Lapmargó / A „Tovarisi konyec” és elődei
Parlamenti választási kampányok Magyarországon
„2. számú minta az 51.005/1947. B. M. számú rendelethez.
…… i országgyűlési képviselőválasztó kerület.
…… vármegye.
…… járás.
…… város/község.
…… sz. számú szavazókör.
Névjegyzék kivonat
a saját szavazóköre helyett más körzetben szavazó részére. (1945: VIII. tc. 36. §-ának (2) bekezdés.
A választó
névjegyzékben feltüntetett sorszáma:
családi és utóneve (férjezett nőnél a leánykori családi és utónév):
születési helye és éve:
Megjegyzés:”
Mi ez? Még találós kérdésnek is elmenne egy történelmi vetélkedőn, s a megfejtés – talán – nem is olyan nehéz. A válasz ugyanis ott van a sorokban, a névjegyzék kivonat és az 1947-es évszám árulkodik: bizony ez a nevezetes „kékcédula”, amellyel a Magyar Kommunista Párt 1947. augusztus 31-én a becslések szerint legkevesebb 30 (bár az is lehet, hogy 40) parlamenti mandátum sorsát „befolyásolta”.
Hogy miként és hogyan történt a törvényesített választási csalás arról könyvek, tanulmányok sora szól, ezúttal nem is érdemes a részletekben elmerülni. Hiszen „csak” arról van szó, hogy a most megjelent választási képeskönyvben (hadd pontoskodjak: a 93.oldalon) szemügyre vehető a jellegtelen negyedíves nyomtatvány, amelyen első alkalommal könnyen átugorhat a szem.
A képeskönyv tüzetesebb lapozgatója azonban nem tud betelni a részletekkel, ahány oldal, annyi meglepetés
(vagy ráismerés). 1848-as hirdetmény: „a II. Törvényczikkely” a „Julius 2-ára kihirdetett Pesten tartandó közös hongyűlésre küldendő Erdélyi követek népképviselet alapjáni választása” tárgyában. Amelynek 1 §.-sa azzal kezdi, hogy kik „nem részesülnek a választási jog gyakorlatában általán”, s ott is első helyen a „Nő személyek”.
Aztán nagy ugrás időben előre, 1926. december 10-én Szőke Gyula, Budapest székesfőváros III. képviselőválasztó kerület választási bizottságának elnöke aláírásával kihirdetett négynapos szesztilalom, melynek „kihágóira” egy hónapig terjedő elzárás vagy/és 600 aranykorona pénzbüntetés szabható ki.
Visszaugrás, visszalapozás, hogy is volt a szeszhelyzet 1869-ben? Hát úgy, ahogy arról a Borsszem Jankó című politikai élclap karikatúrája „tudósít”. A háromfigurás rajzon két, láthatóan részeg férfiút támaszt a középső alak, aki könnyen beazonosítható, merthogy a korabeli olvasó számtalanszor találkozhatott Jókai Mór fizimiskájával. Aki netán nem ismerte volna fel a nagy mesélő – s nem mellesleg politikai szerepet is vállaló – írót, annak segített a képaláírás: „Jókainak sikerült nehany ingadozót az ellenzék táborába vonzani”.
S ha az ifjabb (még ha nem is a legifjabb) generáció „csak” emlékezni akar, felfrissíteni a memóriáját, kihagyhatja a „történelmi” áttekintést. A könyv utolsó harmadában megtalálja a legújabb kort, a rendszerváltás utáni bő két és fél évtized képi lenyomatait: az emblematikussá lett (s mostanában a nagypolitika által megkérdőjelezett) „Tovarisi konyec” üzenetet, a reményt hozó új generáció „Tessék választani” felszólítását (mármint, hogy Brezsnyev és Honecker vagy a fideszes pár csókja a kívánatosabb).
Az említettek mellett még sok száz illusztráció, valamikor egymással perelő plakátok, gúnyversek, röp- és szavazócédulák férnek meg békésen egymás mellett a választási kampányok most megjelent képeskönyvében. A rendkívül jó minőségű képekkel, míves tipográfiával készült krónika az 1848-as népképviseleti választásokkal kezdődő több mint másfél évszázadot tekinti át. Noha hosszan és joggal lehetne méltatni az egyes korszakokat velős tömörséggel, közérthető rezümékkel összefoglaló hat történész teljesítményét, ezúttal csak annyit: tőlük ezt a szakmai tökélyt korábbi munkáik alapján már „megszokhattuk”.
A tizenöt fejezetből négyet maga a szerkesztő, Feitl István jegyez, a rendszerváltás utáni – legrészletesebben taglalt – választási históriák hét fejezetét pedig a korszak egyik legjobb ismerője, Ripp Zoltán foglalja össze, a többi fejezetet Kedves Gyula, Cieger András és Ignácz Károly írta, a bevezető mini-esszét pedig Z. Karvalics László.
Az album igazi truvája az illusztrációk – még ha ezt a jellegtelen borító „jól” leplezi is. Merthogy a képanyag testközelbe hozza, átélhetővé teszi a négy-öt évenként felforrósodó politikai hangulatot. Az utókorból visszatekintve (s persze a győztesek választások utáni politikai cselekedeteinek ismeretében) az „emlékkönyv” nézegetője gyakorta elcsodálkozhat a politika, s az egyes politikusok álszent csalfaságán. Résztvevő kortársként pedig ismét rádöbbenhet egykori naivságaira, rémülten konstatálhatja például, mivé torzultak az egykori tisztaígéretűek, tisztatekintetűek.