„Mindent meg kell élni: a fájdalmat, a haragot, a szomorúságot is”

„Minél részletesebben van elmesélve egy történet, annál lebilincselőbb” – vallja Ángyán Patrícia, akinek nemrég jelent meg első regénye, a Szakításunk naplója, a Könyv Guru kiadó gondozásában. A szerzőt arról is kérdeztük, hogy mi segít leginkább egy párkapcsolat szétesésekor, mit tehetnének a fiatalok, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, miért váltogatta az elbeszélő személyét fejezetről-fejezetre és mit tesz azért, hogy ellensúlyozza elsőszerzős tapasztalatlanságát.

Egy szakítás háromnegyed éves történetét meséli el a regényében, ráadásul nagyon konkrét dátumokkal: tavaly január és augusztus közötti időszakról. Ennyire valóságos eseményeken alapul a történet, vagy csak a valószerűségét akarta ezzel is erősíteni? És mennyire hagyatkozott a fantáziájára a saját (vagy a környezetében látott) élményein túl?

A legtöbb alkotó a körülötte történő dolgokból merít ihletet, ahogyan ez velem is történt a regény megírása közben. De az, hogy mi a fantáziám szüleménye, és mi alapszik a valóságon azt a kedves olvasókra bízom. Nagyon szeretek olvasni, és minél többször bújom a könyveket, annál inkább észreveszem magamon, hogy azokat az írásokat élvezem jobban, amelyek részletesebbek. Milyen ruhákban vannak a szereplők, hol történnek az események, melyik oldalon van a házban a kanapé stb… Ezért én is megpróbáltam minél alaposabban lefesteni a cselekményt, hogy minél elképzelhetőbb és valószerűbb legyen. Úgy gondolom, minél részletesebben van elmesélve egy történet, annál lebilincselőbb.

A regény női főhőse, Natasha helyzetét megkönnyíti például, hogy többekkel megoszthatja a szakítás fájdalmát (barátnőkkel, szülőkkel), de a hite is segíti. Hogy látja, mivel lehet a leginkább megkönnyíteni azt a gyászmunkát és feldolgozást, amire egy kapcsolat végén látszólag reménytelen helyzetbe került embernek szüksége van?

Az első és legfontosabb, hogy mindent meg kell élni: a fájdalmat, a haragot, a szomorúságot is. Láthattuk Natashánál is, minél tovább próbál erősnek mutatkozni, minél inkább próbálta elnyomi magában a fájdalmat, annál kiszámíthatatlanabb lett, és egy váratlan helyzetben tört ki belőle az előtte napokig elfojtott bánat. Így a tanulság az lenne belőle, hogy tényleg minden gyötrelmet éljünk meg, hogy utána mielőbb el tudjunk indulni a lelki gyógyulás felé vezető úton. Ami pedig még segít egy reménytelennek tűnő helyzetben, az a hit, amit úgyszintén sokszor olvashattunk a szereplőknél. Natasha minden bizalmát a hitébe vetette, abba, hogy minden okkal történik, aszerint, ami a nagy könyvben meg van írva. Így a tudat, hogy bármi is lesz, Natashának úgy lesz a legjobb, és azért fog tenni és imádkozni, sokat segített neki.

Sokféle téma előkerül a regényben a szakítással kapcsolatban, a férfi-női érettség kérdése, a féltékenység, a kapcsolat végét jellemző stressz élettani megnyilvánulásai, a hit és istenkapcsolat hatása a párkapcsolatra, a „se-veled-se-nélküled” állapot, a párkapcsolati problémák esetleges megjavítása, hogy csak néhányat említsünk. Mi az, amit ezek közül hangsúlyosabbnak érez a többinél, amiről úgy érzi, hogy a regénye fontos tanulságává válhat? Vagy másképp kérdezve: mi a regénye legfőbb üzenete a párkapcsolatban élő olvasóknak?

Az első fejezet legvégén pontokba szedve részletesen kifejtettem, hogy mit tartok nagyon fontosnak egy párkapcsolatban. Viszont a regény legfőbb üzenetét nehéz megfogalmazni. Nagyon sok mindenen keresztülment a két főhős, szerintem nagyon sokat tanulhattunk egy fiatal felnőttek közötti párkapcsolatról, de hogyha egyet muszáj lenne kiemelnem, az talán az lenne, hogy a két személynek azonos értékrenddel kell rendelkeznie. Ha eltérő, akkor előbb vagy utóbb, de megjelenik ez a probléma is, ami azért nagyobb és bonyolultabb. Ha azonos az értékend, akkor nagyjából ugyanazok az elvárások is, aminek könnyebb megfelelni, illetve könnyebb az összecsiszolódás is.

Elsősorban Y/A közönségnek szánja a kötetét, vagy szélesebb körben is olvashatják a Szakításunk naplóját?

Úgy gondolom, hogy az olvasó kora a Szakításunk naplója esetében nem számít, mert aki kezébe veszi, és elolvassa, azzal ő csak több lesz. De elsősorban a fiatalabb generációnak ajánlanám, mert ők vannak az élet azon fázisában, amikor a regényben leírt dilemmák felmerülnek. Sokat lehet belőle tanulni, tapasztalni, illetve átérezni.

Talán nem árulunk el titkot, ha elmondjuk, hogy ez egy „szép szakítás” története. Hogy látja, mennyire tipikus manapság, hogy így végződik egy párkapcsolat? És mi az oka, hogy sokszor nem alakul minden úgy, mint a regényében?

