Krisz ötletei / A humor titka: lepjük meg az olvasót!
A könyvekben lévő humor érdekes dolog: oldja a feszültséget és előreviszi a cselekményt, továbbolvastatja a könyvet: emiatt érdemes alkalmazni mindenfajta szövegben; szakkönyvben, szépirodalomban is, nemcsak szórakoztató irodalomban. Ha pedig humorosan szeretnénk írni, akkor igazán hasznos tudni, pontosan mitől is lesz vicces egy sor, egy párbeszéd, egy jelenet.
A poénok általában azért késztetik mosolygásra az olvasót, mert nem számít rájuk. Egy következtetés, egy válasz, egy mondat vagy egy logikai lánc befejezése, ha nem igazán logikus, sőt, éppen ellentmondó, az bizony vicces lesz.
Mint például ezekben a helyzetekben:
„– Szólítson Robertnak. Különben nincs kifogásom a rovarok ellen.
– Nem ülne le?
– Inkább lefeküdnék.”*
„– Lányos program! Mit szólsz? Takarítani fogunk! – kiáltotta boldogan anya a belépő Hannának.”**
„Florence drága kis teremtés, és oldalvást nézvést abszolút jól is néz ki.”***
Az első részlet azért komikus, mert erre a kérdésre (Nem ülne le?) kétféle választ képzelünk el: de, köszönöm, vagy most inkább nem. Az, hogy a válaszadó inkább lefeküdne, abszurd.
A második részlet attól vicces, mert a takarítás nem lányos program – az bizony munka. Ha valaki engem lányos program ígéretével csábítana valahová, akkor egy jó kis beszélgetésre, táncra, pasikra, mozira, iszogatásra gondolnék.
A harmadik részleten pedig azért mosolygunk, mert arra számítunk, hogy ha Florence drága kis teremtés, akkor a továbbiakban is csak jót hallunk róla.
Erre a hatásra ráerősíthetünk, ha megvezetjük az olvasót. Ha elkezdünk egy felsorolást, és az olvasó a második elem után már érzi, hová tartunk – lepjük őt meg egy oda nem illő harmadik elemmel. Például: ha igazán szép akarsz lenni, étkezz egészségesen, mosolyogj sokat, és másold le Claudia Schiffer génállományát.
Hasonló eszköz, amikor egy ismert mondást, szólást, közhelyet, szófordulatot használunk – de másképp fejezzük be. Például a már szállóigévé lett „aki másnak gödröt ás, sírásó vagy földmunkás” is emiatt vicces.
Az olvasó meglepődésére hajaz a britek által understatementnek nevezett poén, amikor lekicsinyítünk egy jelenséget, ami pedig igenis fontos, nagyszabású, jelentős. Például így:
„Kinézett az ablakon, és kedvetlenül összerázkódott.
– Brrr! Erre mindig esik?
– Csak fél évig.”*
„– Szabika, legközelebb a napló lapjait is ragaszd össze, mert így még simán tudok feleltetni.”**
Az első részletben mekkora különbség, ugye, hogy a „csak” szerepel ahelyett, hogy a szereplő ezt mondaná: „Ó igen, az év fele ilyen”?
A második részlet meg azért mókás, mert az osztályfőnök, ahelyett hogy felhergelné magát az asztalra ráragasztott napló miatt, lekicsinyli a műveletet.
Amikor a könyvünkben fokozni kívánjuk a feszültséget, szigorúan tilos poént beletenni, még akkor is, ha adná magát. Ha éppen felépítünk egy hátborzongató vagy szerelmes jelenetet, akkor ne humorizáljanak sem a szereplők, sem a narrátor. Egy vicc ugyanis összetöri a hangulatot!
Más kérdés, amikor éppen ezt a hatást akarjuk elérni. Amikor azt akarjuk megmutatni az olvasónak, hogy ez a komoly helyzet, amibe szereplőink belecsöppentek, nincs ínyére a hősnek. Ilyenkor a főszereplővel vagy a narrátorral könnyedén átfordíttathatjuk a véres helyzetet szarkasztikusan nevetősbe. Például így:
„– És… ki hozza az ítéletet?
Hitetlenkedve nézett rám, mint aki csodálkozik, hogy nem értem a világ legegyszerűbb dolgát.
