„Mama, olvass a fejedből!”

Az unokái a múzsái, az utazásai pedig az inspirációforrásai Auguszt Amarillának, aki több magánkiadású mesekötet után ezúttal a Könyv Guru Kiadónál jelentette meg A nepáli dzsungel meséi című könyvét. A szerzővel arról is beszélgettünk, miért olyan fogékonyak a 7-8 évesek a (fejből) mesélt történetekre, miért lesz szükség a digitális világ minden csodája ellenére is a mesékre, hogyan lehet tragikus történeteket gyerekek számára befogadhatóvá tenni, és mit mondott a ChatGPT, amikor megkérte, készítsen krokodilos illusztrációt az egyik fejezethez.

Hogyan születtek A nepáli dzsungel meséinek történetei? Saját, „otthoni” használatra, vagy rögtön egy külső olvasóközönség számára írta őket? És ha előbbi a helyzet, akkor miért döntött úgy, hogy könyv formájában is kiadja őket?

Sokéves álmom vált valóra, amikor végre tavasszal eljutottam Nepálba. A Himalája csúcsai és a Mount Everest vonzott, azonban a Himalája lábánál elterülő nepáli dzsungeltúra is szerepelt a programban. Teljesen váratlanul, felkészületlenül ért ez a titokzatos világ, a természet és az állatok elvarázsoltak és mély nyomot hagytak bennem. Mesék mondását három évvel ezelőtt kezdtem el az unokáim kérésére, amikor a hágai gyerekszoba sötétjében arra ösztönöztek, hogy „Mama, olvass a fejedből!” A klasszikus meséket már ismerték és azt szerették volna, hogy én találjak ki újakat. És a kis múzsáim komoly ihletet adtak estéről-estére. Egy idő után bele-beleszóltak, hogy merre szőjük a mese fonalát. Végül másfél éve újabb kérésük lett, hogy írjam le ezeket a meséket, hogy megmutathassák a barátaiknak is. Innen jött a könyvkiadás ötlete. Eddig három mesekönyvemet magánkiadásban adtam ki, de mindig is azt szerettem volna, hogy egy kiadó gondozásában jelenjen meg a könyvem.

Miért a nepáli dzsungelben játszódnak a mesék? Csupán az egzotikussága miatt választotta ezt a távoli helyszínt, vagy volt valami konkrét oka is?

A dzsungeltúrát vezető vadőr lenyűgöző történeteket mesélt: a makákó majmok és az őzek szokatlan barátságáról, a szibériai vadkacsák hűségéről, és arról is, mit tegyünk, ha egy medve, egy rinocérosz, egy elefánt vagy éppen egy leopárd keresztezi az utunkat. Ezek az élmények inspiráltak arra, hogy meséken keresztül játékosan, mégis tanulságosan adjam tovább a gyerekeknek azt a sok-sok érdekes dolgot, amiket hallottam és megtapasztaltam.

Miért a 7–8 éves gyerekeknek szánja a mesekötetét? Mi az, amire ebben a korban már fogékonyak a gyerekek, amit a kisebbek még nem fognak fel?

Azért írok a 7–8 éveseknek, mert az unokáim, akik a legfőbb múzsáim, épp ebbe a korosztályba tartoznak. Ők azok, akik még szívesen merülnek el a mese világában, ugyanakkor már értik a történetek mögötti mélyebb üzeneteket is. Ebben az életkorban a gyerekek fantáziája még élénk, de már elég érettek ahhoz, hogy felismerjék a tanulságokat, megértsék a szereplők döntéseit, és érzelmileg is kapcsolódni tudjanak hozzájuk.

Különleges kapcsolat alakul ki minden esetben a mese ember főhőse, Noel és a vadállatok között. Mire tanítja ez a gyerekeket? És milyen egyéb tanulságai lehetnek a meséknek?

