Ízelítő/ Clearview
Részlet Juhos Gábor Clearview című misztikus krimijéből.
5. fejezet
Nem a kipihentség térített magamhoz. Bár maga a rosszullét érzése nem volt idegen, miután konstatáltam a szédülést és a hányingert,elgondolkodtam, hogy vajon hogyan kerültem ágyba. Noha az utolsó emlékeim is rendkívül homályosak és lázálomszerűek voltak, abban közel biztos voltam, hogy a szabadban tartózkodtam. Az öltözetem szintén erről győzött meg.
Nem jutott több idő végigfutni az eseményeket, a gyomrom tartalma pillanatokra volt attól, hogy utat törjön magának felfelé. Lendületből felültem, majd két lépéssel a konyhapultnál voltam, és az apró mosogatótálcájába hánytam. A fejfájás csak ezután jelentkezett, ám annál erősebben. Lerogytam a földre, és a válaszfalnak dőlve lihegtem, mint egy szomjas kutya. Minden egyes mozdulatra belém nyilallt a fájdalom, amely a fejemből indult és az egész testemen végigfutott. Óvatosan megpróbáltam kinyitni a szemeimet, hogy meggyőződjek a hollétemről – a motelre tippeltem, és így is volt. Titkon azonban a saját otthoni ágyamra vágytam. Meglepett, hogy az ágytakaró a földön hevert, mellette széttépett újságpapírokkal és lapokkal, valamint tőlem jobbra egy összetört pohár darabjai. Mi a fene történt itt?
– Kissé elszabadult a buli – szólalt meg egy nyugtalanítóan mély hang. Olyannyira megrémültem, hogy mikor az irányába fordultam, minden fájdalmamról megfeledkeztem. Az csak néhány másodperccel követte a mozdulatsort.
Lou a fürdőszoba ajtajában állt, a félfának támaszkodva. Tekintetéből sugárzott a felsőbbrendűség. Mondjuk, a szánalmas állapotomat tekintve nem eshetett nehezére.
– Mi… – nyögtem. – Mi volt itt?
– Minek látszik? – kérdezett vissza mosolyogva.
– De én azt hittem, hogy… Én elindultam haza. Gyalog.
– Mondtál ilyesmit, igen. De mit szeretnél hallani? Mi nyugtatna meg?
– Nem tudom – szorítottam a halántékomra a tenyerem.
Sejtettem, hogy gúnyt űz belőlem, és talán nemcsak a körülmények miatt, hanem valami más is van a háttérben, de ebben az állapotomban képtelen voltam egy épkézláb gondolatot is megszülni.
Lou hangosan sóhajtott, majd megszólalt:
– Miután találkoztunk, vettünk néhány üveg italt, aztán itt kötöttünk ki. Ittunk, buliztunk, és én hiába szóltam neked, te döntötted magadba a piát rendesen. Majd elkezdtél mindenféle hülyeséget beszélni, hogy akár gyalog is hazamész, meg zagyváltál valamit az álmaidról, majd elájultál. Az ágyra én vonszoltalak fel, és itt maradtam veled, mert elég szarul néztél ki – tájékoztatott minden érzelemtől mentesen. – Bár most sem festesz jobban – itt újra elvigyorodott.
Hidegrázás tört rám. Minden tagomban reszketni kezdtem, viszont nem volt erőm visszamászni az ágyra (attól is féltem, hogy egy újabb mozdulattól ismét elhányom magam). Így inkább csak kinyújtottam a kezem, hogy elérjem a takarót a földön, majd ismét a válaszfalnak támaszkodva betakaróztam, és lehunytam a szemem. Vacogva vártam az enyhülést akár józanodás, akár halál formájában.
Fájdalmas delíriumomból előbb egy távoli hang, majd egy gyenge pofon térített magamhoz. A fejem kevésbé fájt, de semmiképp sem szándékoztam kinyitni a szemem, ha nem volt muszáj. Noha az előbbi ébresztés rákényszerített.
– Mr. Noble! Hé! Ébresztő! – Fabel doktor volt az, aggodalmas tekintettel guggolt előttem, mellette a bőrtáskája. Nem feleltem, csak nyögdécselni volt erőm, de mindenképp tudtára akartam adni, hogy élek, és hagyja abba a pofozást. – Ó, hál’ istennek, azt hittem, már komolyabb baj van – folytatta megkönnyebbülve.
– Mkhm… berúgtam – suttogtam. – Rosszul vagyok.
– Igen, azt látom. De az is lehet, hogy egy kis hőemelkedése is van.