– Hát nem tudja? Isten. Egyedül csak ő ítélkezhet felettünk, valamennyiünk felett.
Éreztem, hogy enyhe nyomás kezdődik a halántékom táján, ami nem volt éppen jó jel. Rövidesen kínzó fejfájásba torkollik, és akkor már aligha leszek olyan nyugodt, mint eddig.
– Összetéveszt Santarcangeli atyával – mondtam. – Ha gyónni akar, hozzá kell fordulnia.”*
„– Nem találkozott egy megtermett kobrával?
– Nem, hála istennek. Még csak az hiányzott volna!
– Pedig találkozhat vele. Meg egy fickóval, aki kosárkát hordoz a fején. Jobb, ha tőlem tudja: nem a nagymamájához visz kalácsot benne.”*
„A mi fegyvereink ekkor már a padlón hevertek. Simonian szemüvege aranyként szikrázott a fényben, akár csak Ruth hajzuhataga.
Szép és hatásos jelenet volt. Kár, hogy úgy istenigazából mégsem tudtam élvezni.”*
Az olvasót az is meglepi, ha szokatlan, a helyzethez nem illő hangulatot keltünk. Amikor például a helyzet mindennapos, de úgy írjuk le, mintha nagy szám lenne – mondjuk egy óvodai sorversenyt úgy közvetítünk, mintha olimpiai számot látnánk.
Ennek a humornak egy változata, amikor csak egy szót vagy kifejezést cserélünk – valami olyanra, amelynek kicsit más a jelentése (például pejoratívabb), vagy erősebb a kifejezőértéke. Nézzünk néhány példát:
„– Van még vízművük, áramfejlesztő állomásuk és a telep végén található a temető.
– Mekkora?
– Hát… jó nagy. Lakhatnak benne vagy kétszázan.”*
„Rájöttem: Meadowes, akit Easebybe magammal vittem, lopkodja a selyemzoknimat, márpedig ezt normális ember nem tűri senkitől.”***
„A háznép, amikor eljöttem, kizárólag törvénytisztelő fazonokból állt, mint én magam.”***
„Tudják, volt valami izé a modorában. Semmi komoly, vagy akármi, de valahogy mégse olyan hogyishívják.”***
„Az új osztályomat elnézve azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem: Pesten mindenki idióta.”**
Az első részletben a temetőben fekvő elhunytakra az író a „lakik” igét használta a „nyugszik” helyett. Ugye, milyen meglepő? Teljesen más hatást vált ki a szócsere, holott valóban hasonló jelentésű igékről van szó.
A második részlet leginkább a „lopkodja” szó miatt vicces. A nagyon konkrét tárgy (selyemzokni) is hozzátesz a mondathoz, no meg persze az, hogy egyedien fogalmazza meg azt az elcsépelt gondolatot, hogy lopni bűn.
A harmadik részlet komikumát az adja, hogy az író egy választékos melléknévhez szleng főnevet illeszt (törvénytisztelő fazonok).
A negyedik példában a szereplőre jellemző töltelékszavak árasztják el a mondatokat. Ha a narráció végig efféle lenne, azt fárasztónak éreznénk, de így az olvasó jót mosolyog a bajsza alatt.
Az ötödik részletben egy szintén választékosan, intelligens módon, óvatosan megfogalmazott mondatot nem egy ide illő szósor zár: például „Pesten mindenki egy kissé furcsa”. Hanem az író belecsap a lecsóba és odavág egy megmondós szót: idióta.
Használjuk ezeket az eszközöket írásunkban már ma, hogy színesebb, ötletesebb képet adhassunk olvasóinknak!
Jövő héten is visszavárjuk Önöket: további fortélyokat mutatunk be az olvasók mosolyra fakasztására! Addig is: ha kérdésük, véleményük van, a lenti ablakban írják meg nekünk!
A cikkhez az alábbi könyvekből idéztünk:
* Leslie L. Lawrence: Holdanyó fényes arca (A harikrisna-gyilkosságok), Kentaur Könyvek, 1987.
** Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István: Időfutár 1. A körző titka, Tilos az Á Könyvek, 2014.
*** P. G. Wodehouse: Folytassa, Jeeves!, Európa Könyvkiadó, 1991., fordította Révbíró Tamás
Addig is, ha kérdése vagy véleménye van, írja ezt meg nekünk az alábbi űrlap használatával!