Mi köze a hosszútávfutásnak a regényíráshoz, avagy Murakami Haruki tanácsai íróknak

Több millió példányban adták el a műveit, amelyeket 50 nyelvre fordítottak le, elhalmozták díjakkal a világ minden táján, és hosszú évek óta az irodalmi Nobel-díj titkos várományosa a most 77 éves Murakami Haruki. A japán íróról köztudomású, hogy szeret futni, sőt megszállottan rója a kilométereket, amióta csak írni kezdett. Erről a szenvedélyéről vallott 2007-ben megjelent Miről beszélek, amikor a futásról beszélek című önéletrajzi memoárjában, amely nemcsak a hosszútávfutás szeretetéről szól, hanem számtalan történetet is felidéz. Ebben a kötetben – amely magyarul 2012-ben jelent meg először – hosszan értekezik a világhírű szerző a regényírásról, illetve az alkotómunka és a futás kapcsolatáról, a sportot mintegy az írás metaforájaként értelmezve. Személyes hangvételű meglátásai szórakoztatóak és elgondolkodtatóak, különösen azok számára, akik maguk is könyvek írását tűzték ki célul. Ezúttal Haruki idevonatkozó gondolataiból adunk ízelítőt, amelyekből bármely író töltekezhet – akár szeret futni, akár nem.

Először a futásról: az izmok és az edzés

Az izmaink olyanok, mint egy tanulékony haszonállat. Ha odafigyeléssel, fokozatosan adagoljuk számukra a terhelést, akkor maguktól alkalmazkodni fognak, hogy kibírják. Ha példákat hozunk nekik arra, hogy mennyi munkát muszáj elvégezniük, és fokozatosan meggyőzzük őket, akkor lassanként megerősödnek, a kívánságunknak megfelelően. Ez persze időbe telik. Ha erőszakkal kizsigereljük őket, akkor megsérülnek. Ha azonban rászánjuk az időt, és fokozatosan haladunk, akkor zokszó nélkül (néha azért persze fintorogva), kitartóan, engedelmesen erősödnek majd. Az ismétlés segítségével megragad izmaink emlékezetében, hogy „szóval ennyi melót bizony el kell végeznünk.” (…)

Ha azonban napokon keresztül nem kapnak terhelést, akkor automatikusan úgy ítélik meg , hogy „nahát, szóval már nem kell annyira erőlködnünk, jaj, de jó!”, és csökkentik a terhelhetőségük határát.

Az izmok is olyanok, mint a hús-vér állatok: ha lehet, kellemesen akarnak élni, tehát, ha nem kapnak terhelést, megnyugszanak, és kiürítik az emlékezetüket. (…) VIlágos üzenetet kell nekik küldeni, hogy itt szórakozásról szó sincs ám. Annyira, hogy ki ne pukkanjanak, de azért kíméletlenül fönn kell tartani a feszültséget. (…)

A mindennapos futás számomra szintén életmentő, nem hanyagolhatom el és nem hagyhatom abba azért, mert sok a dolgom. Ha számos elintéznivalóm ürügyén abbahagynám, biztos, hogy soha életemben nem tudnám újrakezdeni. Ugyanis

arra, hogy ne hagyjam abba, elenyészően kevés indokom van, arra meg, hogy abbahagyjam, egy nagyobb teherautóra való.

Csak annyit tehetek, hogy azt az elenyészően kevés okot egyenként, odafigyeléssel ápolgatom. Lelkesen. gondosan. (…)

Az íráshoz szükséges adottságok

(…) A legfontosabb adottság, amire egy regényírónak szüksége van (…) magától értetődően a tehetség. Akinek nincs tehetsége az irodalomhoz, az tehet akármilyen lelkes erőfeszítéseket, valószínűleg nem válik belőle regényíró. Ez nem is annyira adottság, hanem inkább előfeltétel. (…)

A tehetséggel viszont az a baj, hogy mennyiségét és minőségét a tulajdonosa legtöbb esetben nem képes az ellenőrzése alá vonni. Hiába akarná növelni egy kicsit a mennyiségét, ha kevésnek érzi, hiába akarna takarékoskodni vele, és apránként, minél tovább használni, nem úgy megy az. A tehetség várakozásainktól függetlenül csak úgy felbuzog, amikor kedve tartja, jön, amíg jön, és ha egyszer kiszáradt, vége a történetnek. (…)

A tehetség önmagában nem elég

Ha megkérdeznek, hogy a tehetség után mi a legfontosabb egy regényíró számára, habozás nélkül az összpontosítás képességét mondom. Azt a képességet, hogy korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló tehetségünket egyetlen szükséges pontban tudjuk koncentrálni. Ha nem rendelkezünk ezzel a képességgel, semmi jelentőset nem tudunk megvalósítani. Ha viszont hatékonyan használjuk föl, akkor tehetésgünk hiányosságait vagy egyenetlenségeit is ellensúlyozni tudjuk valamennyire. Én magam általában naponta három vagy négy órát dolgozom teljes összpontosítással, a kora reggeli órákban. Asztalhoz ülök, és csakis arra irányítom a tudatom, amit éppen írok. Semmi másra nem gondolok. Semmi másra nem figyelek.