A mesehősöm, Noel, egy kis faluban nő fel a nepáli Chitwan Nemzeti Park szélén, ahol a mindennapjai szorosan összefonódnak a dzsungel élővilágával. Noel kíváncsi, nyitott és bátor kisfiú, mint sok gyerek ebben a korban. Türelemmel és szeretettel fordul az állatok felé, így nem csoda, hogy különleges barátságokat sikerül kötnie a dzsungel lakóival. A meséim a természet és az állatok megértésére, elfogadására és szeretetére tanit. A történetek azt is sugallják, hogy a természetet óvni és tisztelni kell, mert az ember és az élővilág harmóniában élhet egymással.

Mit gondol, milyen a jó mese? Hogyan lehet a 21. századi digitális világban jól lekötni a gyerekeket? És mennyi esélye van a meséknek még manapság?

Úgy gondolom, hogy a meséknek ma is teljes létjogosultságuk van, sőt talán még nagyobb szükség van rájuk, mint valaha. Még a felnőttek is szívesen merülnek el a romantikus történetekben, vagy rendkívüli képességekkel rendelkező hősök világában, gondoljunk csak a népszerű filmekre, regényekre és képregényekre. A gyerekek különösen fogékonyak a varázslatos történetekre. Szeretik az állatmeséket, és a kalandos történeteket, mindazt, ami túlmutat a hétköznapokon. A mai gyerekek azonban egészen más környezetben nőnek fel, mint a mai felnőttek korábban. A digitális világ erősen vizuális, így a mesekönyvek esetében is sokkal nagyobb jelentősége van a képi világnak, mint 10–20 évvel ezelőtt. A jó mese ma már nemcsak tartalmilag, de képileg is fel kell, hogy keltse a gyerekek figyelmét, és véleményem szerint fontos, hogy modern, érthető nyelvezete és korszerű témája legyen.

Szeretem, ha a történet nemcsak elvarázsol egy másik világba, hanem közben tanít is, akár valódi természeti vagy történelmi tényeken keresztül

(az utóbbira példa a „Mesék Tulipánföldről” című mesekönyvem), akár a gyerekeket érintő érzelmi problémákkal foglalkozva. Hiszen melyikünk nem élte át gyerekkorában azt az érzést, hogy nem elég szép, nem elég menő? A „Fehér páva bölcsessége” című mesében önbizalmat szeretnék adni azoknak a kis olvasóimnak, akik esetleg úgy érzik, hogy ők nem olyan színes egyéniségek, mint a társaik.

Milyen nehézségek merültek fel munka közben? Milyen tapasztalatokat gyűjtött munka közben, és mit csinálna másképp, ha újabb mesekönyvet készítene?

A legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan lehet a gyerekek számára érthető, mégis érzékeny módon átadni bizonyos információkat. Jó példa erre Lenke és Soma meséje. A nepáli dzsungelben ugyanis valóban élnek szibériai vadkacsák, és a vadőr elmesélte, hogy ezek a madarak monogámok: egy életre választanak párt, és ha az egyikük elpusztul a vándorlásuk során, a másik gyakran önként követi. Sokáig gondolkodtam, hogyan lehet ezt a komoly témát úgy elmesélni, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg, mégis megértsék a történet mélységét. Ezt a mesét két hétig írtam, kerestem a megfelelő szavakat. Nagy örömömre, amikor felolvastam az unokáimnak, a nagyobbik, Lilla így kérdezett vissza: – Mama, ugye Lenke magának csinálta, hogy meghalt? Erre megszólalt a 7 éves Eszti is: – Nem magának csinálta, beteg lett a szíve. Ez megerősített abban, hogy az üzenet átment, talán éppen a megfelelő érzékenységgel sikerült közvetítenem. Egyre tudatosabban írok és próbálom beépíteni azokat az olvasói visszajelzéseket, amelyeket a gyerekektől és a felnőttektől kapok. A munkám során megtanultam, hogy az illusztrációnak párhuzamosan kell haladnia a meseírással, mert voltak olyan képek, amelyeket a mesterséges intelligencia nem tudott pontosan úgy megalkotni, mint ahogy én elképzeltem. De ennek az ellenkezője is megtörtént. Előfordult, hogy olyan magával ragadó képet hozott létre, hogy inkább a mesémet igazítottam a képhez, hogy a képet fel tudjam használni.