Szerintem szubjektív, hogy ez egy „szép szakítás” története lenne. Vannak benne szép végletek, amikor például Natasha végre elfogadja, a különválást, vagy, hogy Eathen elég erős volt annyira, hogy tudta, ennek így kellett lennie. A másik oldalról viszont nagyon szomorú, hogy szívből szerették egymást, és mégis az egyik fél feladta, a másik pedig végül beletörődőtt, holott már felépítettek valamit közösen. Meglátásom szerint ez egy megrázó szakítás, amivel – tapasztalataim szerint – sokan együtt is tudnak érezni. Úgy gondolom, hogy manapság a fiatalok inkább belekezdenek valami újba, ami könnyebbnek és egyszerűbbnek mutatkozik, minthogy egy kis személyiségfejlődéssel megjavítsák, illetve jobbá tegyék azt, amihez egykor még nem voltak elég érettek.

Tudatos megfontolás vagy spontán ötlet eredményei voltak az olyan szerkesztési megoldások, mint hogy naplószerűen dolgozza fel a cselekményt, a regény közepén nézőpontot vált, és mindkét fél gondolatait közreadja, vagy hogy a szakítás pillanatával induljon a történet? És mennyi időt töltött el a cselekmény felépítésével, szerkesztésével?

Maga a szakítási történet jutott legelőször az eszembe, és mint említettem, szeretek részletekbe menően fogalmazni, így azt is tudtam, hogy napra pontosan fogom leírni a cselekményt. Onnantól kezdve pedig, a cím szinte már adta magát. Mindegyik fejezet megírása nagyjából egy-egy hónapot vett igénybe, de akkor ténylegesen a regényírással foglalkoztam, szinte az összes szabadidőmben. A második fejezetnél azért írtam Eathen szemszögéből is, hogy az olvasók az ő álláspontját is jobban megértsék, és bele lássanak a fejébe, mit, mikor és hogyan érez. A szakítást csak Natasha szemszögéből olvashattuk, de a feldolgozási, továbblépési fázist már meg szerettem volna osztani Eathennel is, az átláthatóság, megértés reményében. Illetve bennem volt az is, hogy ezzel egy újabb izgalmat viszek a történetbe.

Mi okozta a regényírás közben a legnagyobb nehézséget, és hogyan lendült át rajta?

Szokták mondani, hogy mindig az első lépés a legnehezebb… A legnagyobb nehézség számomra az volt, hogy leüljek a gép elé, de amint az megtörtént, fel sem tudtam emelni tekintetem a billentyűzetről, annyira magával ragadott az írás. Folyamatosan agyalok, kattogok a dolgokon, amelyeket le szeretnék írni, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy amennyire már előrehaladtam fejemben a cselekménnyel, még semmi sincs papírra vetve. Ilyenkor szoktam leülni és elkezdeni írni. De sokszor van olyan is, hogyha olyan szituációban jutnak eszembe jobbnál jobb ötletek, mikor nincs lehetőségem a laptopomat elővenni, akkor a telefonom jegyzetébe szoktam leírni pár sort, amiből tudom, hogy később eszembe fognak jutni a további elgondolt részletek.

Mikor jut ideje írni a hétköznapi munkája mellett? Milyenek az alkotás ideális körülményei az Ön számára?

Szerencsének tudhatom magam, hogy nem kell úgymond időt szorítanom az írásra, mert jól be tudom osztani az időmet, munka és egyetem mellett, úgyhogy nincs ezzel problémám. Reggelente nem szokásom írni, inkább a délutáni, esti órákat preferálom. Szeretem jól átgondolni a dolgokat, mielőtt leírom őket. Sosem úgy ülök le írni, hogy lesz, ami lesz, hanem már egy jól megfontolt, kidolgozott cselekmény, illetve szereplők vannak a fejemben. Viszont számomra elengedhetetlen a csend. Nem zavar, ha az adott szobában, teremben többen is tartózkodnak, vagy halkan beszélgetnek, de a hangoskodás, vagy a hangos beszéd már kibillent a gondolataimból. Ugyanúgy, mint a zene vagy a tévénézés. Ezektől mindig elterelődik a figyelmem.

Tervez-e valamilyen formában részt venni a regény népszerűsítésében, hogy minél több olvasóhoz jusson el? Milyen esélyei vannak egy elsőkönyves írónak arra, hogy elérje egy nagyobb közönség ingerküszöbét? Mit tehetnek ezért a szerzők, és mi az, ami a kiadókon, terjesztőkön múlik?

Jelenleg is promótálom minden közösségi felületemen a regényemet: instagram, facebook, TikTok, pintesest. Hetente teszek közzé részleteket a könyv menetével kapcsolatosan. Szereplők, cselekmény, borító, megjelenés, portrékép, nyomda, párbeszédek stb… Követőimet időben értesítem mindenről. Számomra fontos, hogy lássák, komolyan veszem, és mindent szívből-lélekből csinálok. Az, hogy elsőszerzős vagyok, valamilyen szinten hátrány, hiszen nem vagyok olyan ismert, de jó megérzéseim vannak a könyvet illetően, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy sok-sok emberhez eljusson a regény.

A befejezés teljesen nyitva hagyja a lehetőséget a folytatásra. Mire számíthatnak az olvasók: folytatódik Natasha és Eathen története? Talán már bele is kezdett a folytatásba? Esetleg egy másik történettel jelentkezik a közeljövőben?

Szokták mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, azonban jelenleg nem egy folytatáson, hanem már egy másik romantikus történeten dolgozom, amiről annyit elárulhatok, hogy vidámabb hangvételű, de úgyszintén tanulságos története lesz.