Azt hiszem, hiába van ragyogó tehetsége, hiába van csordultig tele a feje regényötletekkel, ha (például) borzasztóan fáj a lyukas foga, egy író valószínűleg semmit nem képes írni.

Összpontosító képességét ugyanis kikezdi a heves fájdalom. (…)

A koncentrálóképesség után legfontosabb a kitartás. Hiába tudunk egy nap három vagy négy órát teljes összpontosítással írni, ha egy hét után kikészülünk a fáradtságtól, abból nem születik hosszú mű. Egy regényírónak – legalábbis annak, aki hosszú regényeket kíván írni – képesnek kell lennie akár fél, akár egy-két éven át, mindennapos szinten fönntartania az összpontosító képességét. (…)

Napi edzés íróknak

Ezek a képességek (a koncentráció és a kitartás) szerencésre gyakorlás által megtanulhatóak és fejleszthetőek, nem úgy, mint a tehetség. Ha mindennap odaülünk az asztalhoz, és arra eddzük magunkat, hogy egyetlen feladatra koncentráljunk, a koncentráció és a kitartás magától a sajátunkká válik. Mindez hasonlít izmaink betanításához, melyről korábban írtam. Az információt, hogy számunkra nélkülözhetetlen a mindennapos, szünet nélküli írás és a koncentrált munkavégzés, rendszeresen elküldjük a szervezetünknek, és rábírjuk, hogy szépen megjegyezze. Aztán lassan kijjebb toljuk a határokat. Épp csak egy kicsivel, hogy le ne bukjunk, de titokban megbuheráljuk a mérőóránkat. Egy ugyanolyanfajta művelet, mint az, hogy mindennapos futással megerősítjük az izomzatunkat, és elérjük, hogy a testünk úgy nézzen ki, mint egy futóé. (…) Ehhez a folyamathoz persze türelem kell. De meghozza az eredményét.

A kiváló krimiíró, Raymond Chandler írta egy magánlevelében, hogy

egy nap néhány órára akkor is feltétlenül az asztalhoz ül, és összeszedi a gondolatait, ha semmi írnivalója nincs:

én világosan értem, miért tett így. Szorgalmasan edzette egy főállású író számára nélkülözhetetlen állóképességét, csendesen erősítette elszántságát. Nélkülözhetetlen volt számára a mindennapos gyakorlás.

A regényírás = fizikai munka

Jómagam úgy ítélem meg, hogy nagyregényeket írni alapvetően fizikai munka. Maga a szövegírás talán szellemi tevékenység, de egy teljes könyv létrehozása inkább fizikai. Egy könyv megírásánál természetesen nincs rá szükség, hogy nehezet emeljünk, messzire elfussunk vagy magasra ugorjunk. Ezért aztán a legtöbben csak a látszat alapján ítélnek, és az írást csendes, tudós, „karosszékmunkának” tekintik. Akiben elég erő van ahhoz, hogy fölemeljen egy kávéscsészét, az meg tud írni egy regényt is, gondolják. Ha azonban tényleg kipróbálnák, rögvest rájönnének, hogy a regényírás nem olyan lagymatag munka. Az asztalnál ülni, idegeinket lézersugár módjára egyetlen pontba gyűjteni, a semmi horizontjáról útnak indítani képzeletünket, létrehozni egy történetet, egyesével kiválogatni a megfelelő szavakat, az összes szálat a megfelelő helyen tartani – mindez jóval több energiát igényel, és jóval hosszabb távon, mint azt általában képzelni szokták. Bár tényleges testmozgással nem jár, ez a minden erőnket felőrlő munka a testünkben, óriási dinamikával zajlik. Gondolkodni természetesen a fejünkkel (az agyunkkal) gondolkodunk. A regényíró azonban a történet minden kellékét magára veszi, egész valójával gondolkodik, és ez a művelet fizikai erejének teljes körű mozgósítását – gyakran kegyetlen kihasználását – követeli tőle.

***

Az idézett szövegeket Nagy Anita fordította és a Geopen Könyvkiadó 2021-es kiadású kötetéből származnak.