Ezek szerint ezért nem található az impresszumban az illusztrátor neve, mert a mesterséges intelligencia segítségével saját maga készítette a kötet szép, színes illusztrációit?

Igen, és nagyon élveztem ezt a munkát. Még egy sztorim is van a ChatGPT-vel. Egyszer azt kértem tőle, hogy készítsen egy meseszerű képet, ahol egy 10 éves kisfiú egy folyóban úszik a nepáli dzsungelben, ahol 3 krokodil lubickol körülötte és a folyópartján háttal a folyónak 4 vadorzó ül a fűben és beszélget.

A ChatGPT azt válaszolta, hogy sajnos nem áll módjában elkészíteni a képet.

Azzal indokolta, hogy ez a helyzet veszélyezteti a gyerek testi épségét, és nemzetközi jogszabályra hivatkozott, hogy olyan képet nem készíthet, ahol a gyermek veszélyben van. Visszaírtam, hogy ezek a krokodilok növénnyel és hallal táplálkoznak, nem húsevők, azaz nem jelentenek veszélyt a kisfiúra. Erre 1-2 perc múlva válaszolt, bocsánat nem tudtam, ez esetben elkészítem a képet. És, mint a könyvben látható, megtette.

Mennyi idő alatt született meg ez a pár mese? És milyenek az ön számára az ideális körülmények az íráshoz?

Ezt a nyolc mesét két hónap alatt írtam meg beleértve az illusztrációk készítését is. Az első hónapban vázlatszerűen a mesék főbb cselekményeit vetettem papírra és ezzel párhuzamosan néhány kép is elkészült minden meséhez. Utána az unokáim „lektorálták” (Lilla ősszel lesz 9 éves, Eszter tavasszal volt 7). Lilla inkább a szövegre koncentrált. Volt, hogy nem találta elég izgalmasnak a mesémet, ezért kerültek be a vadorzók két mesémben is. Eszti a képi világot „szakértette”: jelezte, hogy mely részekhez kellene még kép, illetve melyek azok a képek, amelyeket még tovább kéne szerkeszteni. Kora délután szeretek írni. Kiülök a lakásom teraszára és amíg mesét írok lélekben az unokáimmal vagyok.

Ha megenged egy személyes kérdést: a családnevéről, Augusztról mindenkinek a cukrászdinasztia jut eszébe. Ön is ebbe a családba tartozik?

Nem, nincs közünk a cukrász családhoz. Édesapám mindig azt mondta, hogy a nagyszüleim Kőszegről származnak és Kőszegen minden Auguszt rokon. Tavaly végeztem egy kis családfakutatást, ami megerősítette az édesapám által elmondottakat.

Milyen további tervei írói vannak? Készül újabb mesekönyvvel, vagy esetleg más műfajban is kipróbálja magát?

Őszintén szólva erre a mesekönyvre sem tudatosan készültem, egyszerűen olyan erős közlési vágy ébredt bennem az átélt élmények hatására, hogy már a nepáli út alatt formálódni kezdtek bennem a mesék. Tavaly egy merőben más világban, Las Vegasban jártam. Teljesen lenyűgözött a város építészeti kavalkádja: az Eiffel-torony másolata, a New York-i Szabadságszobor, a Szent Márk tér és a Canal Grande másolatai, a gondolák a Venetian szállodában, a vulkán a Mirage-nál, a piramis és a szfinx a Luxorban, a Stratosphere torony, vagy a Bellagio híres zenélő szökőkútja, mind olyan látványosság, amely szinte már önmagában is egy mese. Már gondolkodom új történeteken, amelyek ezekből a varázslatos helyszínekből indulnak ki, és amelyek reményeim szerint érdekelni fogják majd a gyerekeket. Egyelőre meséket írok, mert ebben a műfajban tudom legjobban kifejezni az érzéseimet, közvetíteni az átélt élményeimet.