Válaszként összeszorítottam a szemhéjam és felnyögtem.
– Ne aggódjon, semmi súlyos! – egy pohár vizet nyújtott felém. – Tessék, ezt igya meg.
Néhány apró korty után vettem észre az édeskés utóízt.
– Kevertem bele egy magnézium-tablettát is, hogy erőre kapjon – mosolygott. Jólesett a hideg víz, legalább a beszédkészségem új erőre kapott.
– Köszönöm – sóhajtottam. Lehet, placebóként hatott, de szinte azonnal jobban lettem.
– Nagyon szívesen. Tudja, nagy szerencséje van, hogy Bruce meghallotta a csörömpölést és a kiabálását, máskülönben még mindig a földön fekve szenvedne.
– Kiabáltam?
– Azt mondta, igen. Mintha tombolt volna. Nyilván semmi közöm hozzá, de ha van valami kifejezett oka, én szívesen meghallgatom a legnagyobb diszkréció mellett.
Egy percre elgondolkodtam, hogy mi okom lehetett részegen tombolni – hacsak nem a nyilvánvaló problémáim miatt –, de Lou szavain kívül nem ugrott be semmi. Ez viszont a legrosszabb időszakomat juttatta eszembe, amikor még lázadó tizenévesként jártuk a várost az akkori barátaimmal polgárpukkasztás céljából.
– Nem tudom… nem emlékszem – ingattam a fejem.
– Semmi gond – nyugtatott. – Mindenesetre hagyok itt fájdalomcsillapítót és néhány vízbe keverhető vitamint. Plusz szigorú diéta egy-két napig.
Felállt, majd pár dolgot kipakolt a táskájából, és az ágyra tette. Egy teli doboz fájdalomcsillapító és két tasak por.
– Vigyázzon magára, Mr. Noble, és csak nyugodtan vegye a dolgokat. Persze, nem kell bezárkóznia ide, de ne terhelje magát fölöslegesen. Minden rendbe fog jönni.
Elbúcsúzott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Belekortyoltam a vízbe, semmi másra nem maradt erőm, csak hogy körbenézzek, Lou-t keresve. Természetesen már nem volt a szobában. Zavart a tudat, hogy mindössze két dolog ismétlődik állandóan, mióta Clearview-ba érkeztem: a
fejfájásaim és Lou hangtalan eltűnése.
Felkászálódtam valahogy az ágyra, majd újra álomba merültem.
Kopogtatás hangja ébresztett. Először azt hittem, Bruce bütyköl valamit a közelben, de mivel nem ismétlődött, rájöttem, hogy a szobám ajtaján kopogott valaki. Nem sok erőm volt kikelni az ágyból, így először csak átfordultam a bal oldalamra, hogy az ágy széléhez érjek, és onnan talán
le tudok gurulni úgy, hogy nem töröm össze magam. Kiszáradt a szám, és bár a rosszullétem már elmúlt, valami megmagyarázhatatlan érzés olyan ólmos nehezékként terült szét az egész testemen, hogy semmi másra nem vágytam, csak alvásra. Amíg elcsoszogtam az ajtóig, egy pillanatra belém hasított, hogy ez az érzés mintha a tehetetlenség és a kétségbeesés között
egyensúlyozna, pontosan úgy beállítva, hogy a gyengeségem miatt csak passzív átélője, elszenvedője lehessek mindennek.
Az ajtó előtt nem állt senki, mikor kinyitottam, helyette egy eldobható műanyag éthordó pihent, rajta becsomagolt evőeszközökkel és egy cetlivel:
Egy kis diétás ennivaló, megszórva extra adag szeretettel. Jobbulást kívánok!
Emma
Bár egyből elmosolyodtam és megmelengette a szívemet ez a kedves gesztus, nem tudtam kiverni fejemből a gondolatot, hogy a rajongók ezen mániákus fajtája is létezik, akik a személyes találkozás után valamiféle félreértelmezett kötelességtudatra tesznek szert, hogy a találkozás élményét egy életen át meghálálják. Persze, az sem zárható ki, hogy ez mindössze kedves gesztus Emmától, akinek a fülébe jutott, hogy rosszul vagyok.
Bármi is volt az oka, értékeltem és örültem neki, hisz a főtt krumpli, a párolt rizs és néhány apróra vágott friss zöldség fenséges illata minden paranoiát kiszorított belőlem. Legalábbis arra néhány másodpercre, amíg becsuktam az ajtót.
