy fejezetet, csak épp a metrón utaztam, vagy társaságban voltam. Máskor pedig minden körülmény adott volt ahhoz, hogy írhassak, mégsem tudtam még egy mondatot sem kipréselni magamból. Rájöttem, hogy az ilyet nem szabad erőltetni, mert például így születnek az erőltetett töltelékfejezetek is. Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, kevesen tudnak szerintem parancsszóra kreatívak lenni.

A hatodik kötetnél váltott kiadót. Milyen szempontok alapján keresett új kiadót, és milyen tapasztalatokat tud ebből megosztani más szerzőkkel?

Igazából majdnem elmondható, hogy ahány könyvem van, annyi kiadóval is szerződtem már. A mostani váltás abból volt indokolt, hogy mivel véleményem szerint a Clearview témája túlmutat már egy szubkultúrán, így érdekemben áll azt minél szélesebb közönség elé tárni. Ehhez pedig egy olyan kiadó segítsége kellett, amelyik a megjelenés mellett vállal némi marketinget és közismert platformokon is elérhetővé teszi a művem. Fontos volt persze az anyagi része is, hogy ez részemről mekkora hozzájárulást igényel, de szerencsémre most olyan helyzetben voltam, amikor bátran merhettem nagyot álmodni.

Tapasztalatom szerint érdemes az első könyvek visszajelzései alapján felmérni a célközönséget – az sem baj, ha ez már megjelenés előtt körvonalazódik. Majd a saját erőforrásaink számbavétele után olyan kiadók után kutatni, amelyek beleesnek abba a rendszerint szűk keresztmetszetbe, ami a célunknak megfelel. Ha például megoldható egy könyv „underground” terjesztése, nem érdemes hatalmas költsége verni magunkat különféle marketingcsomagok megrendelésével. Viszont ha szeretnénk, hogy többnyire legyen egy önjáró része is a terjesztésnek és minél szélesebb skálán, akkor bizony érdemes rá áldozni, akár még félretenni is. A többi pedig már az olvasókon múlik.