– Ugye tudod, hogy ez nem mehet így örökké? – az ismerős, mélyen zengő orgánumtól majdnem kiejtettem a kezemből az éthordót. Lou jelenléte már kevésbé lepett meg, de a stílusa még mindig váratlan és ijesztő volt.
– Hol voltál eddig? Mit keresel itt? – fordultam hátra. Némi fáradt neheztelést hallottam ki a saját hangomból, noha ez nem hatotta meg őt.
– Mit szeretnél, mit válaszoljak erre? – kérdezte azzal a szokásos nyugodt, hűvös mosolyával. – Kitalálhatnék bármilyen ócska hazugságot, végül úgyis kiderülne, hogy mennyi köze van a valósághoz, nem?
Leültem az ágy sarkába, és neki továbbra is háttal, enni kezdtem. Reméltem, hogy ezzel veszi a célzást.
– Nem vagyok most filozofikus hangulatomban – közöltem.
– Én sem. Csak a tényeket közlöm, még mielőtt túlságosan is berendezkednél erre az állapotra.
Nem feleltem semmit, mire ő ellökte magát a mosdó ajtófélfájától aminek eddig támaszkodott, majd a szobaajtóhoz lépkedett lassan.
– Tudom, mi jár a fejedben – mondta, anélkül, hogy rám nézett volna. – Lehetne itt pihenni még egy-két napot, akár egy hetet. Ha baj van, kihívni Fabel doktort, mindennap ajtóhoz hozatni a kaját, mint valami leláncolt kutyának… – eközben én továbbra is igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne ott, nem járkálna előttem zsebre dugott kézzel, és szórná az okosságait a levegőbe – a gond csak az, hogy ezzel nem jutsz előbbre, és pont ettől leszel valóban leláncolt kutya.
– Mhm – reagáltam teli szájjal. Erre ő megállt az ajtó előtt, megfordult és rám nézett. Bár nem viszonoztam a tekintetét, láttam, éreztem, hogy mintha most magasabb lenne, mint amilyennek eddig láttam.
– Fogy az idő, Tom! – zúgta. – Gondolod, hogy majd mindig számíthatsz ezekre az emberekre? Hogy a dokinak mindig lesz ideje kijönni hozzád? Hogy Bruce napjában többször erre fog sántikálni? Hogy Emma nem unja meg, hogy ingyen hoz neked ennivalót?
Éreztem, ahogy minden egyes kérdéssel nagyot üt az amúgy sem stabil biztonságérzetem falába. Hiába ettem jó étvággyal, a kétségbeesés kezdett revansot venni az előbbi mellőzöttségért.
Bár kétség sem férhetett Lou kérdéseinek megalapozottságához, reméltem, hogy még azelőtt megkapja Julie a levelem és eljön, mielőtt bekövetkezne mindez.
– Senki nem jön, hogy megmentsen – közölte a legkomolyabban, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Közvetlenül elém lépett, leguggolt, majd folytatta: – Neked kell kitalálnod a miértet és a hogyant.
Belemélyedtem a tekintetébe, noha a tervem, hogy a határozott és elszánt nézésem majd némileg kizökkenti, azonnal elhalt, amint az éjsötét szemei mögött rejlő félelmetes mélység feltárult előttem. Akkor sem engedhettem, hogy ezzel a titokzatos szöveggel megfélemlítsen – bármi is legyen a célja vele.
– Nem számít – mondtam, miközben letettem az éthordót magam mellé. – Ha kell, akkor hazagyalogolok. Akár egy napig is!
Felálltam, majd megindultam az ajtó felé. Bizonytalannak éreztem a lépteim és az egyensúlyom is megbillent, de nem akartam, hogy tovább gúnyolódjon a gyengeségemen. Úgy voltam vele, ha kell, akár most azonnal elindulok haza, bármennyire is ostoba ötletnek érződött.
– Akkor előbb azt kéne tudnod, hogy hol is vagy valójában! – szólt utánam. Nem értettem ezt a kijelentését egészen addig, amíg ki nem nyitottam az ajtót.
A folyosó eltűnt, a szemközti szobával együtt. Nem volt több része a motelnek, sőt, motel sem volt. Sem a parkoló, sem a recepció épülete. Az utat sem láttam. Csak sűrű, magas fák mindenütt, mintha a szoba az erdő közepébe lenne építve. A növényzet összezárt körülöttem, eltűnt a látóhatár.
A sokktól letaglózva álltam az ajtóban, és levegő után kapkodva néztem körbe.
– Én szóltam – dörmögte Lou, és mikor hátrafordultam, ő tett egy lépést felém, majd eltűnt a semmibe, mint a pára.